Turbék

Fehér Béla
2008. 04. 22. 22:02
VéleményhírlevélJobban mondva - heti véleményhírlevél - ahol a hét kiemelt témáihoz fűzött személyes gondolatok összeérnek, részletek itt.

Aki vasárnap a televízió előtt ült, láthatta, hogy a legtöbb adón a magyar madáremberrel foglalkoztak. Nem csoda, nincs mindenütt madárember. Persze megint az történt, hogy a leggazdagabb kereskedelmi csatorna tudta elérni, hogy a magyar madárembert beszállítsák neki a stúdióba. Öltönyt húztak rá, bambuszkalitkába dugták, de hiába, még egy kis turbékolást se tudtak kicsalni belőle. A műsor alatt a madárember bánatosan gubbasztott, és egyáltalán nem érdekelte, mint mond róla a meghívott antropológus, ornitológus, pszichológus és politológus. Egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, hiába ugrálta körül a félistenként tisztelt sztárriporter. Hidegen hagyta a családjáról készült film, és le se tojta a strucctojást, amit azért tettek be a kalitkájába, hogy egykedvűségéből kizökkentsék. Végeredményben semmi nem derült ki a madáremberről, ha csak az nem, hogy húszpercnyi reklámot lehet rászervezni az efféle műsorra.
Mondanom sem kell, az FB Press munkatársát felvillanyozta az eset, s már másnap reggel a madárember falujába utazott. Cserjeszél takaros hegyi falu fent, északon, védett szelídgesztenyés gyűrűjében. Itt él a Doszkocs család néhány lépésre a település központjától, a zsebkendőnyi piactér és a régi kocsmából kialakított Estanquillo spanyol salátabár között. A polgármesteri hivatalban senki nem tudott a madáremberről, ám amikor Doszkocs Ottó neve elhangzott, többen is a fejükhöz kaptak: „Hát persze, az Ottó! Egész télen fent ült a galambdúc tetején, és nem fagyott meg! A papunk szerint megdicsőült!” Különös eset! Mert az még hagyján, hogy nem fagyott meg, de éhen se halt, pedig a szomszéd mindennap befarolt az udvarra a kosaras kocsijával, és felemelte a dúchoz az aggódó Doszkocs Ottónét, aki forró teát, húslevest próbált az urába diktálni, de egyszer sem fogadta el.
Munkatársunk kíváncsian indult a Doszkocs-portára, ám útközben megállt a mini ABC előtt, ahol munkaruhás férfiak csoportjára lett figyelmes. A vidáman beszélgető társaság egy láda sört állt körül. Kiderült, hogy ők végzik a településen az esedékes tavaszi nagytakarítást. Mindnyájan jól ismerték Doszkocs Ottót, akiről megtudtuk, hogy korábban a baromfikeltető gondnoka volt, ám az üzem három éve megszűnt, az épületet egy multinacionális cég vásárolta meg, most golfcipőt gyártanak benne bérmunkában. „Fafejű, konok ember az Ottó, nem vette tudomásul a változást, és továbbra is be akart járni dolgozni. Az üzemi rendészek kergették hazáig minden áldott reggel” – mesélte egyikük. „Azt se tudta kiheverni, hogy elhullottak a postagalambjai. Vagy fent kornyadozott a dúc tetején, vagy alatta ült egy fiókos hokedlin, és búgott, burukkolt a nem létező madarainak. Egy darabig visszaköszönt, aztán már azt se. Ha szóltak hozzá, köpött egyet. Már nem köp, csak néz!” – mesélte egy másik, aki egy üveg sört is munkatársunk kezébe nyomott.
Ilonka nénit, Doszkocs Ottó feleségét szerencsére otthon találtuk. Kedves arcú, törékeny asszony. Először a galambdúc felől érdeklődünk, szerettük volna lefényképezni, mire az asszony sírva fakadt. „Nincs már meg a dúc. Felvágattam tűzifának, nehogy megint ráüljön a tetejére. Szegény Ottó nyolc hónapja hagyott fel a postagalamb-tenyésztéssel. A madarak többségével a paratífusz végzett, néhányat lelketlen emberek lövöldöztek le légpuskával. Ami az állományból maradt, abból levest főztem, zöldségekkel, gyúrt tésztával, gazdagon tárkonyozva. Szomorú dolog az ilyesmi, elhihetik. – A galamb is ember! – mondogatta a férjem, amikor galambleves került az asztalra. Nagyon szerette, mindig két tányérral szedett. Emlékszem az utolsó mondatára, ami kijött a száján. – Nézzétek, milyen gyönge kis csontjai voltak szegénykének – mondta szomorúan, mikor az utolsónak megfőzött galamb maradványairól szopogatta le a húst. De akkor már üres volt a tekintete.”
Többé nem szólt senkihez. Nem is burukkolt, nem volt kinek. Az asszony elhúzza a függönyt, int, hogy lessünk ki az udvarra. Doszkocs Ottót pillantjuk meg a virágágyások között. Bizony, megrendítő látványt nyújt a céltalanul ténfergő férfi. Meg-megáll, égő tekintetével az eget fürkészi. Őszbe vegyült, gondozatlan robinsoni üstöke a válláig ér. „Nem tudom, mi lesz. Képtelenség elcsalni a borbélyhoz!” – panaszkodik Doszkocs Ottóné, és megint elsírja magát.

Ne maradjon le a Magyar Nemzet legjobb írásairól, olvassa őket minden nap!

Google News
A legfrissebb hírekért kövess minket az Magyar Nemzet Google News oldalán is!

Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.