Turbék

Aki vasárnap a televízió előtt ült, láthatta, hogy a legtöbb adón a magyar madáremberrel foglalkoztak. Nem csoda, nincs mindenütt madárember. Persze megint az történt, hogy a leggazdagabb kereskedelmi csatorna tudta elérni, hogy a magyar madárembert beszállítsák neki a stúdióba. Öltönyt húztak rá, bambuszkalitkába dugták, de hiába, még egy kis turbékolást se tudtak kicsalni belőle. A műsor alatt a madárember bánatosan gubbasztott, és egyáltalán nem érdekelte, mint mond róla a meghívott antropológus, ornitológus, pszichológus és politológus. Egyetlen kérdésre sem volt hajlandó válaszolni, hiába ugrálta körül a félistenként tisztelt sztárriporter. Hidegen hagyta a családjáról készült film, és le se tojta a strucctojást, amit azért tettek be a kalitkájába, hogy egykedvűségéből kizökkentsék. Végeredményben semmi nem derült ki a madáremberről, ha csak az nem, hogy húszpercnyi reklámot lehet rászervezni az efféle műsorra.
Mondanom sem kell, az FB Press munkatársát felvillanyozta az eset, s már másnap reggel a madárember falujába utazott. Cserjeszél takaros hegyi falu fent, északon, védett szelídgesztenyés gyűrűjében. Itt él a Doszkocs család néhány lépésre a település központjától, a zsebkendőnyi piactér és a régi kocsmából kialakított Estanquillo spanyol salátabár között. A polgármesteri hivatalban senki nem tudott a madáremberről, ám amikor Doszkocs Ottó neve elhangzott, többen is a fejükhöz kaptak: „Hát persze, az Ottó! Egész télen fent ült a galambdúc tetején, és nem fagyott meg! A papunk szerint megdicsőült!” Különös eset! Mert az még hagyján, hogy nem fagyott meg, de éhen se halt, pedig a szomszéd mindennap befarolt az udvarra a kosaras kocsijával, és felemelte a dúchoz az aggódó Doszkocs Ottónét, aki forró teát, húslevest próbált az urába diktálni, de egyszer sem fogadta el.
Munkatársunk kíváncsian indult a Doszkocs-portára, ám útközben megállt a mini ABC előtt, ahol munkaruhás férfiak csoportjára lett figyelmes. A vidáman beszélgető társaság egy láda sört állt körül. Kiderült, hogy ők végzik a településen az esedékes tavaszi nagytakarítást. Mindnyájan jól ismerték Doszkocs Ottót, akiről megtudtuk, hogy korábban a baromfikeltető gondnoka volt, ám az üzem három éve megszűnt, az épületet egy multinacionális cég vásárolta meg, most golfcipőt gyártanak benne bérmunkában. „Fafejű, konok ember az Ottó, nem vette tudomásul a változást, és továbbra is be akart járni dolgozni. Az üzemi rendészek kergették hazáig minden áldott reggel” – mesélte egyikük. „Azt se tudta kiheverni, hogy elhullottak a postagalambjai. Vagy fent kornyadozott a dúc tetején, vagy alatta ült egy fiókos hokedlin, és búgott, burukkolt a nem létező madarainak. Egy darabig visszaköszönt, aztán már azt se. Ha szóltak hozzá, köpött egyet. Már nem köp, csak néz!” – mesélte egy másik, aki egy üveg sört is munkatársunk kezébe nyomott.
Ilonka nénit, Doszkocs Ottó feleségét szerencsére otthon találtuk. Kedves arcú, törékeny asszony. Először a galambdúc felől érdeklődünk, szerettük volna lefényképezni, mire az asszony sírva fakadt. „Nincs már meg a dúc. Felvágattam tűzifának, nehogy megint ráüljön a tetejére. Szegény Ottó nyolc hónapja hagyott fel a postagalamb-tenyésztéssel. A madarak többségével a paratífusz végzett, néhányat lelketlen emberek lövöldöztek le légpuskával. Ami az állományból maradt, abból levest főztem, zöldségekkel, gyúrt tésztával, gazdagon tárkonyozva. Szomorú dolog az ilyesmi, elhihetik. – A galamb is ember! – mondogatta a férjem, amikor galambleves került az asztalra. Nagyon szerette, mindig két tányérral szedett. Emlékszem az utolsó mondatára, ami kijött a száján. – Nézzétek, milyen gyönge kis csontjai voltak szegénykének – mondta szomorúan, mikor az utolsónak megfőzött galamb maradványairól szopogatta le a húst. De akkor már üres volt a tekintete.”
Többé nem szólt senkihez. Nem is burukkolt, nem volt kinek. Az asszony elhúzza a függönyt, int, hogy lessünk ki az udvarra. Doszkocs Ottót pillantjuk meg a virágágyások között. Bizony, megrendítő látványt nyújt a céltalanul ténfergő férfi. Meg-megáll, égő tekintetével az eget fürkészi. Őszbe vegyült, gondozatlan robinsoni üstöke a válláig ér. „Nem tudom, mi lesz. Képtelenség elcsalni a borbélyhoz!” – panaszkodik Doszkocs Ottóné, és megint elsírja magát.