Fotó

Csoda történt velem! Múlt héten betértem az egyik budapesti antikváriumba, ahová egyébként évtizedek óta rendszeresen járok, hogy megvegyem Szomory Dezső valamelyik novelláskötetét. Az Isteni kert címűre vágytam, de persze nem kaptam meg. Aki igazán szeret a magyar nyelvben merítkezni, jól tudja, nemcsak Krúdyt kell olvasni, hanem bizony Szomoryt is, aki ilyen ábrándos mondatokat vetett papírra: „És odalenn a babiloni éjszakának vörhenyes selyemfátyla lengett.”
Ebben az antikváriumban képes levelezőlapokat, sőt régi fotográfiákat is árusítanak, ezeket legfeljebb az elszánt gyűjtők szokták átbogarászni, ezúttal azonban én is megtettem. A fotókat a pult tetején találtam, kartondobozba ömlesztve. Ebből a kupacból húztam ki dédnagyapám képét. Tulajdonképpen a „Visit portrait” feliratú kartonra ragasztott fotó hátulján látható kézírásra lettem figyelmes: „Az 1914-ik évi augusztus hóban mint őrmester szolgáltam a 2-ik honvéd huszár ezredben. Kedves családomnak emlékül. Fejér Ferenc, 1914. VIII. 15.” A név láttán megdobbant a szívem. Megfordítottam a kartont, és megpillantottam a dédapámat. Suvickolt csizmában, egyenruhában, karddal az oldalán nézett vissza rám, a műtermi drapéria előtt állva.
Különös, megrendítő találkozás. A képet nem ismertem, egyik családi albumban sem láttam. Talán valahol a fronton készülhetett. Fejér Ferenc emlékbe akarta hazaküldeni, de soha nem jutott el az övéihez Debrecenbe. Csak most, 2008. május 23-án vettem kézhez a család nevében.
Jó volna tudni, hol hányódott ez a kép kilencvennégy évig! Kész csoda, hogy nem semmisült meg, nem dobták szemétre. Még nagyobb csoda – amennyiben a csodát lehet fokozni –, hogy az én kezembe került. Vajon mennyi volt a valószínűsége, hogy így fog történni? Mennyi volt rá az esély akkor, amikor villant a magnézium? Mennyi, amikor a tábori posta nem juttatta célba? Persze az is lehet, hogy egy hazatérő bajtársra volt bízva, aki… nem tudni mi történt vele. Ne fantáziáljunk.
Senki ne mondja nekem, hogy nincs gondviselés!

„Voltál-e már Debrecenben, barátom? Láttad-e a pusztai várost, vagyis e városi pusztaságot? Ha porba vagy sárba akarsz fúladni, csak ide jőj, itt legkönnyebben célt érhetsz; de orrodat jól befogd, mert különben, mielőtt megfulnál, a guta üt meg a szalonna szagnak miatta. Mennyi szalonna, mennyi hízott disznó van itt! A szellem mégis olly sovány, hogy csak úgy csörög a bordája, éppen mint az idevaló talyigás-lovaknak. Itt ha vesznek is könyvet, tán csak azért veszik, hogy bele szalonnát takarjanak.” (Petőfi Sándor 1847. május 14-én írt útilevele Debrecenből.)
Dédapám, Fejér Ferenc, a Köselyszegen gazdálkodó debreceni cívis basagazda gyerekkoromban sokszor felolvasta nekem az idézett bekezdést a csizmaszagú szekrénye tetején tartott Officina-könyvből. Mire a végére ért a szövegnek, vöröslött az indulattól. – Szígyellheti magát, hiszen az apja hentes vót! – hajította az asztalra a kötetet, aztán még hozzátette az ilyenkor szokásos debreceni mondást: hadd ugassík a kutya, hogy a bűr hűjjík rája! Soha nem tudott megbocsátani Petőfinek. Kisiskolás koromban úgy jártam-keltem városszerte, hogy szalonnaszag után szimatoltam, a sötétben pedig azért imádkoztam, hogy meg ne halljam valamelyik szellem bordazörgését. Akkor még csak egyfajta szellemet ismertem, azt, amelyiktől kevésbé kell félni. Amikor nagyobbacska koromban, a Kollégium könyvtárában, mint valami ereklyét, a kezembe adták Diószegi Sámuel prédikátor és Fazekas Mihály főhadnagy úr Magyar füvész könyvének 1807-ben megjelent eredeti példányát – „nyomtatódott Debreczenbenn” –, arra gondoltam, bizony hálát adhatunk az égnek, amiért e könyv lapjai elkerülték, hogy szalonnát csomagoljanak beléjük.

Fejér Ferencet 1965-ben, nyolcvanhárom éves korában gázolta halálra egy motorkerékpár a debreceni Nyíl utcán.
Nem volt hajlandó kitérni előle.