Malomkő

Ortutay Tamás képzőművész. Az ő nevéhez fűződik Balatonszárszón a József Attila-szobor, akárcsak a Peacepen, a rendszerváltás előtt töltényből gyártott és terjesztett béketoll. Állítólag Moszkvában, a Vörös téren még most is kapható. Ortutay Zöld Pont Alapítványa biciklis faültetéseket is szervez, de az '56-osoknak és Nagy Imrének is ültettek fát a rendszerváltás környékén. Mostanában egy nagy, kerek malomkövet szeretnének felállítani a Hősök terén.

A tollak első 250 darabját 1987-ben a világ akkori vezető államférfijai mind tőle kapták meg ajándékba. Harminchárom államfő köszönőlevelet is írt. A keleti blokkból csak egy. A tollak igen népszerűek lettek, és az eladott jó néhány ezer darab bevétele képezi a Zöld Pont Alapítvány alaptőkéjét.

– A Zöld Pont Alapítványt azért hoztam létre, mert nem tetszett a világ látható képe, melyben mint fiatal képzőművész mozogtam – kezdi Ortutay Tamás. – Zavart a szép formájú dombjainkon elszaporodó szemétszerű építménytömeg, az épített környezet növekvő, nyomuló, ronda látványa. Ma már mulatok magamon, hiszen azontúl, hogy igyekeztem egy kicsit jobb formájú, természetbe illő házakat, szobrokat létrehozni, nem ismertem a mértéket, nem tettem föl azt az alapvető kérdést magamnak: hogy mennyi is az, ami elég?

– Ön is „versenyező” volt?
– Én is arra voltam kondicionálva, hogy versenyezzek a nőkért, az anyagi javakért. A nők, gondoltam, ahhoz vonzódnak, aki nagy dumás, és jobb a kocsija. Amikor még fiatal voltam, nem voltak autóik az egyetemistáknak. Egy ifjú barátom meséli, hogy manapság a lányok az esti mulatóhelyeken azért ülnek az ablak mellé, hogy figyeljék, ki milyen autóval jön. A fiúk azért vesznek jó karórát, hogy imponáljanak a lányoknak. Szerencsére ez csak egy szűk réteg, de mégis jellemző.

– Mikor lett elege az egészből?
– A leltár, amikor először elgondolkoztam ezen, a következő volt: két budai ház, egy balatoni nyaraló, két autó, három gyerek és egy gerincsérv. Negyven voltam. Elkezdtem keresgélni, mindenféle gyógymód érdekelt, mert kés alá nem szerettem volna feküdni, de a feleségem sürgetett. „Mit vacakolsz, Tamás, az operáció a leggyorsabb!” A műtétet elviseltem, de a mondat szíven ütött. Mindenünk volt már, ami egy értelmiségi középosztályba tartozó családhoz illett, sőt még azon is túl. Hirtelen elegem lett. De akkor még nem léptem ki ebből az egészből. Még elmentünk Amerikába, ahol különböző egyetemeken tanítottam szobrászatot, kerámiát. Tíz évig éltem kint, bár csak egy évre terveztem. A lányom nagyon jól érezte magát az iskolában, ahol a tanárnője észrevette, hogy milyen jól tud írni. Talán itthon sem kéne annyira takarékoskodnunk a fiataloknak szánt dicséretekkel. Kint a harmadik évben ismét elnyertem egy állást San Francisco környékén, egy lepusztult külvárosi részen. Érdekes hely volt, egy művészeti iskola, amelyet egy szociális-művészeti alapítvány működtetett fogyatékosok számára. Fogyatékos, százkilós fekete lányok, sérült fehér fiúk ölelgettek, veregették a hátam reggelente, szeretetre vágytak, de éreztem, hogy leszívják az energiámat. A tanári karból csak azok tudtak megmaradni itt, akik elkezdtek jógázni.

– Agostyánban, a mélyökológiai táborban, ahol először találkoztunk, ön vezette a jógát. Bár úgy tudom, elmúlt hatvanéves, hajlékonyabb volt, mint mi, fiatalabbak. Odakinn kezdett el jógázni?
– Húszévesen már jógáztam, csak akkor ez fölöttébb gyanús dolognak számított. Jellemző, hogy 1949-ben édesapám (Ortutay Gyula néprajztudósról, kultuszminiszterről, a Hazafias Népfront főtitkáráról van szó – a szerk.) kultuszminiszterként még kinevezte Weninger Antal doktort nyilvános rendes egyetemi tanárnak, nem utolsó sorban azzal a céllal, hogy az orvosi egyetemen jóga mellett a pszichoszomatikus módszert tanítsa. De akkoriban már minden miniszternek volt egy „első felettese”. A kinevezés nem lépett hatályba. Amerikában újra jógázni kezdtem tanártársaim tanácsára. Ott sem lehet megélni csak a művészeti megbízásokból. Mindenki abból élt, amiből tudott, volt, aki éjszakánként taxizott. A tantestületben volt egy mexikói, ő volt a legrégebbi, volt afroamerikai, én voltam az emigráns fehér, volt egy ír-amerikai asszony és hosszabb rövidebb ideig sokan mások. A mexikói jó fej volt, sokat viccelődött. „Te, Tamás, tudod, hogy miért téged veszünk fel? Mert magas vagy, és eléred a polc tetején lévő dolgokat. Ráadásul Kelet-Európából jöttél, és az ottaniak mindent meg tudnak javítani”.

– Soha nem fordult meg a fejében, hogy kint marad? Az apja miatt akart hazajönni?
– Ez humoros kérdés. Volt, aki azt is kérdezte, hogy Tamás, te az apád miatt mentél Amerikába? Valójában a lányom miatt mentem ki, és talán az ő kérésére maradtam ilyen sokáig.

– Az apja megítélése ma több mint ellentmondásos.
– Nézze, hogy hogyan ítélünk meg egy másik embert, az rólunk is szól. Ami apámat illeti, 1978-ban, amikor meghalt, sok ezer ember volt a temetésén. Sok emberen segített, és talán érezték, hogy ő valójában máshogy viselkedik, mint az átlagos elvtársak abban az időben. Nyilván azért, mert apám tudta, hogy ez nem az a rendszer, amiről ifjúkorában Radnótival álmodoztak. A kommunizmus eszméje is egészen más, mint az a sötétség, amely megvalósult belőle.

– De az apja mégiscsak része volt a Rákosi-rendszernek, hiszen a vallás- és közoktatásügyi miniszter volt Keresztúry Dezső után 1947–49-ig.
– Az apám már ’49-ben lemondott, de Rákosi akkor ezt nem vette figyelembe. 1950-ben, húgom születése után fél órával viszont kirúgta. De alig emlékszem erre az időszakra, még túlságosan kicsi voltam. Egy furcsa szagú könyvre viszont máig emlékszem abból az időből. Egy új tankönyv volt, ahogy később felfogtam. „Nézd, mit csináltak belőle!” Mutatta apám anyámnak. Háromévesen csak a mondat szokatlan, szomorú hangsúlya tűnt fel. Nagyon fájt neki, amikor az általános iskolai tankönyveit Lukács György javaslatára bezúzták. Büszke volt erre a sorozatra. Érdekes módon a könyvek sorsa jobban megviselte, mint az, amikor a pápa kiátkozta az egyházból. Apám minisztersége idején államosították az iskolákat.

– Miért ültetett Nagy Imrének fát?
– Gyerekkoromban sokszor láttam Nagy Imrét sétálgatni, arra lakott, amerre mi. Apám nem tartozott Nagy Imre baráti körébe, mégis keserűen vette tudomásul a kivégzését, ami teljesen sunyi módon ment végbe, Kádárék mélyen titkolták. 1957-ben, amikor Kádár behívatta apámat, hogy vállalja el a Hazafias Népfront vezetését, Nagy Imre még élt, csak nem tudták, hol. Máig emlékszem a mondatára: „Tudod, fiam, a politikában nem mindig az győz, akinek igaza van, aki viszont győz, annak mindig igaza van.” Azt viszont lehetett tudni, hogy Szegeden letartóztatták egyik legjobb barátját, Baróti Dezsőt, és hogy Bibó is börtönben van. Bibót halálra is ítélték, de az indiai kormányfő közbenjárására kegyelmet kapott. Börtönévei után Erdei Ferenc és apám segített neki állást találni. Apám pragmatikus elme volt, aki azt gondolhatta, hogy ha őt kinevezik a Hazafias Népfront vezetőjének, sokaknak tud majd segíteni. (A Hazafias Népfront abban az időben a kommunista párt legális ellenzékének számított, bár szigorúan felügyelték a működését.) Tény, hogy Baróti Dezsőt apám közbenjárására engedték el.

– Barátaival indultak az ’56-os emlékműpályázaton.
– Két ilyen pályázat volt. Az elsőn egyedül indultam. Ezt Ungváry Rudolf szervezte még ’90-ben, ahol az összes pályaművet meg lehetett tekinteni. Izgalmas, jól szervezett pályázat volt. A 2006-os állami pályázatról nem mondanám, hogy egy átgondolt, a résztvevőkre is figyelő folyamat volt. Az érezhető kapkodás és figyelmetlenség mellett a legszomorúbb része talán az volt, hogy a beadott pályamunkákat nem mutatták be, csupán néhányat. Hámori Judit és Maros Tamás építész barátaimmal szerettünk volna egy ’56-os emlékezőteret létrehozni, közepén egy hatalmas malomkővel, bazaltorgona tengellyel. A kettétörött bazaltkövet annyi fémszál tartotta volna lebegve a térben, ahány ember elpusztult a forradalom hevében. A kocka alakú tér belső felületein ’56 hiteles dokumentumait, a filmeket az utcai harcokról, a történtekről – a Nagy Imre-perről nyilvánosságra került filmfelvételeket is – folyamatosan szerettük volna vetíteni. Az építmény tetején egy megfelelő méretű ’56-os lyukas zászlót idéző ponyva lett volna a tető. A malomkő valójában a forradalom alatt rövid időre létrejött emberi szolidaritás és együttműködés jelképe.

– Annak ellenére, hogy nem nyertek, most mégis szeretne egy nagy kerekasztalt létrehozni. Miért fontos Önnek a kerekasztal?
– Egy komoly választ már adtam ’56 kapcsán. Most közelítsük meg némi humorral: ’89-ben, a rendszerváltáskor a média kerekasztal-tárgyalásokról beszélt, de megfigyeltem a televízióban, hogy egy csúnya háromszögletű asztalnál ültek újdonsült politikusaink. Erről beszéltem Dennis Parks kiváló keramikus barátomnak Nevadában. Mosolyogva rögtön mesélni kezdte: ő biztos forrásból tudja, hogy egy lengyel művészt megbíztak, készítsen egy kerek asztalt a lengyel rendszerváltó politikusok számára. A kerek formán túl az asztal mérete volt a legfontosabb a megrendelőknek. Azért, hogy ne lehessen átköpni egyik oldalról a másikra. Nem ellenőriztem a történetet. Számomra a kerekasztal az emberiség alapvető kérdését szimbolizálja. Azt, hogy a versengést, a szolidaritást és az együttműködést hogyan tudjuk összehangolni. Mennyire pontosan érzékeljük természeti környezetünk határait, a saját határainkat.