Tánc – Egy meg nem született gyermek

Kriszta csak azt akarja mondani, hogy szívből bánja, hogy nem hozta világra, nincs is mentsége. Csupán annyi, hogy nem az volt, aki most. Kriszta nem tudta azt, hogy szép, szerethető, hogy valaki, akinek súlya van.

Megfogant.

Kriszta riadt volt, amikor észrevette, hogy lakik benne egy kicsi lény. Hogy lehet, hogy két sejt találkozik, és egy hónap múlva már ver a szív, kérdezte Andrástól, aki próbálta megnyugtatni Krisztát, hogy nem lesz semmi baj, de a lány rettentően félt. Legfőképp attól az élettől, ami Andrással lehetett volna, és a válást el sem tudta képzelni. Hogy otthagyja a férjét, hogy csalódást okozzon apjának és anyjának? Andrással lovaik lettek volna, és másik ház, ahol Kriszta három gyereke, meg András két gyereke szerették volna a kicsit, aki nevet soha nem kapott.

Kriszta félt, hogy valamit elront, hogy nem igaz, hogy reggelente csókkal is lehet ébredni, este vággyal feküdni. Nem hitte, mert miért nem élt így akkor eddig? A gondolattól görcsbe rándult a gyomra. Kriszta a szerepeire gondolt, és mezítelen lelkére, amit András már ismert, előtte nem szégyellte magát, csak sírt, ha a kisbaba az eszébe jutott. Szerette volna elpusztítani magát, máskor meg erősebb volt a vágy, hogy kijavítsa a csorbát, ami élete kusza fonalán esett. Válása után sokáig eszeveszetten keresett valakit, akinek megszülheti a megnemszületettet.

Ma sem érti, hogy mehetett el a kórházba, és feküdhetett föl arra az élettelen ágyra, hogy elveszítse szerelmük gyümölcsét, persze. Minden olyan természetesnek tűnt, az orvos és a nővérek, a fehér ágynemű, a fertőtlenítő émelyítő szaga ismerős volt gyerekkorából, csak utána az üresség volt iszonytató, amit érzett. Ha behunyja a szemét, ma is hallja a szavakat, amelyek András száját hagyták el aznap este. Műtét után. Gyilkos, üvöltötte az arcába, megölted a gyerekünket! Akkor látták egymást utoljára.

Krisztának hét évre volt szüksége, hogy elfogadja azt, ami megtörtént.