Tánc – Egy meg nem született gyermek

Kriszta csak azt akarja mondani, hogy szívből bánja, hogy nem hozta világra, nincs is mentsége. Csupán annyi, hogy nem az volt, aki most. Kriszta nem tudta azt, hogy szép, szerethető, hogy valaki, akinek súlya van.

Ezt Kriszta csak akkor hitte el, amikor évekkel később ült egy kávéházban. Veszekedés. A barátja kikapcsolta a telefont, és Kriszta hihetetlenül rosszul érezte magát, kicsinek és csúnyának, pont olyannak, amilyennek az apja láthatta valamikor.

A fiú, akivel addig beszélgetett, akkor azt mondta, hogy tudod, Kriszta, hogy szép vagy? Kedves vagy, és olyan régóta vágyok rád, hogy megérintselek, hogy beleszagoljak a hajadba, hogy minden nap halljam a nevetésedet, hogy öleljem a derekadat vagy csak a közeledben legyek,mert még a ráncaidat is szeretem. Akkor beszivárgott végre valami Kriszta tudatalattijába, ahol addig oly konokul és sértődötten őrizte az apjaféle képet magáról. Hogy mégsem lehet annyira csúnya és idétlen, Kriszta azt régóta tudta, de sohasem hitte, míg a kávéházban végre eltört a torz tükör.

Addig Kriszta játszott. Néha egész hitelesen, bár minden alakítása mögött ott volt a félelem, hogy kiderül valami, maga sem tudta, de pontosan érezte, elárulhatja egy rossz mozdulata, egy hangsúlya, és akkor vége mindennek.

Aztán az egyik nyáron szerelmes lett Andrásba.

Próbálta elnyomni, mert férjnél volt, és csodálatos gyerekeik voltak. Első találkozásuk Andrással egy fodrászüzletben történt, Kriszta a bura alatt ült. Vicces lehetett hajcsavarókkal a fején, kábé mint saját anyja a hatvanas évekből, bár mindegy is volt, akkoriban öregnek érezte magát, legalább hatvannak, pedig csak a huszonnyolcat töltötte februárban. Legnagyobb gondja az volt, ki van-e mosva a terítő az asztalon, mert hiába terített újat, a gyerekek folyton leették, és akkor Kriszta leszedte, míg egy sütifolt vagy egy meggydarabka rá nem került újra. Aztán ott volt még az örökös harc a mosatlanokkal is, és a kutyákkal, a kisvizsla mindent szétrágott, sebaj, a férje mindent megjavított. Kriszta akkoriban mindenre gondolt, csak a szerelemre nem.

Amikor Andrással a tekintetük találkozott, Krisztát hihetetlen forróság öntötte el, az arcából indult, egészen a gerincéig hatolt, le az alsó csigolyákig. Megrendült az érzéstől, még sohasem tapasztalt hasonlót. Hetekig nem látták egymást, aztán az utcán véletlenül egymásba botlottak, valamit kérdezett András, Kriszta válaszolt. Néhány nap múlva újra összefutottak a bölcsődében. Sokáig nem történt semmi különös, bár egyre többet beszélgettek, András hallgatta Krisztát, a lány figyelt, és megértette, miért mondhatta azt Dosztojevszkij, hogy a figyelem az maga a szeretet. Kriszta egyre többet gondolt Andrásra nappal, aztán már éjszaka is, és amikor dolgozott a kertben vagy vezetett, és igen, mosogatás közben is csak az ajtót nézte, hogy mikor nyílik, és mikor lép be András a konyhába, és ha meglátott egy furcsa alakzatot egy fába vésve, beleképzelte Andrást, nem az arcát, hanem a testét, aztán elszégyellte magát, egészen addig, amíg tényleg meg nem jelent, és le nem ült arra a régi székre, ami a nagyitól volt. András a lábát kinyújtotta, otthon érezte magát, Kriszta abbahagyta a mosogatást, és leült vele szemben, és hallgatta, hol járt András. Kriszta leginkább csak otthon a konyha és a kamra között rohangált, vagy a kertben az égig érő rózsái között.

Ősz volt, amikor András megfogta Kriszta kezét. Autóban ültek, Kriszta nagyon vágyta a pillanatot, mégis elhúzta, pedig újra bizsergett a gerincénél valami. András nem szólt, mentek tovább, mintha mi sem történt volna, a következő hetekben nem próbálkozott újra. Aztán, amikor Kriszta épp valami vicceset mesélt az ajtófélfának dőlve a konyhában, megfogta a fejét. Szeretlek.

Kinn zuhogott az eső, minden jólesően hűvös volt, András kezének érintése, hajának illata ismerős.

De akkor még sokáig nem következett be, ami aztán a Balatonon egy hűs szobában; előtte András és Kriszta kergetőzött.

Megfogant.

Kriszta riadt volt, amikor észrevette, hogy lakik benne egy kicsi lény. Hogy lehet, hogy két sejt találkozik, és egy hónap múlva már ver a szív, kérdezte Andrástól, aki próbálta megnyugtatni Krisztát, hogy nem lesz semmi baj, de a lány rettentően félt. Legfőképp attól az élettől, ami Andrással lehetett volna, és a válást el sem tudta képzelni. Hogy otthagyja a férjét, hogy csalódást okozzon apjának és anyjának? Andrással lovaik lettek volna, és másik ház, ahol Kriszta három gyereke, meg András két gyereke szerették volna a kicsit, aki nevet soha nem kapott.

Kriszta félt, hogy valamit elront, hogy nem igaz, hogy reggelente csókkal is lehet ébredni, este vággyal feküdni. Nem hitte, mert miért nem élt így akkor eddig? A gondolattól görcsbe rándult a gyomra. Kriszta a szerepeire gondolt, és mezítelen lelkére, amit András már ismert, előtte nem szégyellte magát, csak sírt, ha a kisbaba az eszébe jutott. Szerette volna elpusztítani magát, máskor meg erősebb volt a vágy, hogy kijavítsa a csorbát, ami élete kusza fonalán esett. Válása után sokáig eszeveszetten keresett valakit, akinek megszülheti a megnemszületettet.

Ma sem érti, hogy mehetett el a kórházba, és feküdhetett föl arra az élettelen ágyra, hogy elveszítse szerelmük gyümölcsét, persze. Minden olyan természetesnek tűnt, az orvos és a nővérek, a fehér ágynemű, a fertőtlenítő émelyítő szaga ismerős volt gyerekkorából, csak utána az üresség volt iszonytató, amit érzett. Ha behunyja a szemét, ma is hallja a szavakat, amelyek András száját hagyták el aznap este. Műtét után. Gyilkos, üvöltötte az arcába, megölted a gyerekünket! Akkor látták egymást utoljára.

Krisztának hét évre volt szüksége, hogy elfogadja azt, ami megtörtént.