Eső mosta sárkány

A nyírbátori nemzetközi utcaszínház-fesztiválról az a hír járja, hogy a moldvai csángó zenészek éjjel is húzzák, a litván, tizenkét éves artista kötélen székekkel úgy egyensúlyoz, hogy a néző szíve majd' megáll miatta, az olasz gólyalábasok oly harsányak, hogy érezni végre, mit jelent az igazi commedia dell'arte. Elmentünk, hogy megtapasztaljuk, mindez kicsit a múlté.

Bár tény, hogy a hely így is a „legszabadabb emberek gyülekezete”. Július első hetének hétvégéjén közel öt óra út után fogad be a nyírségi táj. Szállásunk a város szélén, egy speciális általános iskola kollégiumában lesz, ahol a kert közepén tó tavirózsákkal, rönkfából épült játszótér mellett fedett terasz, ahol másnap reggelizni fogunk. Az épületre azonban ráférne a renoválás, szállásunkon a fürdőszobában a vécé nem működik, a konyhában a hűtőnek több mint jellegzetes az illata. Mindent zárjanak! – figyelmeztet a portás. A biztonsági láncnak hála, az ablakot kinyithatjuk. Csak másnap értjük meg, miért a figyelmeztetés. A kollégium nem csak a miénk, állandó lakói elhagyott gyerekek, akiknek bár szüleik élnek, nem kellettek nekik. A gyerekek kíváncsiak. A legváratlanabb pillanatokban bukkannak fel a legváratlanabb helyeken. Jó napot! – köszönök nekik, ilyenkor vagy felegyenesednek, és visszaköszönnek, vagy némán bámulnak a semmibe, mintha láthatatlanok lennének. Egy hosszú barna hajú lány sokat biciklizik a parkban, kislányom kitalálja, hogy „őt biztos szeretik a szülei, csak úgy döntött, hogy külön él tőlük”. A falon vérrel írt név, Enikő, odébb szeretlek Ági, szeretlek Vera, de a legjobban téged szeretlek, anyuci felirat.

Elmúlt már hat, de még meleg van, amikor megérkezünk a szárnyas sárkány hete fesztivál színhelyére, a város közepén elterülő Papok-réti tóhoz. Tavalyhoz képest szembetűnően kevés a látogató és a portékáját kínáló kézműves. Van viszont jurta, kettő is, hála a nádudvariaknak! Nádudvaron népi mesterségeket oktatnak igen magas színvonalon: nemezelést, kosárfonást, fafaragást, bőrdíszművességet, szőnyegszövést, fazekasságot.


A jurta fala nemezből van, ablaka nincs, csak egy ajtaja, és a tetején egy lyuk, mégis kiváló a szellőzése, mert alul nyitott. Bent jól esően hűvös van, talpunk alatt nemezből készített szőnyegek organikus mintával. A füves téren apák fiaikkal „csülköznek”, pontosabban egy bottal egy háromlábú fadarabot próbálnak eltalálni. A háromlábút egy fiú, a „csősz” őrzi. A botot mogyoróból faragták. A játék önfeledt, még nézni is jó. A velünk lévő gyerekek megéheznek, lángost akarnak, kapnak is, pedig nem szívesen mozdulunk el, mert közben elkezdődött a Hollóének koncertje. A debreceni együttes középkori zenét játszik, reneszánsz előttit, olyan átéléssel, hogy a közönség soraiból néhányan táncra perdülnek. Ketten dobolnak, egy nagydarab fiú lejön közénk, ő Boros Péter, az egyik legvidámabb zenész. Egy lány hegedül. Visszafogott, pedig játéka kiváló. A koncert után a Taurin cirkuszcsoport következik. Rájövök, hogy a modern cirkusz varázsa a testközelségben rejlik. A gömbszerű építmény viszonylag kicsi, így az artisták látványa még félelmetesebb. A társulat az Alternatív Cirkusziskola tanulóiból alakult egy éve, olvasom a műsorfüzetben. Egyikőjük, aki többször egy kis karikán bújtatja át testét, majd mindezt a magasban is megteszi angolspárgával fűszerezve, csak tavaly kezdett el levegőakrobatikával foglalkozni. Addig táncosnő volt.

Bár a nagy sátor alatt jó kis zene szól, a gyerekre tekintettel úgy döntünk, késő van. Hazamegyünk. A társaságunkban lévő lány játszani jött, de társa nincs jól, kétséges, hogy megtartják-e az előadást. Egyfolytában telefonál, a szervezők sem tudják, mi legyen. Mi, többiek másnap délelőtt az Árgírus nevű királyfiról és a tündér szűz leányról való széphistóriát szeretnénk megnézni. Tizenegyre van hirdetve az előadás, a hangosbemondó negyven perc késést ígér. Várunk, de hiába. Nem baj, a kézművesektől bőrtárgyakat, apró ezüst fülbevalókat vásárolunk, és a szállásunkra megyünk. Jókor érünk vissza, épp kezdődik az Árgírus. A díszlet egyszerű, zsákvászonból varrt hatalmas zászlók azonos tengelyen forognak, csimpaszkodni is lehet rajtuk. A MÉG Színház minden előadása célját tekintve komoly: a véges emberi élet törekvését fejezi ki a hit misztériumába ágyazva. A mostani darab alaptörténetének középpontjában az égi eredetű almafa-életfa áll, amelyet csak egy személy, a kiválasztott őrizhet. E kiválasztott, Árgírus királyfi égi szerelméért folytatott küzdelme elevenedik meg néha meglepően erőteljesen, máskor igencsak sután.


A darab végére elered az eső, a közönség a közeli, fából épített Korona Teátrumba menekül, ahol nemsokára a Vojtina Bábszínház a Helység kalapácsát adja elő. Az 1975-ben alakult debreceni bábcsoport, amely ma az egyik legismertebb hivatalos bábszínház, nagy fába vágta a fejszéjét. Bár a Helység kalapácsa Petőfi egyik legviccesebb írása, a műfaja visszaüt. Persze nem lehetetlen eposzt sem dramatizálni, ám a végeredmény megosztja a közönséget. Van, akinek nagyon tetszik, és vannak, akik otthagyják az előadást. Mi maradunk, részben a mesélőt alakító színész, részben az adekvát zene és szépen megmunkált, hajlékony bábok miatt.

Fotó: Kovács Margita

Fotó: Kovács Margita

Fotók: Záluszki Ildikó