Szolzsenyicin kiszlovodszki parasztcsalád sarjaként korán kényszerült arra, hogy az élet határhelyzeteiben felelős, felnőtt emberként döntsön, ugyanis édesapja baleset következtében, az író születése előtt elhunyt.
Üstökösi tehetsége diákkorában megmutatkozott, polihisztornak készült, akit ugyanúgy izgatnak a csillagászati univerzum titkai, a fizikatudomány legújabb felfedezései és az irodalom mérhetetlen kincsestára. Párhuzamosan folytatott matematikai, csillagászati, fizikai, irodalmi stúdiumokat, végül a csillagászat és a matematika tanára lett. S bár a második világháborúban többször is kitüntették bátorságáért, 1945-ben elismerés helyett a láger jutott osztályrészéül, többek között, mert a katonai elhárítás elfogta egy levelét, amelyben félreérthetetlen utalást tett Sztálin bűnözői múltjára. Nyolc évi kényszermunkára ítélték, igazi egyetemének nevezett börtönévei során volt zárt kutatóintézeti dolgozó Moszkva mellékén, majd fizikai kényszermunkás Kazahsztánban, s a kiszabadulása után is három évig élt száműzetésben.
Ezek az élmények ihlették azt a remekművét, amelynek címét még azok is tudják, akik életükben nem olvastak szépirodalmi művet. Az Ivan Gyenyiszovics egy napja, emblematikus kisregény, amely egy sztálini lágerben élő internált fogoly napját írja le vérfagyasztó tárgyilagossággal, szikeéles, pontos képekkel. A filmes intenzitású, egyszerű, világos, nyesett mondatokban tárgyiasult, látszólag tárgyilagos, de fojtott érzelmekkel telített stílus jellemzi Szolzsenyicin minden remeklését. Az enciklopédikus filozófiai, teológiai, irodalmi, természettudományos műveltség ott munkál nagy műveinek háttéranyagaként, s az Ivan Gyenyiszovics egy napjában is.
Miközben a regény címszereplője heroikus erőfeszítéseket tesz azért, hogy a túléléshez szükséges minimumot naponta megszerezze, betekintést kapunk a megalázottak és megszomorítottak mindennapi beszélgetéseibe is, akiknek többek között arra is marad energiájuk, hogy Eizenstein filmművészetének értékeiről vitatkozzanak. Egy szópárbaj során, mintegy lazán odavetett félmondatban elhangzik Szolzsenyicin erkölcsi ars poeticája is: legyen a művész bár boszorkányos formamágus, nem válhat igazi nagysággá, ha tehetségével kiszolgálja az emberellenes erőszakot, vagy csak hitelesíti a zsarnokságot.
Szolzsenyicin életében, mindennapjaiban is érvényesítette az írásművészetében kinyilatkoztatott magasrendű erkölcsi mércét. Kis dolgokban sem engedett, nem hízelgett rabtartóinak apró kegyekért, még egy papírfecniért sem volt hajlandó eladni lelkét az ördögnek. Így a fogság éveiben műveit részben „fejben írta, emlékezetében rögzítette, részben pedig befőttesüvegekben rejtette el”.
Az Ivan Gyenyiszovics egy napját 1959-ben három hét alatt írta meg, de csak 1962-ben, a Hruscsov éra viszonylag szabadabb korszakában láthatott napvilágot. Az 1964-ban kezdődő, szürke és abszolút embertelen, kegyetlen Brezsnyev-korszakban egyre keményebb üldöztetések, zaklatások érték.
Gigantikus művei, A pokol tornácán, a Rákosztály szamizdatban terjedtek, illetve Nyugaton láttak napvilágot. Miközben mind Nyugaton, mind Keleten, – Magyarországon is –, a zsarnokság ellen küszködő, megalkuvást nem ismerő, keresztény elhivatottságú irodalom emblémájaként ismertük, aki polgárjogi aktivistaként a világtörténelem egyik legszörnyűbb tűzfészkében, a posztsztálinista s Szovjetunióban is vállalni meri teljes mellészélességgel önmagát, 1969-ben kizárták a szovjet írószövetségből. Nem vette át 1970-ban Stockholmban a Nobel-díjat, ugyanis attól fél, hogy nem térhet vissza utálva szeretett, bírálva rajongott szülőhazájába, életének hűséges társához.
Remekművei, az 1914 augusztusa, a Gulág szigetvilág első kötete úgy jelentek meg Párizsban, hogy ő még a szovjet pokolban élt, kitéve a zaklatásoknak és az üldöztetéseknek. A pokol tornáca, a Rákosztály, a Gulág első három kötete stilisztikai szempontból is iskolát teremtettek: hogyan lehet a szépíró, a tudós szociológus, a tényfeltáró újságíró szempontjait egységessé formálva, elemi hatású szintézisművekben érvényesíteni. E művekben egyszerre hat a stílus világos és drámai egyszerűsége a közölt vérfagyasztó tényekkel, a szovjet elnyomás sokkoló képeivel.
1974-ben kiutasították hazájából, magyarul száműzték, életét is nyilvánvalóan csak nemzetközi reputációja mentette meg. Hazaárulással vádolták, miközben imádott orosz hazához az emigrációban is hűséges maradt. Nem hatódott 1975-től kezdve kényszerből választott hazája, az amerikai demokrácia vívmányaitól sem. Már a hetvenes évek közepén megérezte a globalizáció, a fehér, a fogyasztói materializmus és az erkölcs nélküli, kiürült liberalizmus veszélyeit. Mintegy új Tolsztojként és Dosztojevszkijként hirdette a Vörös kerék című gigászi regénysorozatában többek között azt is, hogy a messianizmushoz, a kereszténység alapértékeihez való visszatérés mentheti meg a világot. A Szent Oroszország eszményét hirdette 1994-es hazatérése után, folytatta nagyszerű, eredeti esszéregény sorozatát. Vállalta magányos zseni sorsát, a népszerűségvesztést is a globalizáció és a fogyasztói materializmus bűvkörében tévelygő világban.
Feleségével, Natalja Dimitrijevnával harminc kötetes életművének kiadásán munkálkodott, szinte vasárnapig, amikor is a legjobb szívű újkori író, a huszadik század és az ezredforduló egyik legnagyobb hatású krisztusi humanista irodalmára szívelégtelenségben elhunyt. Sokan, sokféleképpen értékelik e rendkívüli életművet, nem kevesen kicsinyelnék ma is politikai okoktól motiváltan. Ám valószínű, hogy Szolzsenyicin életműve túléli jelenlegi baloldali, liberális bírálóit.
origo.hu
Kihúzták az ötös lottót
