Gyurcsányék a züllés és az enyészet felelősei

El kell végre hinnünk, hogy képesek vagyunk a gyógyulásra – fogalmazott a Magyar Nemzet Online-nak Lezsák Sándor, a Nemzeti Fórum elnöke, a parlament alelnöke. Úgy véli: a 21 évvel ezelőtti, a kádári diktatúrában megtartott lakiteleki találkozó konklúziói ma hatványozottan érvényesek, a Gyurcsány-kormány tevékenysége miatt az egész Kárpát-medence „kormány sújtotta” terület. A Nemzeti Fórum nem készül párttá válni – mondta Lezsák Sándor, aki szerint az iskolák alapítóinak neve mellett közzé kellene tenni azok nevét is az „emléktáblákon”, akik lakatot tettek az intézmény ajtajára. Interjúnk.• „Élő történelem” volt a lakiteleki találkozó

– „A magyarság történelmének egyik súlyos válságába sodródott, népmozgalmi erejében megroppant, önhitében és tartásában megrendült, kohéziójának kapcsai tragikusan meglazultak, önismerete megdöbbentően hiányos. Összeomlással fenyegető gazdasági válságnak néz elébe, a magyar etnikumot példátlan széttagoltság sújtja, nemzetünknek nincsen közös vállalható jövőképe” – áll a 21 évvel ezelőtti lakiteleki találkozó zárónyilatkozatában. Mintha semmi sem változott volna...

– E zárónyilatkozatnak minden egyes mondata érvényes ma is. Ha az elmúlt 21 esztendőről készítünk országleltárt, akkor úgy lehet összefoglalni jelenlegi állapotunkat, problémáinkat, hogy a drámai népességfogyás szinte megállíthatatlannak tűnik, és semmi olyan biztató kormányzati vagy társadalmi erőfeszítés nincsen, ami e folyamatot valamilyen módon megállíthatná. A Kárpát-medencében – az összes elszakított területen – példátlan méretű etnikai tisztogatásnak lehetünk elszenvedői. Nem túlzás: ha a nemzet jelenlegi állapotát, helyzetét, lehetőségeit, gyötrelmeit nézzük, a Gyurcsány-kormány tevékenysége miatt az egész Kárpát-medence kormány sújtotta területté vált. Ez ügyben koronatanú a 2004. december 5-i népszavazás. Országunkban példátlan méretű az elszegényedés, az eladósodás, amit pedig a rászorultak segély címszó alatt kapnak, az többségében nem más, mint szociális kábítószer. A züllés és az enyészet tapasztalható szinte minden területen. Az „oszd meg és uralkodj” elve most már kibővült a „foszd meg és uralkodj rajta” gyakorlattal. A nemzeti vagyon olyan mértékű elherdálásával állunk szemben, amely valóban a háborús veszteséget idézi meg. Folyamatos, évről évre ismétlődő alkotmánysértés: országos vagyonleltár 1990 óta nem készült, holott éves költségvetést az Országgyűlés vagyonleltár nélkül nem fogadhatna el. Tiltakozásunk, ellenvetésünk írott malaszt maradt. Nemzeti értékrendszerünkben csak az elmúlt 3-4 esztendőnek a történései jelzik a hanyatlást, a tudatos rombolást: nemzeti jelképet – az Árpád-sávos lobogót – már állami szinten is büntetlenül meg lehet hamisítani. Koholt vádak alapján próbálják lejáratni ősi jelképünket, a turulmadarat. Vagy ma már azt is meg lehet tenni, hogy a Szent Korona nélkül történik a katonák eskütétele. De ne feledkezzünk meg az ’56-os forradalom ötvenedik évfordulóján történt tragikus eseményekről sem. Olyan állapotban van Magyarország, hogy a kádári diktatúrában megfogalmazott mondatok ma hatványozottan érvényesek.



– A rendszerváltozásban így vagy úgy részt vett emberek sokszor kérdezik egymástól, hogy ha valóban ilyen rossz az ország helyzete két évtized múltával is, akkor érdemes volt-e elkezdeni ezt az egész, rendszerváltásnak nevezett folyamatot? S persze felmerül a másik kérdés is: hol rontottuk el?

– Hogy érdemes volt-e? Ez a kérdés így méltatlan. Az elmúlt akár ezer esztendőben többször is volt olyan sorsfordító időszak, amelyeknek a vége önkényuralomba, vérbe fojtott szabadságharcba, megtorlásba, reménytelen időszakba torkollott. Mégis ezek a közösségi erőfeszítések, történelmi próbatételek adtak a későbbiekben újra és újra reménységet. Ma is azt mondom, volt rendszerváltás, csak rossz ez a rendszer. Ebben nyilván benne van a magunk kudarca is. Ma jellemző a médiára, illetve a magánbeszélgetésekre is, hogy önmagunkat ostorozzuk, és tesszük ezt addig, míg bele nem pusztulunk. Ismert az orosz mondás: a boncolás megállapította, hogy a halál oka a boncolás volt. Igen, Magyarország nagybeteg, és kérdés, hogy egy nagybetegen ki, hogyan segíthet. Mi a lehetősége és felelőssége annak, akinek egyetlen kincse ez a nagybeteg, egyetlen kincse, hiszen ez a hazája. Mit tudok tenni az érdekében? Hiteles diagnózis, terápia sokféle készült. Számos szellemi műhely tesz erőfeszítést a bajok orvoslása érdekében. Gyógyjavallatokkal tele a padlás. Mire van még szükség? A legfontosabb tényező hiányzik: a hit. A hit a gyógyulásban. Az, hogy elhiggyük, képesek vagyunk meggyógyulni. Ha állandóan önmagunkat marcangoljuk, hogy mit rontottunk el, akkor annak nem lesz eredménye. Ha a kórházba bemegyünk a beteghez, és azt mondjuk neki, hogy nem éli túl, akkor azzal megpecsételtük a sorsát. Holott ő – ez a kialvatlan szemű, nagybeteg Magyarország – keresi bennünk, hogy van-e valami remény a gyógyulásra. És a médiának, a politikának az a felelőssége, hogy a gyógyító orvosokat – akikben hinni lehet – találja és erősítse meg. E ponton kezdődhet el a gyógyulás folyamata. Itt kezdődik az új többség felelőssége és lehetősége. Ezt a népszavazással számarányban is megjelent új többséget nem a közösen vállalható jövőkép hozta össze, hanem Gyurcsányék, a közös ellenfél. És most szükség van a közösen vállalható jövőképre is. A Nemzeti Fórum országos gyűlése is ezt a célt szolgálja a maga szerény eszközeivel, s ezt kell szolgálnia a polgári szövetségen belül is minden programot alkotó műhelynek. Vagyis: hogy letegyük a szövetség asztalára azokat az ajánlásokat, melyeket a gyakorlatban is meg tudják valósítani azok, akik megkapják a közbizalmat.

– A Nemzeti Fórum harmadik országos gyűlésén három akadémiai elnök is előadást tart majd, ami szokatlan egy politikai mozgalom gyűlésein, egyfajta politikai kuriózum. Miért rájuk esett a választás?

– Országos gyűlésünk célja – a három akadémiai elnökkel, valamint Széles Gáborral, Csatári Bálinttal – nem politikai demonstráció, hanem szakmai konferencia. A 18 szekció, munkacsoport is olyan részterületekre tesz ajánlásokat, amelyekről nem lehet általánosságban szólni; hiszen egy tanyatörvénnyel kapcsolatban konkrétan kell fogalmazni, mint ahogyan a hungarikumokról, az autonómiáról, a Homokhátság vízgazdálkodásáról vagy a kistelepülések jövőjéről is konkrét elképzeléseink vannak. Ezeket tesszük le a Fidesz, pontosabban a szövetség asztalára. Emellett a három akadémiai elnök nyitottságot is jelképez. Beszédeikben akadémiai munkásságuk mellett napjaink aktuális ügyeiről is szólnak. Glatz Ferenc az elnöksége idejét meghatározó tudománypolitikai reformról, a nemzeti stratégiai kutatásokról beszél, aktuális témája pedig a vidékpolitika és a vízgazdálkodás lesz. Vizi E. Szilveszter a Mindentudás Egyeteméről, a budapesti tudományos világtalálkozóról, napjainkkal kapcsolatban pedig az egészségügyről összegzi gondolatait. Pálinkás József az akadémiai törvénnyel kapcsolatos elképzeléseit és az oktatással kapcsolatos véleményét fogalmazza meg. E „három tenor” közmegbecsülésnek örvend, s ha érzékeltetjük, hogy ennek az új többségnek kapcsolata van ezzel a három sikeres kutatói múlttal és tudománypolitikai lehetőséggel rendelkező személyiséggel, akkor van tudományos megalapozottsága és kapcsolatrendszere a szövetségnek is. A szombati vitanapon Széles Gábor gazdaságpolitikai és Csatári Bálint vidékfejlesztő elképzeléseit hallgatjuk meg. A Nemzeti Fórumnak egyik célkitűzése a politikai ökumené, a minél szélesebb és a nemzet jövőjét szolgáló kapcsolatrendszer szervezése, megerősítése. Ez a nemzeti minimum, ami, ha úgy tetszik, a tudomány területén Glatztól Vizi E. Szilveszteren át Pálinkásig terjed.

– A Nemzeti Fórum szinte az egész országot végigjárta a Csengey Dénes Vándoregyetemmel, az egyesület aktív a vidéki Magyarországon is. Milyen szinten áll a Nemzeti Fórum szervezettsége?

– Másfél évvel ezelőtt tagzárlatot rendeltem el, vagyis nem veszünk fel új tagot. A Nemzeti Fórumnak – amit az MDF-ből jogtalanul kizárt képviselők hoztak létre – egyik feladata, hogy az továbbra is foglalkoztassa az MDF-nek azt a szellemi környezetét, amelynek tagjai valamilyen ok miatt nem akartak sem a Fideszhez, sem a KDNP-hez közvetlenül csatlakozni. Tartottam tőle: akár a Fideszből vagy a KDNP-ből, illetve máshonnan kiszorult, belső zavarok miatt kizárt tagoknak a menedék-, illetve érvényesülési helyévé is alakulhat a Nemzeti Fórum. Ezért a tagfelvételt leállítottam, ugyanis kellemetlen tapasztalataink is voltak. Nem kell egyesületi tagság ahhoz, hogy valaki megszervezze a Nemzeti Fórum helyi vagy térségi klubját. Azért pedig, hogy a Nemzeti Fórum valakit erősítsen és például önkormányzati vagy parlamenti képviselőnek javasoljon, erősen meg kell dolgozni, azt közéleti munkával kell kiérdemelni. Több mint ezer tagunk van, minden megyében szervezetünk. Jelen vagyunk a parlamentben és az önkormányzatokban. Nincs olyan tervünk, elképzelésünk, hogy az egyesületünket párttá szervezzük. A Nemzeti Fórum a szövetség részeként a jövőben is értelmiségi szervezőerőként működik. Például filmklubokat szervezünk, a három Koltay-filmet vetítjük: Trianon, Horthy és Wass Albert generálja a vetítés után a tanulságos és nemzeti tudatunkat, önismeretünket erősítő beszélgetéseket, együttgondolkodást. Ezek a vetítések falvakban, városokban telt házakat, rendkívül színvonalas közönséget vonzanak.

– Az egyesület berkein belül működik a Kölcsey Kör, amely egy konferenciasorozattal mutatkozott be idén tavasszal. A szegénységről, a nemzeti önazonosságról vagy éppen a magyar gazdaság helyzetéről volt szó. Az itt elhangzottak megfogalmazódtak valamilyen javaslatban, tervezetben, ami a Nemzeti Fórum asztaláról a Fideszhez kerül?

– Lóránt Károlyék összegezték a gazdasági helyzettel kapcsolatos diagnózist és terápiát. A többi problémakörrel kapcsolatban is készülnek az összegzések. Szeptember végén például a külkapcsolatokra irányul a Kölcsey Kör figyelme, ezt követően a demográfia, nemzeti jelképeink védelme, a családpolitika kap hangsúlyt a Kölcsey Kör tanácskozásain. A Csengey Dénes Vándoregyetem mellett ősszel indul útjára az Eszterházy János életét, mártíromságát bemutató vándoregyetemünk. A Karácsony Sándor Kollégium keretében folytatjuk országjáró programunkat. Ennek témája a közösségi művelődés. A Lakiteleki Népfőiskola is kollégiumok, különféle fórumok működtetésével, szervezésével veszi ki részét a munkából. A Nemzeti Fórum munkacsoportjaival együtt hétvégi országos gyűlésünk összegzi az elmúlt esztendő történéseit. Egyébként országos gyűlésünk harmadik napját októberben szervezzük meg Budapesten, ami már nem egy politikai összegzés, hanem szövetségi demonstráció lesz.

Fotók: Pörneczi Bálint

– Hamarosan elnökválasztás lesz az MDF-ben, egy fiatal politikus, Almássy Kornél is bejelentkezett az elnöki székért. Fontos lenne az MDF számára egy vérfrissítés, egy fiatalítás, ami esetleg egy újfajta politikát eredményezhetne?

– Én továbbra is elfogult vagyok. Egyrészt az MDF-ről vagy jót, vagy semmit, és továbbra sem tudok semmi jót mondani. Én a kizárásomat politikai emigránsként élem meg. Mint akit ’56-ban idegen megszállók elűztek a hazájából, s ugyan nem önszántából, de külföldön kell élnie. Én most egy befogadó országban, a politikai hazámtól távol élek. Erre a politikai hazára, az MDF-re nem tudok rosszat mondani, ahogy egy ’56-os sem beszélt a hazájáról becsmérlően. A vezetőit viszont annak ellenére minősítette, hogy nehéz kívülről megítélni a bent és a mélyben zajló folyamatokat. Nem lehet innen beleszólni abba, hogy mi lenne a jó, illetve a rossz. Már korábban is megfogalmaztam, hogy azokkal értek egyet, akik szerint az MDF jobbra indexel, de balra tart. Ezzel rendkívül nagy károkat okoz a politikai közlekedésben és a kapcsolatrendszerekben is. A mai zavarodott állapotnak az egyik oka talán éppen ez: közös ügyeink tisztázatlanok, együtt szenvedünk a politikai hisztikkel, a „mindenkit utálok, csak hogy tetszetős legyek” című színdarabbal, és együtt élünk rágalmakkal, félreérthető helyzetekkel, amikkel nem tudunk mit kezdeni. Ez is oka a megosztottságnak. Mindennek az alapja pedig az lehet: ha Dávid Ibolyából kivesszük az Orbán-ellenes gyűlöletet, akkor az elnök asszonyból csak egy könnyű kis nyári kalap marad.

– Emberileg hogyan élte meg, hogy ott kellett hagynia ezt a „politikai hazát”?

– Úgy, ahogy az ilyen események érintik azokat, akiknek el kellett hagyniuk a hazájukat. Vagyis soha nem tudtak belenyugodni, a helyzetüket mindenkor ideiglenesnek tartották. Bármennyire is tisztelik és szeretik a befogadó országot, valahol érezték, hogy volt korábban egy olyan haza is, amiért társaival megküzdött, amelyért kockázatot vállalt, amiért élt. Ha egyedül engem zárnak ki, a hibát önmagamban keresem. Ám azt kellett megélnünk, hogy a barátaimat – akiknek a tisztességéhez, politikai erkölcséhez nem férhet kétség – sorra zárták ki a fórumból. Egyfajta elégtétel, hogy ez nemcsak velem, hanem „velünk” történt meg. Akik pedig maradtak, azok egy része áldozat, megtévesztett ember vagy pedig tudatosan rombol és játssza cinikusan továbbra is a szerepét.

– Lehetséges-e visszaút az MDF-be?

– Ehhez arra lenne szükség, mint amire egy politikai emigránsnak: a hazájában olyan változás következzen be, ami megcsillantja annak a reményét, hogy amiért ő korábban küzdött, újra elérhető közelségbe kerüljön. A Nemzeti Fórum különböző akciókat szervezett a kis iskolák megmentése érdekében. Milyen az iskolák, illetve az oktatás helyzete így, iskolakezdés idején? A miniszter nagyon jónak látja. Az iskolaépítő Klebelsbergék emléktáblát érdemeltek, Magyar Bálinték, Hillerék szégyentáblát. A különös kegyetlenséggel és nyereségvágyból bezárt iskolák falán az utókor számára meg kellene örökíteni az iskolabezárásért felelős miniszter nevét. Mert nem az önkormányzat felelős, hanem az állami vezetés. A kormányapparátus évről évre csökkenti a közoktatás állami támogatását. Az önkormányzat költségvetésében a közoktatás kiadásait a polgári kormányzás idején még 80 százalék körüli mértékben fedezte az állami költségvetés, ma ez az arány csak 50-60 százalék körüli. A tendencia elsősorban a kistelepüléseket sújtja, mert ők nem tudják helyi adókból fedezni a kieső állami támogatást. Ma hiányzik a kormányból az a felismerés – amit Klebelsberg Kunó a Trianon után összetört országban még sikerrel hirdetett –, miszerint a gazdasági és erkölcsi válságból kivezető útnak az oktatás finanszírozása nem akadálya, hanem feltétele. Egy-egy iskola bezárásának következménye: az adott városrész, település sorvadása. Cinikusan hivatkoznak a drámai népességfogyásra. Ezzel csak növelik a bajt. Egyrészt a drámai népességfogyás megállítására többek közt egészséges családpolitikára van szükség, az iskola megtartását, a nevelő-oktató munka hatékonyabbá tételét pedig a kötelező csoport-, osztálylétszám radikális csökkentésével lehet elérni. Ahogy a bankrendszert, az iskolát is konszolidálni kell. Ma egy településen a legkorszerűbb a pénzintézet épülete, eszközrendszere világszínvonalú, a bankszektorban dolgozók jövedelme pedig a legmagasabb sávban van, így kell konszolidálni az iskolarendszert is az óvodától az egyetemen át a felnőttképzésig. A keresztény szellemű nevelés pedig korszerű tartalmat adhat a korszerű formának. Amilyen az iskola, olyan a jövendőnk. Az iskola, a tanügy mai állapota gyászos jövendőt ígér.

– Ha az emberi dimenzióit nézzük az oktatás problematikájának, akkor a rehabilitációhoz hozzátartozik a tanárok közbecsültségének a helyreállítása is. Az elmúlt 4-5 évben több mint 9 ezer tanár vesztette el az állását. Milyen folyamatok vezettek el odáig, hogy manapság egy 15-18 éves fiatal gyakorlatilag semmibe veszi, átnéz a pedagóguson? Olykor a tettlegesség sem ritka. Miképpen lehetne visszaállítani a tanárok társadalmi presztízsét?

– Először is egy nyugodt, kiszámítható iskolarendszerre van szükség, amelyik képes biztosítani, hogy egy kisebb településen sem szűnik meg az iskola csupán azért, mert nincs meg a gyereklétszám. Mert amint számarányokban gondolkodunk, az alkalmat ad arra is, hogy a másik, szomszédos település, kerület valamilyen technikával átcsalja a saját iskolájába a gyereket. Elképesztő, hogy ez a „gyermekrablás” milyen feszültségeket képes gerjeszteni. Az iskolákat erőszakkal kihajtották a piacra, ahol azonban a nevelőmunka lehetősége veszett el: a nyugalom, a biztonság, illetve a kiszámíthatóság enyészett el. Ebben a helyzetben a pedagógus zaklató környezetben él, nyugtalan, nincsen biztonságos jövőképe. Nem tudja, hogy maradjon-e, vagy menjen, nézzen-e más foglakozás után, mert hamarosan az utcára kerülhet. A kiszámíthatatlanság a legfőbb oka a jelenlegi zaklatott állapotoknak, ami a közoktatást emészti. Ki kell mondani: szükség van az alsó és a felső tagozatra, a szakiskolákra, a középiskolákra. Külön pedagógiai főiskolára van szükség, vagyis a bolognai folyamatból ki kell venni a leendő pedagógusok képzését, illetve továbbképzését. Ez nem lehet egy egyetemi rendszernek valamilyen fizetőképes része. Hiszen nem mindenki alkalmas erre a pályára, mint ahogyan nem lehet mindenkiből operaénekes sem. Ehhez is adottság kell, s kevés ember alkalmas erre a pályára, de annál jóval több, többszörösen több, mint amennyi a pályára jön. A pedagóguskar megtizedelésével nem csak azok hagyták ott kényszerből a pályát, akik gyengébb képességekkel dolgoztak. Sok tehetséges tanár próbál meg biztosítási ügynökként vagy éppen egy cukrászda felszolgálójaként megélni. A korábban köztiszteletnek örvendő hivatás feltételeit az állami intézkedések gyakorlatilag megszüntették. Működésképtelen, áttekinthetetlen és pazarlóan, drágán működtetett oktatási nagyüzemek létrehozását kényszerítették ki.

– A 21 évvel ezelőtti lakiteleki nyilatkozat utolsó mondatában olvashatjuk, hogy széles körű összefogással kijuthatunk a válságból. Magyarország kijuthat-e most is a válságból?

– A márciusi, rendkívül sikeres népszavazás is azt bizonyítja, hogy valóban létrejött egy új többség, ám ennek még formálódnia, alakulnia kell, amelyet precízen, részleteiben is meg kell szervezni. Az erre alkalmas politikai és társadalmi erőtér adott, és ezt kívánja szolgálni a Nemzeti Fórum is ajánlásaival csakúgy, mint a szövetség más szakmai műhelyeiben formálódó tervezetek. Úgy vélem, hogy a jóra is készülni kell, nem csak a rosszra. Ha baj van, akkor a túlélési stratégiákra van szükség. Ám egy sikeres választás esetére rendelkeznünk kell az életstratégiával is. Ekkor kell a pontos országdiagnózis és a terápia tervezete, és erősíteni kell az alacsony közbizalmat is. Ez utóbbi a legnehezebb feladat. Most az ország hitehagyott, idegileg megfáradt, úgy is mondhatnánk: rossz az ország idegrendszere. A katolikus Pázmány Péter fogalmazta meg a protestáns Bethlen Gábornak: „Ha nekünk nem fáj saját nemzetünknek romlása, fogyása, nem tudom, kinek fájjon”. Európát és a világot hidegen hagyja, hogy miképpen és miért jutottunk idáig az elmúlt hat esztendőben, maximum a csodálkozó, szánakozó vagy cinikus véleményét fogalmazza meg. Nekünk, a nemzet együvé szervezhető részének kiemelkedően fontos feladata, hogy a sikeres választások után azt mondjuk, nincs probléma, csak feladat van. De feladat ma is van, mert túl rövid az élet ahhoz, hogy tétlenül szemléljük az ország romlását, züllését, enyészetét.