Nehéz úgy fesztiválokról írni akár csak pár mondatot is, ha az ember már évek óta kerüli a mulatozás, „kikapcsolódás” eme formáját. Fiatalok „bulija” ez (olykor túlságosan is a fiataloké) – gondolhatjuk, ám a valóság persze okoz meglepetéseket. A Hegyalja-fesztiválon is ott sündörögtek a harmincon felüliek, s úgy tűnt, igen jól is érzik magukat a sok ezer fiatallal együtt. Az első „legyet a levesbe” a MÁV tette bele. A fesztiválokra kedvezményes vonatjeggyel lehet utazni. Ez egy nagyon nemes gesztus, örülhet is a fesztiválozó arc: több marad sörre – gondolja. De az álomvilágnak itt vége is szakadhat, s felmerül az a kérdés is, hogy miért nem működnek a legegyszerűbb dolgok sem ebben az országban. Ugyanis többekkel megesett – így e sorok szerény írójával is –, hogy hiába mondta a jegykiadó kisasszonynak, Hegyalja-fesztivál, nem esett le neki a dolog. Vagyis egy icipici szócska („alkalmi”) lemaradt a jegyről, aminek következtében a fesztiválon, a lokális MÁV-kirendeltségen a nagyon harcias néni nem akarta rátenni a pecsétet (ami igazolja a kedvezményt) a „rosszul” kiállított jegyre. Ez rendben, a szabályok, törvények tisztelete mindenekelőtt! De talán a jegykiadó néninek is megfelelően kellene dolgoznia a Keletiben, különösen válság idején. Nem gond: mindig van kéznél 4-5 ezer forint vonatjegyre.
Azt már megszokta a magyar ember, hogy az üzletekben, élelmiszerboltokban nemkívánatos személy (nem köszönnek neki, vagy csak foghegyről, beszólnak, húzzák a szájukat az eladók, stb., kinek mi tetszik), de hogy a drága jó MÁV sem úgy adja a jegyet, ahogy „kéri” a földi halandó… Úgy tűnik, ha az ember lazítani akar, akkor is résen kell lennie.
Köszönet az egyik rendező hölgynek, aki igyekezett megoldást találni, együtt kerestük a „legyet a levesben”, de nem találtuk meg.
Nyom nélkül
Maga a fesztivál nem hagyott mély nyomot, még az utóbbi évek – nem hegyaljás, hanem úgy általában fesztes – tapasztalatival összevetve sem. Valami elkerített helyen lehet menni egyik pulttól a másikig (tapasztalt hősök beszámolója szerint dobozos sört nem volt szabad venni, mert langyos volt), vannak kicsi meg nagy színpadok, van egy „főszínpad” is, ahol a legnagyobbak lépnek fel, jobb esetben zúzva egy hatalmasat. A feeling is a már megszokott volt, vagyis semmi extra, „most nem otthon vagyunk, kezdjünk magunkkal valamit”. Már ha van rá lehetőség.
A feszten – igaz, csak a csütörtök-péntekről lehet most szó – ha nincsen koncert, akkor nagy kérdés, mivel üti el az időt a fesztiválarc. Strandolni lehet, meg sétálgatni a 250 fokos melegben (második „légy”), bent eszegetni Tokajban – milyen gyönyörű, festői hely, ahol szépen megkérdezik, jólesett-e az étel –, megrohadni a 260 fokos sátorban (rosszabb esetben részegen vagy másnaposan), de ezzel véget is ért a lehetőségek sora. Érdemes lenne fejleszteni a „civil udvart”. Kockázatos, mert lehet, nem jön be (a Szigeten is elsorvasztották), de perspektívának első lépésben nem rossz. Nem ártana néhány napernyő sem. Nonszensz, hogy a fesztivál területén ha az ember szeretne leülni egy padra, székre, bárhová, bámire beszélgetni, elgondolkodni a nagy dolgokon, nem tud a tűző nap miatt. Így folyamatosan mászkálnia kell, ha meg talál egy árnyékos, füves helyet, 15 percenként arrébb kell másznia, mert odaér a napsugár. E sorok írója nem egy elkényeztetett kisfiú, tehát a hálózsák, a sátorban való alvás esetleges kényelmetlenségeire fittyet hány, de biztos, hogy több edzett lélekben is elhangzott olykor egy-két itt nem idézhető szép magyar mondat.
Nehogy kitűnjünk már valami egyedivel!
Csütörtökön a Subscribe zenekar fellépését sikerült elcsípni először, jó néhány éve nem láttam-hallottam már őket. Nem voltak kedvencek sosem, de kíváncsi voltam, vajon merre tart most a hajójuk, milyen zenét nyomnak. Pici csalódással vettem tudomásul, hogy olyat, mint korábban is. Persze biztos van „fejlődés”, de összességében nem jött le. Összeszorított lábbal ugrálni a metálra nagyon jó volt ’98-tól a néhány évvel ezt megelőző időszakig, de a friss szellő sosem árt. Voltak a nótákban jó groove-ok, súlyos részek, amikor tényleg elkezd bólogatni az ember, de annak, aki adott esetben két évtizede benne van a rock-metalban, ez már kevés. Jó, tudjuk, hogy a Korn ’95-ös lemezével milyen lavinát indított el, jó volt, szép volt, élveztük, de mindjárt 2010. Persze nem kornos a Sub, csak tágan véve az a vonal. A két énekes is régebben volt menő. Kicsit zűrzavaros volt, ami a vokál frontján ment. Ám az egy dolog, hogy a zene nem jött be, a másik oldalon azért ott van az is, hogy a fellépésük profi volt, szántottak, megpróbálták eladni, amit csinálnak, s a hangszeres tudás is rendben van.
Tankcsapdából elég egy is
Lezúzta a maga adagját a Depresszió is. Eredetileg csak egy mondatot szerettem volna „papírra vetni” róluk, picit mégis több lesz. Nem jött be. És nem azért, mert nem szeretem a Tankcsapdát. Amit Lukács Laciék véghezvittek, hatalmas dolog. Tény, hogy számomra a „Jönnek a férgek” a Tankcsapda, ha már szóba kerül, s az is tény, hogy amióta megy a szekér, sok minden változott, s tény az is, hogy nem hallgatom a zenekart otthon. Nem feltétlenül azért, mert nem tetszik – benne van ez is –, hanem mert más zenékre „ugrom”. De azt hiszem, Tankcsapda csak egy van, s elég is belőle egy. A Depressziónál gyakran hittem azt, Lukács Laci áll a színpadon. Jó dolog a sok „Mindenki ugrik, jump!” felszólítás, meg a sok „kibaszottozás”, de ez nem visz el egy teljes koncertet. Nem is történt így, a közönség is – legyünk udvariasak – „elfáradt” egy idő után.
Metallegenda és alázat
Nagy várakozás előzte meg a Machine Head fellépését. Nem is csoda, az amerikai banda 1995-ös Burn my Eyes lemezével történelmet írt. Nem létezhet a földön olyan metálos arc, aki ne ismerné az Old, a Davidian vagy a Death Church című nótákat. Kötelező ismerni. Pár évre rá jött a második lemez, a The More Things Change…, amely még letisztultabb metalt adott a hallgatóknak. Olyan tiszta hangzást, olyan súlyt kevés lemezen hallani. Már a Burn is olyan hangzással jött elő a sötétből, amelyet ma is lehet mutogatni, hogy „így kell, öreg”. Sajnos a Gépfejet sem kerülte el a nu-metal hullám, a Burning Red már ennek jegyében jött ki. E sorok írójának figyelme a sok Adidas-melegítő láttán, az egyszerűsödő zene hallatán legközelebb csak 2007-ben fordult újra a zenekar felé. Ekkor érkezett a The Blackening, amely végre újra a „régi” Gépfejet idézi. Tonnás nóták s olyan, akár lírainak is nevezhető elemek a számokban, amilyeneket csak Rob Flynnék tudnak szállítani az erre éhes metalosoknak.
Nem volt tökéletes a hangzás, néha a gitárok „hátul” voltak, de a koncert így is 110 százalék felett áll. A közönség is nagyon hálás volt, az első nóta már elég volt ahhoz, hogy meginduljon a zúzás, „aki nem bírja, ne menjen előre”, lehetett volna ez is a jó tanács. Szépen jöttek a nagy opuszok: Old, Burn my Eyes, Halo, felhangzott az Aesthetics of Hate is, amelynek remek ikergitáros szólója nem jött át, ám ha valaki hallani akarja, milyen egy veterán zenekar ikerszólója, a CD-n kiélheti magát.
Rob Flynn: Hungary!
Flynnék nem voltak restek, keményen dolgoztak a másfél óra alatt, mindent beleadtak a zenébe, erre szerencsére vevő volt a közönség is. Arról is lehetne írni nagyon sokat, vajon milyen ezen zenészek viszonya a hangszereikhez. A komplex témák és az iszonyatos zenei tudás láttán-hallatán azt gondolja az ember, a gitárok, a dobok összenőttek, sokadik végtagként állnak a metal szolgálatában. Ne feledjük: Rob énekel is a gitár mellett! A számok szépen jöttek egymás után, de közben sem unatkozhatott senki, Rob szóval tartotta a közönséget, külön élmény, hogy Hungary! felkiáltásaival (elhangzott vagy tízszer) mutatta, nem totál részegen, a magyarokat lesajnálva, „örüljetek, hogy itt vagyunk” attitűddel hozta el a tonnás nótákat. Mert van ám ilyen is. Igazi frontemberként vitte a hátán a produkciót, s szinte már zavarba ejtő volt, ahogy annyiszor köszöni meg, hogy itt lehet, hogy játszhat, semmi irritáló allűr, semmi olyan, ami fokhagymaként kerülhet az ember szájába. Aki úgy érzi, hogy „tanulnia kell” ezt, tanuljon bátran. Kösz Rob!
Nagyon erős programmal jött a zenekar. Inkább a régi lemezeikre támaszkodtak, egy-egy nóta idézte meg az ezredforduló albumait. Méltó volt a zárás is, előbb az A Farewall to Arms (2007) facsarta ki a szíveket, majd az „alap” első riffjei zúztak szét mindent. A Davidian (1995) feltette az i-re a pontot, a habot a tortára. Kinek mi tetszik, választhat.
Ukrajna
Elképesztő: Brüsszel horror összeggel tömné Ukrajna zsebét
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!