Igaz, a polgári törvénykönyv még nem lépett hatályba, ám súlyos figyelmeztető jel, hogy egyáltalán elfogadásra kerülhetett – többek között – a fent említett kitétellel.
Még a templomba járókat a rezsim összeomlásáig feljegyző, a magyar magzatok millióinak elabortálását tudatosan segítő kádári diktatúrában is rendre arra a szituációra épültek a kabaré vásáriasan ízléstelen és üvöltöző, szovjet kaptafára írt úgynevezett „tréfái”, hogy beállít a férj, s a hűtlen asszony épp ezzel vagy azzal kászálódik ki az ágyból. Az alapszituáció egy jól kiforrott, mindaddig még a civilizált társadalmi berendezkedést vadul pusztító baloldali rezsimek romboló dühét is túlélő értékrend axiómái mentén volt értelmezhető: az asszony vagy a férj – aki természetesen éppúgy kerülhetett egy másik jelenetben a hűtlenkedő szerepébe – megszegte azt az adott helyzetben teljesen ekvivalens elvárást, hogy hű legyen házastársához.
Ha a magyar társadalomban, melyet az ország vagyonának a polgárok feje felett történő eladogatása, a gazdaság tönkreverése mellett rákfeneként sújt az erkölcsi normák züllesztése (hazug s a hazát csúf szavakkal emlegető miniszterelnök, bizalmi válság a főváros legpatinásabb épületeinek gazdái körül, akik hamisan sáfárkodtak a rájuk bízott javakkal, maffiabűntett segítségével felhizlalt új állampárt), nem születik egészséges immunreakció, a „mindent csak nekem, énértem” kapzsisága rosszindulatú daganatként telepedhet hazánkra. Elvész az elemi szolidaritás, ha le tudják nyomni a torkunkon a minapi bejelentést a vakok intézete állami támogatásának megvonásáról, elfogadottá válik a magzati lét szakaszában lévő emberi élet elpusztítása, sőt a mesterséges meddőség, ha 18 éves lányok egy életre azzá tehetik magukat, s oda a becsület, ha egy senki, egy aktatologató meggyalázhatja annak a frigynek a társadalmi legitimitását, melyet akár évtizedek óta legszentebb kötelékként őrzünk.
S elvész a bizalom, melyről Fukujama épp a válság előtti időszakban írt fontos könyvet, ezen érték köré csoportosítva a világ nagy termelőrendszereinek helyzetét, komoly figyelmet szentelve a családok s a társadalom más alapegységei részvételének e folyamatban.
„Családjaitok nem lehetnek igazán boldogok a házastársi hűség nélkül” – hangoztatta a Szentatya 2007 májusában Sao Paulóban a fiataloknak mondott beszédében. XVI. Benedek a Deus caritas est kezdetű enciklikájára hivatkozott, s arról szólt az ifjaknak, hogy „az igazi szeretet egyre inkább a másik örömét keresi, és ezáltal egyre hűségesebb, felbonthatatlan és termékeny lesz”. Egyre hűségesebb... Ez lassan törvénytelen Szűz Mária országában. Nem a kommunista diktatúra első évében, 1949-ben, hanem 2009-ben, 20 évvel azután, hogy ostoba fejjel elhittük, vége a polgári értékeket sárba tipró rezsimnek.
„Megtanultam, hogy mindenki a hegytetőn akar élni, anélkül, hogy tudná, hogy a boldogság a meredély megmászásában rejlik” – írta Wass Albert. (Véletlen-e, hogy úgy irtóznak tőle korunk Magyarországán egyes szoborfóbiában szenvedők, mint ördög a tömjénfüsttől?) Csúcs – röfögi fülünkbe a reklám –, csúcs ez az érzés.
Mászni nem kell, ugyan! Mindenki eleve zseniális és irtó eredeti, és joga van... – mihez is? De joga van, és azért is az övé minden, és eleve nyertes. Aki megmászná a csúcsot, mert azért a cél csak ott marad fenn érintetlenül, magasan felettünk, az küzd ugyebár, tehát „vesztes”. Az a nyerő, aki ellógja a küzdelmet, nem?
Ez lenne a minta: egymást valami igénytelenül megrendezett, hibás angol kifejezésekkel tűzdelt show keretében a földbe taposni, csak hogy megszerezzük a legújabb terméket, aztán aló mars, mindenki fusson vénkisasszonyi, agglegényi idegbajjal berendezett magányos zugába a zsákmánnyal. Ilyen zsákmány a „partner” is. Hozzá nem szeretet fűz, hanem ragaszkodás: az állatvilágra jellemző, ösztönszerű és tudatlan érzés. Nem kell a házasság, az csak egy papír; de ha mégis megszerzem, mert nekem az is jár, akkor ne fárasszanak holmi hűséggel, hiszen nekem minden a magánügyem, én nem tartozom senkihez, illetve senkire. És nem kell a család, most hangzott el a minap egy előadás, hogy a család, a túlzott népszaporulat környezetszennyező.
Ezzel szemben „a család olyan személyes kapcsolatrendszert kínál fel tagjainak, amely lehetővé teszi önmegvalósításukat, életük személyes kibontakoztatását. A család maga a kommunikáció: a kölcsönösség, a bizalom, a felelősségvállalás, a leleményes problémamegoldás elsajátításának legdöntőbb helye. A család alapozza meg a gyermek helyes önbecsülését, önszeretetét, nevel rá az önismeretre és az önfegyelemre. (…)
Egyesek úgy vélik, hogy a hűséget csak az érzelmi kielégülés idejére, átmenetileg kell megtartani: »ha a másik iránt érzett lelkesedés elmúlik, váljunk el«. (…) Aki feltétlen hűséget fogad, az lemond a többi lehetséges partnerről. Önként korlátozza tehát azt a »szabadságát«, hogy mindig újabb partnert választ. (…) A családnak maga a Szentháromság a mintaképe. A Szentháromság már az emberi személy titkában tükröződik: az ember is úgy szeretne egy lenni azzal, akit szeret, hogy közben nem akarja elveszíteni önmagát.”
Eláruljam-e? A Magyar Katolikus Püspöki Konferencia körleveléből idéztem, melyet „A boldogabb családokért” intéztek a hívekhez. Bizonyára már csak idő kérdése, s amint a hűség most még csak nem kívánatos, e logika mentén haladva üldözendő is lehet, egy napon pedig talán újra felelősségre vonással végződhet az egyházak erről szóló üzenetének hirdetése. Hiszen sérti a világnézeti semlegességet. Mint a Kádár-rendszerben.
