Bámulták a halott gyereket + Képek + Képriport

Szembesültünk azzal, milyen borzalmas világban is élünk, és hogy mennyire emberi arca van annak, amit esténként a híradóban látunk. Kisemberek gyötrelmes hétköznapjait és a természet csodáit egyaránt elénk hurcolták. Kiéhezett vadként csapunk le a legfrissebb információkra, mellünket verve hangoztatjuk: felgyorsult világban élünk, hát szolgáljanak is ki minket akár a világ másik pontján történő események percre kész tudósításával is. Felkötjük a partedlit, és mosolyogva nézzük, hogyan hatol a média mind mélyebbre az emberi világban.

Egy percig se legyünk naivak: a kor, mi, olvasók és a megrendelők sem a boldog és negédes történetekre kíváncsiak. A nyomor, a fájdalom és a szenvedés képei pedig kiszolgálják a lelkileg letompult emberek igényeit. Körképet kaphatunk arról, merre is tart a világ, és hogy a benne élőkre mivel lehet még hatást gyakorolni.

A sajtófotók varázsa még valamiben tetten érhető: nagy adag szerencse is kell ahhoz, hogy a kép üssön. Egy-egy ellesett pillanat sokkal megrázóbb lehet, mint egy precíz beállítás. A legtöbb kiállított kép éppen a megismételhetetlenség érzésével ringatta el nézőit. Olykor pedig éppen ezzel vágta gyomorszájon őket. Mint amikor iskolások figyelik iskolatársaik megölt anyjának holttestét egy kisbuszból. Értetlenek, döbbentek. Minket pedig sokként ér, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol az ilyen mindennapos. Ahol ez egyáltalán megtörténhet.

Megrendítő ereje volt a szecsuáni földcsuszamlás képeinek is. Amikor a romok között is ragaszkodnak a megszokott mindennapok utolsó morzsáihoz az emberek. Sokan álltak döbbent némasággal a mianmari képsorozat előtt, és könnybe lábadt az emberek szeme a földrengés képei előtt is. Amikor 70 ezer ember lelte halálát a romok alatt. Gyerekkéz lóg ki a kövek közül, és paplanba bugyolált emberek ülnek a romok felett. De ők nem sírnak. Mi zokogunk helyettük is.


Nézzük a fájdalom képeit. Az lüktet bennem, hogy csak a sikert hajszoljuk. Közben pedig elfelejtjük, mi is az. Albert Schweitzer szavaival élve a siker nem más, mint csodálni a szépet, meglelni másokban a legjobbat. Tudni, hogy akár csak egyetlen élet könnyebben lélegzik, mert mi élünk. Időt kell szakítanunk embertársainkra, tenni valamit másokért, ha még oly apróságot is, valamit, amiért fizetséget nem kapunk, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetjük.

Kaptunk egy világot, javítani kellene rajta, ha tudunk. Kaptunk egy életet, el kellene viselni, ha tudjuk. És kaptunk egy napot. Még mindent jóvátehetünk.