Bámulták a halott gyereket + Képek + Képriport

Szembesültünk azzal, milyen borzalmas világban is élünk, és hogy mennyire emberi arca van annak, amit esténként a híradóban látunk. Kisemberek gyötrelmes hétköznapjait és a természet csodáit egyaránt elénk hurcolták. Kiéhezett vadként csapunk le a legfrissebb információkra, mellünket verve hangoztatjuk: felgyorsult világban élünk, hát szolgáljanak is ki minket akár a világ másik pontján történő események percre kész tudósításával is. Felkötjük a partedlit, és mosolyogva nézzük, hogyan hatol a média mind mélyebbre az emberi világban.

Ezt a híréhséget lehetett érezni a World Press Photo kiállításán is, amely mintegy lenyomata, summázata volt a tavalyi évnek. Azon már megdöbbennünk sem kell, hogy nem az örömöt, a szépséget és a boldogságot hirdetik a képek. De ez nem a fotósok hibája…


A nagyításért kattintson a kis képekre!

A fotók gondolkodásra késztetik nézőjüket. Legalább annyi kérdést vetnek fel, mint amennyi válasszal is szolgálnak. Akarva-akaratlanul a képek hatása alá kerülünk. Mit vált ki az emberből egy háború látványa? Hogy ülhetnek az autóban a katonák a szemükben megvetéssel? A romok közötti halott gyerekre pillantva ki az, akinek nem szorul össze a gyomra, vagy végigpillantva a földrengés pusztításán ki az, aki nem ad hálát azért, mert nem ő került oda? Igen, önzőek vagyunk. Mert nem az jut eszünkbe, mennyire nyomorúságos lehet nekik, hanem az, mennyire jó, hogy nem mi vagyunk. Vajon tehetünk mást, mint elborzadunk, amikor a kiskorú, transzszexuális prostituáltat nézzük, vagy a mindenüket eltakaró hajléktalanokat a csupa acél irodaház tövében kuporogva?

A sajtófotós csak dokumentálja a valóságot. Kiragad egy szeletet a tőle pár méterre zajló életből. Először csak a képekre néztem, később olvastam el a magyarázatot. Olykor egy-egy kép önmagában nem jelentett semmit, nem váltott ki érzelmeket, reakciót, sőt, megkockáztatom, nem is volt jó. De a szövegek elolvasása után már meg tudtam érteni, miért is olyan különleges. Első ránézésre nem értettem, egy fiát ölelő iraki nő miért olyan nagy szám, hogy első díjat nyerjenek vele. Aztán elolvastam, mit is kellett volna meglátnom azon a képen: a nő férjét, Tofant még 2006-ban rabolták el. Azóta semmit nem hallottak róla. Az asszony minden nap bement a halottasházba, ahol kivetítőn mutatták az azonosítatlan holtakat. Nem a kép rendített meg. A tartalom. Állni a képernyő előtt, remegni, mikor látjuk az ismert arcot – holtan. A rózsaszín keresztekre aggatott ruhák ugyanezt a hatást érték el. Az erőszak áldozataira hívták fel a figyelmet a maguk tompán dübörgő módján. Azokat a ruhákat akasztották fel, amelyet akkor viseltek, amikor megtámadták őket. De nem felnőttek ruhái ezek, hanem gyerekekéi. A kérdés pedig újra felvetődik: milyen világ felé rohanunk, ahol a gyerekeket gyilkolják halomra?

Egy percig se legyünk naivak: a kor, mi, olvasók és a megrendelők sem a boldog és negédes történetekre kíváncsiak. A nyomor, a fájdalom és a szenvedés képei pedig kiszolgálják a lelkileg letompult emberek igényeit. Körképet kaphatunk arról, merre is tart a világ, és hogy a benne élőkre mivel lehet még hatást gyakorolni.

A sajtófotók varázsa még valamiben tetten érhető: nagy adag szerencse is kell ahhoz, hogy a kép üssön. Egy-egy ellesett pillanat sokkal megrázóbb lehet, mint egy precíz beállítás. A legtöbb kiállított kép éppen a megismételhetetlenség érzésével ringatta el nézőit. Olykor pedig éppen ezzel vágta gyomorszájon őket. Mint amikor iskolások figyelik iskolatársaik megölt anyjának holttestét egy kisbuszból. Értetlenek, döbbentek. Minket pedig sokként ér, hogy vannak olyan helyek a világon, ahol az ilyen mindennapos. Ahol ez egyáltalán megtörténhet.

Megrendítő ereje volt a szecsuáni földcsuszamlás képeinek is. Amikor a romok között is ragaszkodnak a megszokott mindennapok utolsó morzsáihoz az emberek. Sokan álltak döbbent némasággal a mianmari képsorozat előtt, és könnybe lábadt az emberek szeme a földrengés képei előtt is. Amikor 70 ezer ember lelte halálát a romok alatt. Gyerekkéz lóg ki a kövek közül, és paplanba bugyolált emberek ülnek a romok felett. De ők nem sírnak. Mi zokogunk helyettük is.


Nézzük a fájdalom képeit. Az lüktet bennem, hogy csak a sikert hajszoljuk. Közben pedig elfelejtjük, mi is az. Albert Schweitzer szavaival élve a siker nem más, mint csodálni a szépet, meglelni másokban a legjobbat. Tudni, hogy akár csak egyetlen élet könnyebben lélegzik, mert mi élünk. Időt kell szakítanunk embertársainkra, tenni valamit másokért, ha még oly apróságot is, valamit, amiért fizetséget nem kapunk, csupán a kitüntető érzést, hogy megtehetjük.

Kaptunk egy világot, javítani kellene rajta, ha tudunk. Kaptunk egy életet, el kellene viselni, ha tudjuk. És kaptunk egy napot. Még mindent jóvátehetünk.