Fernando Henrique Cardoso, volt brazil elnök (1994-2002) már régen felhívta a figyelmet a tényre: az ország nem szegény, hanem rendkívül nagy az egyenlőtlenség, amelynek szegény népességét Brazília története során mindig kirekesztették a növekedésből, az oktatásból és az államból. Ezért maradt fönn a szegénység a rabszolgaság 1888-as felszámolása után is például Északkelet-Brazíliában: a lakosság 30 százaléka él itt, de ennek 55 százaléka szegény. A lakosság 45 százaléka afrikai származású brazil, de szegény 78 százalékuk, sőt ők alkotják a teljes lakosság szegényeinek 62 százalékát is.
Castro szerint 2006 májusában, Sao Paulóban tört ki először ez az elégedetlenség, amikor négy napon és éjjelen át dúló harcokban mintegy 150 ember vesztette életét, köztük 40 katonai rendőr. 82 buszt gyújtottak föl és 17 bankot támadtak meg.
A brazil társadalom szerkezete kettős a köztársaság létrejötte óta: az ültetvényeken robotoló rabszolgákból és gazdáikból, a korszerű és versenyképes elitből jött létre. Ez az ellentét tört felszínre 2006-ban, de egy hete is, és már nem alacsony intenzitású háborúról van szó, hanem a sohasem befogadott másik Brazília háborújáról. A kábítószer-kereskedelem többek között Rio de Janeiro bizonyos nyomornegyedeiben vert tanyát, ahol az állam alig vagy soha nem tudott gyökeret verni. Ezeken a területeken az erőszakos cselekményekre már nem egészen a közbűntény szó illik: a Sao Joao vagy a Makákó dombon az afrikai származású brazilok is szó szerint az állam erőszak-monopóliumával szállnak szembe a terület fölötti kizárólagos ellenőrzésért.
(clarin.-com.ar – Argentína)
Pedig Magyarral foglalkozni KELL!