A korábbi beszédtabuk már nem hatékonyak

A diszkrimináció „megkülönböztetést” jelent, amit „pozitív diszkriminációnak” nevezünk, nem helyes fogalom – állítja a kutató –, helyesebb volna „esélykiegyenlítő intézkedésekről” beszélni.Interjúnk második része.

Nem ideológiákra, megoldásokra van szükség

Az utóbbi években október 23-án hatalmas erőt mutattak fel a politikai tiltakozók, főleg fiatalok. Póczik szerint ez már önmagában is jelezte: súlyosak a társadalom feszültségei. Az idei októberi „csenddel” azonban a társadalom azt üzente: elege van a lövészárkokból, nem kíváncsi a politikára annak mai formájában. A véleményformálóknak rá kell jönniük, hogy a „választópolgárokat az ideológiák helyett az érdekli, mikor születik hatékony megoldás az ő szintjükön jelentkező problémákra”. Eljött az ideje, hogy a gyakorlatban is érvényesüljön a szubszidiaritás elve. Ha 25 évre meghatározunk mondjuk egy cigányintegrációs programot, s annak a fele teljesül, már az is jó eredmény – jelentette ki a szakember.

Ma már mindenki úgy látja a kutató szerint, közösen kell elindítani a rendszerváltáskor derékba tört integrációs folyamat intézményes folytatását.

Nem lehet úgy pluszelőnyt biztosítani, hogy másoktól vesznek el

Póczik Szilveszter önellentmondásosnak tartja, hogy a bűnelkövetők esetében tilos említeni a származást, miközben a cigány származásúakat például előnyben részesítjük a közigazgatásban. A kutató szerint a politikusoknak, a kutatóknak és a szociális szakembereknek el kell fogadniuk, hogy a többségi társadalom tagjai látják, cigány vagy nem cigány emberről van-e szó adott esetben. A többségi társadalom hétköznapi megítélése és támogatása vagy elutasítása hallatlanul fontos szerepet játszhat az integrációban, ezért megengedhetetlen, hogy a hétköznapi észlelés és az ezzel kapcsolatos hétköznapi beszéd elszakadjon a médiában folytatott közbeszédtől.

„Nagyon nagy baj származik abból, ha a hivatalos közbeszéd olyan tabukat érvényesít, amelyek később hatványozottan köszönnek vissza a hétköznapi közbeszédben.”

A diszkrimináció „megkülönböztetést” jelent, amit „pozitív diszkriminációnak” nevezünk, nem helyes fogalom – állítja a kutató –, helyesebb volna „esélykiegyenlítő intézkedésekről” beszélni. „Esélyeket kiegyenlíteni, esélytöbbletet nyújtani azonban nem lehet úgy, hogy közben másoktól veszünk el esélyeket.” Nagyon rossz gyakorlat az, amely egy kisebbségi vagy többségi csoportnak úgy juttat pluszelőnyöket és jogokat, hogy cserébe másoktól vesz el. Helytelen megoldás, ha kvóták alapján szelektálunk a főiskolai felvételkor vagy a munka világában, hiszen ez kétsebességes iskoláztatást és munkaerőpiacot eredményez. Elképzelhető, hogy létezzék például kétféle – teljes értékű és „kvótás”, tehát alacsonyabban képzett – orvos? „A felsőoktatás bejáratáig minden esélykiegyenlítő segítséget meg kell adni annak, akinek erre szüksége van, de a kapukat már azonos feltételek mellett kell tudni megrohamozni” – hívja fel a figyelmet Póczik Szilveszter.

– Úgy tűnik, hogy a kormányzatok nem tudnak mit kezdeni a cigányság problémáival, illetve a többségi társadalom között feszülő konfliktustömeggel, miközben hallunk cigánytelepek felszámolásáról, a szegregáció megszüntetéséről. Lehet gyors eredményeket elérni ott, ahol a megoldás valószínűleg több generációra is kiterjed?
– A felelősség a politikai osztály egészét terheli, annak arányában, amennyire egyes csoportjaik kezdeményező és döntési helyzetben voltak. Az elmúlt húsz évben mindössze néhányszor tízoldalas szociálpolitikai deklarációk születtek, amelyek alkalmatlanok voltak gyakorlati végrehajtásra. Igazából nem született olyan program, még csak megfelelő elképzelések rendszere sem, amely egy hosszú távú integrációs folyamat alapja lehetett volna. Két évtizede hallunk a szegregáció megakadályozásáról, a gettósodás visszafordításáról, az integráció szükségességéről, a valós helyzet eközben nem javul, hanem romlik. A rendszerváltást megelőző harminc év integrációs eredményei vissza, illetve a visszájára fordultak. Az esélyegyenlőség önellentmondásos módon úgy valósul meg, hogy a társadalom egyre szélesebb része az esélytelenek esélyeinek szintjén egyenlősödik.

– Mire jelenthet megoldást a putrik, a telepek felszámolása?
– Egyes politikai szereplők biankó csekkeket állítanak ki, amelyek nem beválthatóak. A cigánytelepek felszámolása, ha megvalósulna is, két súlyos problémát vetne fel. Egyrészt a meglévő gondokat, konfliktusokat máshová exportálná, vagyis az ígéret teljesítése mások kárára történne, ahogy számos példa volt rá eddig is. Ha az afrikai szegénység viszonyai közül más szociális környezetbe költöztetnek egy családot, ott a korábbinál is súlyosabban jelennek meg az együttélés nehézségei. A cigánytelepek felszámolásához ezek újratermelődésének megakadályozását garantáló gazdasági viszonyokra van szükség: munkahelyekre, iskolákra, mentalitásváltozásra. Ez az, ami többnemzedéknyi időt igényel. Ki kell tudni lépni a segélyezettségből, meg vagy vissza kell szerezni a szükséges kompetenciákat, a tartósan munkanélküliek nagy részénél elveszett akaratot a munkakörnyezetbe, a közösségbe való beilleszkedéshez. Ha mindez nem garantálható, márpedig egy nagyon súlyos anyagi és gazdasági válságban vergődő társadalom erre képtelen, akkor az egésznek semmi értelme.

Ha szünetel a munkaerő-felvétel a közintézményekben és a gazdaságban, akkor elhelyezhető-e parancsszóra nagyszámú munkavállaló esélyegyenlőségi megfontolásból? Vajon a többségi társadalomhoz tartozók nem fogják ezt diszkriminációként megélni? – teszi fel a kérdést a kutató.

Döntő mozzanat: Szögi Lajos vagy Marian Cosma?

Sokáig lövészárokharc dúlt a politikai világhoz közelebbről-távolabbról kapcsolódó értelmiségi csoportok között. Ezek „bezárkóztak saját fogalmi világukba és narratívájukba, már-már egymás szavát sem értették” – jellemzi a probléma körül kialakult, bábeli zűrzavarra emlékeztető helyzetet Póczik Szilveszter. Pedig a feladat legalább azoknak a fogalmaknak a tisztázása lett volna, „amelyek egy szükségszerű és megkerülhetetlen, a társadalom minden közvetett és közvetlen szereplőjével folytatandó párbeszéd lefolytatáshoz nélkülözhetetlenek volnának”.

Ugyanakkor Póczik figyelmeztet arra is, hogy olyan politikai és társadalmi események következtek be az utóbbi években, amelyek átszakították e gátakat. A korábbi beszédtabuk, megfogalmazási tilalmak már nem hatékonyak. Hogy a döntő mozzanat Szögi Lajos vagy Marian Cozma meggyilkolása, vagy a magyar politikai élet hitelvesztése volt, nem tudható, de világossá vált: az eddig alkalmazott beszédmód nem folytatható, a tévesen értelmezett politikai korrektség „a valóságot inkább elfedi”. Póczik pozitív fejleményként értékeli, hogy „lassan megnyílnak az eddig zárt értelmiségi frontok”. Minden lényeges szereplő rájött: olyan súlyosak a problémák, hogy mihamarabb konszenzusra kellene jutni nemcsak a cigányság ügyében, hanem a magyar társadalom elkövetkező egy-két évtizedével kapcsolatosan is.