Függőség: a dílerek kezében az adu ász?

A drogdílerek nagyon jól ismerik a szervezet biológiai folyamatait. A terjesztők tudják, hogy a szerfüggőségre leginkább a fiatal szervezet fogékony – többek között erről is beszélt az MNO-nak dr. Németh Attila. Az Országos Pszichiátriai Központ szakmai igazgatójával a szenvedélybetegségekről beszélgettünk, s kiderült az is, hogy a rendszeretet mikor csap át betegségbe. Interjúnk.

– Több beteg jelentkezett a válság hatására a pszichiátrián? Tapasztalt-e bármilyen változást?
– Jelentős változás nincsen, mert a komoly pszichiátriai betegségek nem annyira a gazdasági helyzettel, hanem öröklődési hajlammal, környezeti tényezőkkel állnak párhuzamban. Természetesen mindenki nagyon rosszul éli meg, ha elveszti a munkáját, de sok múlik az egyén megküzdési mechanizmusain, vagyis azon, hogyan tudja a problémát feldolgozni. Az, hogy valakit kirúgnak az állásából és elkeseredik, önmagában nem jelent depressziót, amit a pszichiátrián kellene kezelni. A munkanélküliségre nem jó az antidepresszáns szer.

– Mit tapasztal, többen nyúlnak a pohárhoz és a drogokhoz a recesszió óta? Megfigyelhető egyfajta növekvő tendencia?
– Szenvedélybetegek mindig voltak a történelem során, a mesterséges eufóriát, örömérzést az emberek mindig is keresték. Korábban is voltak olyanok, akik ezt túlzásba vitték. Az európai kultúrákban elsősorban az alkohol volt ez a bizonyos szer, amivel kialakulhatott egyfajta függőség. Más kultúrákban, Kis-Ázsiában vagy Indiában a drogok, az ópium volt jellemző. Az alkoholfüggőség nagyon régóta ismert betegség. Azoknak a száma, akik nem tudják alapvető feladataikat alkoholproblémáik miatt ellátni, hazánkban eléri az 5-8 százalékot, ami nagyon magas szám. Ehhez képest a drogok még csak most kezdenek bejönni, számszerűen kisebb problémát okoznak, viszont jóval súlyosabbat. Általában a drogok hamarabb okoznak olyan személyiségtorzulást és olyan erős függőséget, hogy az illető a családi életre és a munkára alkalmatlan lesz.

– Mind többször nyilatkoznak a pszichológusok, pszichiáterek arról, hogy a szenvedélybetegség egyre több fiatalt érint. Amit eddig a 40-es éveikben járó alkoholistáknál láttak a szakértők, azt ma már huszonéves korban is megfigyelik. Több helyütt olvasni, hogy a kiütésszerűen ivó fiatalok már huszonéves korban jól fejlett alkoholbetegséggel küzdenek, és a drogok is ezt a korosztályt veszélyeztetik. Mit gondol erről?
– Erre azt szoktam mondani, hogy a drogdílerek sokszor sokkal jobban ismerik a biológiai mechanizmusokat, mint az orvosok, de főként a politikusok. Nagyon jól tudják, hogy a szerfüggőségre leginkább fogékony szervezet a fiatal szervezet. Ezért vannak a drogdílerek az iskolák környékén, ezért adják a drogokat olykor ingyen az iskolásoknak, mert ez az úgynevezett beetetési szakasz később a dílernek nagyon megtérül. Aki 50 éves koráig nem fogyasztott marihuánát vagy egyéb drogot, azt már nem nagyon lehet rászoktatni, vagy nagyon ritkán. A huszonéves korosztályból kerülnek ki olyanok, akik szerfüggők lesznek, ha akkor kerülnek kapcsolatba a szerrel. Ilyen értelemben tényleg arról van szó, hogy ha a helyzet nem változik, akkor egyre több fiatal kerül abba a veszélyeztetett helyzetbe, hogy függőség alakulhat ki. Ha az alkohol kultúrtörténetét nézzük, a középkorban lehetett azt mondani, hogy víz helyett bort ittak, csak éppenséggel annak az alkoholnak az alkoholtartalma sokkal kisebb – harmad-, negyedannyi – volt, mint a mostaniaknak. A bor meg a sör jóval kevesebb alkoholt tartalmaz, mint a whisky vagy a pálinka, illetve a különösen veszélyes pancsolt borok. Az ivási szokásokon is lehet változtatni: ne a fogyasztott mennyiség legyen a fontos, hanem annak minősége és eloszlása egészségesebb legyen. Azaz nem a teljes absztinencia – önmegtartóztatás – lenne a megoldás, mert ez ostobaság, hanem a kulturált fogyasztás.

– Mit gondol az elfogadásra váró új drogstratégiáról?
– Minden szinten hatalmas lemaradás van. Igenis szükség van arra, hogy azokat a drogfüggőket, akiknek az esetében más eszköz már nincs, steril tűvel lássák el. Így legalább meg tudjuk előzni azt, hogy a betegek AIDS-esek vagy hepatitis C-sek legyenek, ami nagyon komoly terhet jelent az egészségügynek. A prevenciónak azonban ez már csak nagyon harmadlagos része, ugyanis itt már csak „kármentesítés” történik. A megelőzést valóban az iskolában kellene elkezdeni, de ha csak formális szinten tartanak olyan felvilágosító előadásokat, mint például a szexuális felvilágosítás, ez pont olyan kevés, mint a steril tű. Nagyon nehéz a prevenció kérdése, de úgy gondolom, sokkal jobb személyes példákat állítani a megelőzés során a fiatalok elé. Gondolok arra, hogy neves emberek, akik leszoktak a drogról, mondják el rossz élményeiket. Ezeknek jóval nagyobb hatása van. A PR-kommunikációban – plakátok, segélykoncertek – kevésbé hiszek.

– Melyik az a pont, amikor valaki alkoholistának számít? Hol lehet meghúzni a határt?
– A pszichiátria megadja azokat a kritériumokat, hogy az alkoholfüggőség vagy a szerfüggőség mikortól számít betegségnek. Akkor, ha az illetőnek központi problémája lesz a szer megszerzése, rendszeresen iszik, nem tudja a szociális ivászaton belül megtartani a problémát, és ez nagymértékben kihat a magánéletére és a munkahelyi dolgaira. Azt, amíg az illető csak iszogat, a társaság középpontja és jópofa, vicces, laza, senki nem tartja betegségnek. Viszont ha átmegy abba a stádiumba, hogy idejének legnagyobb részét vagy kocsmában tölti, vagy hazaküldik a munkahelyéről, mert ittas, vagy haza kell kísérni, vagy a mentő elviszi a detoxikálóba, egyértelmű jelek arra vonatkozóan, hogy pszichiátrián kell kezelni. Önmagában a szociális fogyasztás, ami nem befolyásolja a magánéletet, az nem probléma.

– Hogyan lehet rajtuk segíteni?
– Fel kell tárni az okot, mi van a szerfogyasztás hátterében, lehetséges, hogy korábban kialakult depressziós állapota miatt öngyógyításként használja a beteg a szert. Lehet egy szorongásos zavar is annak az előzménye, ha valaki a pohárhoz nyúl. Gondolok például a szociális zavarra: ha valaki annyira gátlásos, hogy nem bír másokkal beszélni, nem tud megnyilvánulni, nem tud ügyet intézni, csak akkor, ha előtte iszik valamennyit. Az alkohol csökkenti ugyan a szorongást, de egyre több alkoholra van szükség a szorongás csökkentéséhez. Ha az alapbetegséget kezdjük el kezelni, nagyon gyönyörű javulásokat is megfigyelhetünk. Vannak olyanok, akik konfliktus ellen használják az alkoholt, abban az esetben családterápia lehet a gyógyír. A betegnek meg kell tanulnia a terápia során, hogy hogyan kezelje a konfliktust. Ha már egyértelmű a függőség, és nincs egy megfogható alapbetegség, akkor nincs biztos módszer. Az alapelv, hogy teljes absztinenciára kell törekedni azoknál, akiknél már egyszer kialakult a függőség. Aki már függő volt, az szociális ivó már nem lesz.

– Mit jelent ez?
– Szociális ivó az, aki tudja tartani a kontrollt, meg tud állni két-három pohárnál. Ez az egészséges felhasználása az alkoholnak. A függők lerészegednek, illetve ha nem isznak rendszeresen, megvonásos tüneteik vannak. A függők kezelésénél a teljes absztinenciára kell törekedni, vagyis semmilyen alkoholt nem fogyaszthat, mert sajnos náluk már nem működik a kontroll. Lehet, hogy egy hónapig, akár egy évig is ki tud tartani, de borítékolható, hogy záros határidőn belül visszaesik. Nem mindenki osztja ezt a véleményt, de az én több mint húszéves tapasztalatom azért azt mondatja, ha nincs teljes absztinencia, akkor a helyzet reménytelen.

– A szenvedélybetegség mutat valamilyen összefüggést a kényszerbetegséggel?
– A kényszer- és a szenvedélybetegség teljesen más, nem is függ össze egymással, sőt egymás ellentettje. Míg a szenvedélybetegség impulzuskontroll-zavar, azaz ott a csökkent kontroll a jellemző, addig a kényszerbetegség bizonyos értelemben ennek épp az ellenkezője, ugyanis itt egy fokozott kontroll áll fenn, hogy semmi baj ne történjen. A kényszerbetegség túlzott félelem attól, hogy valami baj lesz. A beteg félhet attól, hogy megfertőződhet, félhet attól, hogy a fantáziájában megjelenő gondolatok cselekvésekké alakulhatnak át. A kényszerbetegek túlzott biztonságra törekszenek, hogy százszázalékosan kizárjanak mindenfajta káros dolgot, ami eszükbe jut. A betegség pont ebből adódik, hogy százszázalékosan semmit nem lehet kizárni. A kényszerbetegek ezt a tényt különböző rituálékkal próbálják kivédeni.

– Melyek ezek a rituálék?
– Az, hogy biztosan bezártam-e az ajtót, kinek ne jutott volna eszébe, amikor elmegy a parkolóból vagy otthonról. Kinél ne fordult volna elő, hogy visszament ellenőrizni, az ajtó valóban be van-e csukva. A kényszeres nem tud teljesen meggyőződni, és nem kétszer-háromszor, hanem hússzor megnézi, hogy biztosan bezárta-e az ajtót.

– Hol van a betegség és az egészséges meggyőződés közti határ?
– Bizonyos rituálékat, sztereotípiákat mindenki csinál, ezzel semmi baj nincs. Lehet idézni egy Radnóti-verset: „Hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én”. Azaz kellett csinálni egy olyan rituálét, hogy bizonyos rossz dolgot kivédjen. A kényszerest viszont épp ez a túlzott ellenőrzési kontroll teszi beteggé. A leggyakoribb szorongást keltő kényszergondolat a beszennyeződéstől való félelem, ennek semlegesítésére vannak a kényszercselekvések. Például aki fél a beszennyeződéstől, az túlzásba viszi a tisztálkodást, és rengetegszer mos kezet, hogy megtisztuljon. Vagy a beszennyeződéstől való félelem mellett ott van a folyamatos ellenőrzési kontroll, hogy biztos mindent jól csinált-e, bezárta-e az ajtót, elzárta-e a csapot. Vagy a másik szörnyű kényszergondolat valamilyen betegségtől való kóros félelem. Az ilyen beteg sokszor jár vizsgálatokra, arra törekedvén, hogy kizárja a betegséget. Sok kényszerbeteg a ráktól fél különösen, gyakran vizsgálja az arcát, hogy nincs-e valami deformitás, és hogy a kis szemölcs nem nőtt-e. Mindezt olyan mértékben eltúlozva, hogy a mindennapi tevékenységei háttérbe szorulnak. Azaz például reggel nem tud időben a tisztálkodási rituáléja miatt elindulni otthonról. Ha ezek a rituálék több mint egy órát vesznek igénybe, akkor az már betegség, azzal érdemes foglalkozni. Ha csak egy-egy rituálénk van, az normális. Azt szoktam mondani, hogy a kényszereseknek is ugyanazok jutnak eszébe, mint az egészségeseknek, a különbség ott van, hogy a nem kényszeres pillanatokon belül túllép rajta, hogy ez hülyeség, a kényszeres viszont ezen nem tud túllépni.

– Hogyan alakul ki a betegség? A gének okozzák?
– Egyrészt genetika: a betegek családjaiban 25-30 százalékban találunk olyan családtagot a felmenő rokonok között, aki esetleg túlzottan pedáns, vagy enyhébb mértékben voltak hasonló tünetei, esetleg egyértelműen beteg is volt. A hajlam tehát öröklődik. A másik betegséget okozó tényező lehet az úgynevezett pszichotrauma. A betegek egy részénél például kiderülhet, hogy a szülők elváltak, vagy volt köztük valamilyen tartós konfliktus, amit a gyerek nem tudott kezelni. És akkor jön a szorongás, ami vagy alvászavarrá változik, van, akinél kényszerré, vagy például állandó gyomorfájdalommá. Ezeknél a gyerekeknél veszélyes a tökéletességre törekvő nevelés.

– Hogyan lehet kezelni?
– A kényszeres érzi, hogy ez abnormális, de úgy érzi, ekkora hülyeséget csak ő csinál, holott a lakosság egy százaléka érintett. Nem olyan ritka betegség, Magyarországon minimum százezer ember szenved ebben. A kényszerbetegekre azt szoktuk mondani, hogy „zárt ajtók mögött, csendben szenvednek”, titkolják a betegséget. A kezelésnek két csapása van: a viselkedésterápia és a gyógyszeres terápia. Külön-külön 60 százalékos eredmény érhető el, együttes alkalmazás esetén 80 százalék.