New York-i mecsetek pénzelik a titkos atomprogramot?

Mecseteket és egy irodaházat is le akarnak foglalni az amerikai hatóságok, mivel úgy vélik, az épületeket működtető alapítványt pénzmosásra használják az irániak, s ebből finanszírozzák titkos atomprogramjukat – írja a The Guardian. A The New York Times beszámolója szerint második világháborús, elsüllyesztett japán tengeralattjárókra leltek amerikai kutatók Hawaii közelében.

The Guardian (www.guardian.co.uk)

Négy mecset és egy irodaház lefoglalását tervezik az amerikai hatóságok. Az ügyészek szerint a mecseteket működtető Alavi Alapítvány, mely az Assa nevű céggel közösen birtokolja a manhattani felhőkarcolót, „mosott” pénzt juttat a Bank Melli nevű pénzintézethez. Ez a szervezet pedig az iráni állam tulajdona, a gyanú szerint a titkos atomprogram egyik legfontosabb pénzelője – amerikai állampolgárok nem is léphetnek vele üzleti kapcsolatba. Ezért tervezik a hatóságok az alapítvány és a cég mintegy 500 millió dollárnyi vagyontárgyának elkobzását.

Az Egyesült Államok valószínűleg szeretné megleckéztetni Iránt, mellyel különösen feszült a viszonya – kérdés azonban, helyes lépés-e a Fort Hood-i vérengzés utáni héten bezárni négy mecsetet, amikor az amerikai muszlimok egyébként is különösen kényes helyzetben vannak – teszi fel a kérdést az angol lap.

Az Alavi Alapítvány honlapján egyébként jótékony és emberbaráti célokat fogalmaz meg: „Adományokat biztosítunk különféle amerikai szervezeteknek, melyek elősegítik a vallási felekezetek közötti harmónia elérését, ezenfelül támogatjuk a perzsa nyelv és kultúra terjesztését” – áll az oldalon. Az alapítvány ezt állítása szerint a manhattani felhőkarcoló bérbeadásából finanszírozza, melyet még az Amerika-barát sah építtetett 1978-ban, ám az iszlám forradalom után tulajdonjoga az iráni államra szállt. Adójegyzékekből kiderül, az alapítvány négy és fél millió dollárhoz jutott 2007-ben a bérleti díj beszedéséből.

A lefoglalási kérelmet egy New York-i szövetségi bíróságon adták be, azt azonban az életbelépése előtt még jóvá kell hagyatni a bírósággal – ez akár több hétig is eltarthat. A mecsetek és az irodaház nyitva marad a döntés megszületéséig.

The New York Times (www.nytimes.com)

Második világháborús japán tengeralattjárókra leltek amerikai kutatók Hawaii közelében. A hatvanhárom éve elsüllyesztett hajókat Oahu szigetétől nem messze találták meg mintegy 800 méteres mélységben törpe-tengeralattjárók segítségével. A két tengeralattjáró azon öt közül való, melyeket a második világháború végén fogtak el az amerikai haditengerészek, majd 1946-ban a tengerre vontattak és elsüllyesztettek.

A kisebbik az I–201 nevet viseli. Ez az egyik leggyorsabb dízelmeghajtású tengeralattjáró, melyet valaha építettek: elmerülve mintegy 20 csomós (nagyjából 37 km/h) sebességre is képes volt. Más japán tengeralattjárókhoz hasonlóan ezt is gumis réteg borította – ezzel kívánták kevésbé észrevehetővé tenni a radar számára.

A másik, az I–14-es már sokkal nagyobb és lassabb volt. Nem is csoda, hiszen két repülőgépet szállított a belsejében, melyeket egy vízhatlan hangárban tároltak. A két gép felhajtható szárnyakkal rendelkezett, és elbírt akár torpedókat, akár egy 800 kilós bombát. A repülőket a fedélzetről, egy „katapultból” kilőve lehetett üzembe helyezni.

A tengeralattjárókat az Egyesült Államok nagyvárosai és Panama elleni támadásokra tervezték. Egyik sem teljesítette azonban a küldetését: a japánok túl későn fejlesztették ki őket, és az amerikaiak egyébként is tudtak ellenfeleik minden lépéséről, hiszen rég megfejtették a kódjaikat. „A haditengerészet mindig pontosan tudta, hol vannak a tengeralattjáróik” – mondja Carl Boyd nyugalmazott történelemtanár, a Japán tengeralattjárók a második világháborúban című könyv szerzője. Boyd ezenfelül úgy véli, a hajók elsüllyesztését egyrészt az magyarázza, hogy az amerikaiak nem akartak osztozni az oroszokkal a technológián, másrészt azonban a tengeralattjárók állapota is ezt indokolta: már elfogásuk idején is hatalmas patkánykolóniák éltek rajtuk, tenyészett a mocsok. „Amit tudtunk, kinyertünk belőlük – mondja Boyd –, egyszerűen nem volt már rájuk szükségünk.”