Avatar – 2009. Színes, magyarul beszélő, amerikai sci-fi, játékidő 166 perc.
Rendező: James Cameron
Forgatókönyvíró: James Cameron
Operatőr: Mauro Fiore
Zene: James Horner, Simon Franglen
Szereplők:
Sam Worthington (Jake Sully)
Sigourney Weaver (Dr. Grace Augustine)
Zoe Saldana (Neytiri)
A Pandora bolygóval Cameron mester a legbizarrabb ökoszisztémát álmodta vászonra; aki képes pár percre kiszállni abból az őrületből, amit rohanó világnak nevezünk, képes lehet megélni az álom- és a fantáziavilág különös elegyének varázslatát is. Szégyen, nem szégyen, ez van. A valóban „utaztató” képi világot nem éppen a legcifrább sztorival tálalja a film, de azért tegyük hozzá, az átlagos moziba járó ember nem szeret gondolkodni a vászon előtt.
Mégis, az alaptörténeten túl, vagy éppen az alatt, felsejlik még néhány mondanivaló, amire az arra érzékeny fülek és szemek reagálhatnak.
Persze a sztori: van a bolygón valami ásványi anyag (az unobtainium), amelynek dollármilliókban mérik kilóját, s a mindig is „ragadozó” ember pontosan úgy gondolkodik a filmbéli jövőben is, ahogyan napjainkban, vagyis „ha nekem kell valami, akkor azt elveszem, akár erővel is”. Szóval megindul a harc, s ebbe a folyamatba kapcsolódik be Jake Sully, valamikori életerős katona, pechjére deréktól lefelé nyomorék, amióta megkínálták ólommal vagy valami más „káros anyaggal”.
Szóval így 2100 után a Föld már csak egy „nagy szikla”, szinte élhetetlen, napjaink szóhasználatával egy kifosztott bolygó, s szükség van valamilyen új energiaforrásra. Jake Sully feladata, hogy épüljön be a Pandorán található civilizációba. Az egyébként humanoid kinézetű na’vik három méter magasak, kék színűek, sárga szemmel, valami olyan sajátos kultúrával, amit az ember fel sem foghat. És nem is fogja föl senki, az egy Jake Sullyt kivéve. Új testben – az avatárjával – be kell épülnie, rá kell vennie az egyik klánt, hogy költözzenek el az addigi szent lakhelyükről, mert pont ott van egy hatalmas szuperérclelőhely. Persze dehogy mennek, s ez lesz a vesztük is, hiszen bombát meg rakétát, egy kis földi poklot kapnak makacsságukért cserébe.
Jake Sully szépen be is épül, megtanul dolgokat, ám a helyzetet bonyolítja a szerelem és legfőképpen, hogy nem na’vi, hanem a maga világában egy szánalmas, nyomorék ember – katona, aki 19-re húzott lapot ebben a küldetésben. Ugyanakkor lassan, de biztosan összemosódik Jake Sully „hozott” valósága az újonnan megtapasztalt valósággal, plusz a tény, hogy újra futhat két lábon, részegítően hat rá.
A feladatot – a kémkedést – elvégzi, ám addigra ő már nem Jake Sully többé, hanem a két világ határvonalán egyensúlyozó hazardőr.
Az emberi világ úgy veti ki magából árulóként, mint gennyes seb a szálkát, ám közben ő is választott, s nem a saját fajtáját.
A röhejes koppenhágai klímacsúcs fényében különösen érdekes tapasztalat a pandorai természettel százszázalékos összhangban élő na’vik hozzáállása az élethez, vagy ahogy elfogadták azt, hogy az ő testük-szellemük nem a környezeti hierarchia csúcsa, hanem egy nagy egész egyik – ám fontos – eleme. Persze viccesnek hat és talán az is, ahogyan idegi szinten képesek kapcsolatot létesíteni a növényekkel, az állatokkal (ilyenek ezek a filmek), a harmóniát keresik, amit meg is találnak. A mai ember nem talál harmóniát, s lassan az is kérdéses, keresi-e egyáltalán. Ahogyan az ember embernek farkasává vált, ahogyan már semmi sem érintetlen és ép egész a Földön, egyre inkább adódik a közhelyes kérdés: merre tovább? Mikor állítja le az emberiség a „szerzés” gyilkos mechanizmusait? Le lehet-e állítani? A filmbe visszalépve látszik, hogy a na’viknak nincsenek ilyen gondjaik. Egy problémájuk van csupán: az emberi faj.
Félelmetes látvány, amikor a na’vik kapcsolatot létesítenek a Pandorával. Félelmes, hogy a ma embere milyen mértékben számolta föl kötelékeit a körülötte lévő természeti világgal. Gyönyörűen tárul elénk a pandorai párkapcsolatok dimenziója is. Üdítő látvány az egymásért való kiállás – még ha mindez meseszerűen jelenik is meg – annak fényében, hogy milyen kevesen házasodnak, ellenben milyen magas a válások aránya, hogy milyen gyilkosságok történnek féltékenységből, szerelemféltésből.
És mi történik, amikor a na’vik szembesülnek az addigra nagy vezérré változó Jake Sully nyomorék emberi testével?
Szóval szórakozhatunk nagyon jól, s jól tesszük, ha a szemünk mellett a szívünket is kinyitjuk. Akár egymásra is. Nekünk – egyelőre – nincsenek avatárjaink, csak mi magunk.
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!