Varga Klára: Kortárs, magyar

Varga Klára: Egyik este elgondoltam magamban, hogy megnézek egy kortárs magyar drámát a Duna TV-n. Odakapcsolok, fölmegy a bársonyfüggöny, hát két gumicsizmás ember (színész) áll a színpad közepén, és arról beszélgetnek, hogy egyikük milyen színűt hányt aznap reggel (azt hiszem, sárgát vagy zöldet). Én ebből a kortárs magyar drámából négy és fél percet tekintettem meg. A négy és fél perc során nem éreztem azt, hogy itt most rólam van szó, meg életről, halálról, meg sorsról, és ezért hangosabban is dobog a szívem, és érzem, hogy a kedves szerző most engem a kicsi életemmel szédülésig beemel az emberi történelem csodás folyamába, sőt az örökkévalóságba. Nem, a szerző meg rendező nem tett énvelem semmi ilyet. Senki nem beszélt itt az én nyelvemen (vagy egy számomra hiteles nyelven) rólam, nekem. Pedig, ha valami értelme van annak, hogy kortárs írjon kortársnak, és kortárs játssza, rendezze, annak valami ilyesmi lenne az értelme. Az, hogy ezen a sajátos módon – ami a drámaírás és -játszás, ami a színház – meg tudjuk beszélni, érzelmileg is át tudjuk élni, mi történt, mi történik, és mi lesz majd velünk.

A teljes cikket a Magyar Nemzet csütörtöki számában olvashatja.