Öröm

Általában egyedül üldögélt a vadászház társalgójában. Szájában – mint mindig – most is ott lógott az elhagyhatatlan füstölgő pipa, amelynek édeskésen fanyar illata kellemesen beterítette az egész házat. A főbérlő vendégének a vendége volt, ezért nem nagyon foglalkoztak vele. Nemigen szólt senkihez, hozzá sem szólt senki. A hivatásos vadászok is csak egy-egy köszönés erejéig vettek róla tudomást, és utána már el is felejtették, mint sátoros cigány a nyári zivatart.
Éppen ezért is volt furcsa, amikor hirtelen megszólította az egyik, éppen arra haladó vadőrt: – Herr Ludwig! Ha meg nem sértem… – hebegte.
– Parancsoljon velem – torpant meg a hivatásos vadász.
– Arra gondoltam – kezdett bele döcögősen mondandójába a kis német –, hogy ebéd után kedvem lenne egy kis fácánozáshoz. Mit szól hozzá? Össze tudna hozni egy kutyás hajtócsapatot?
– Hááát, nem is tudom… – vakarta meg tarkóját a meglepett vadőr, mert semmi kedve nem volt ezen a szép őszi napon az öregúr kényére-kedvére hajkurászni a fácánokat.
– No, akkor pontban kettőkor találkozzunk, és az lenne a kérésem, hogy minden hajtónál legyen puska – használta ki az öreg a vadőr mélázását.
A megbeszélt időben – bár igencsak kelletlenül – készen állt a tízfős hajtócsapat. Egyedül csak a vadászkutyák és a kis német öröme volt leírhatatlan.
A területre kiérve, miután szabályos vonalba felálltak a hajtók, a vendég kilépett a sorból, és csak ennyit mondott: – Én most felballagok oda a vadkörtefa alá elszívni egy pipa dohányt, addig maguk csak vadásszanak.
A kijelentés után mindenki értetlenül nézte a szomszédját, mintha tőle várná a megoldást az öreg német meglepő viselkedésére. Ám mivel azt senki nem tudta, és időközben az öreg is elhelyezkedett a fa alatt, dúlva-fúlva ugyan, de elindult a vadászat. A kis német jól érezte magát, a kutyák munkájának látványa teljesen lenyűgözte, amikor pedig egy-egy gyönyörűen repülő fácánkakast sikerült leszólítania valamelyik vadásznak, egyenesen oda volt a boldogságtól.
Hamar elmúlt a délután. A teríték elkészítése után odalépett az első „hajtóhoz”: – Köszönöm a vadászatot – nyújtotta a kezét, majd az erős szorítás után egy ropogós 100 márkás bankjegyet csúsztatott a „hajtó” kezébe, borravaló gyanánt.
– Köszönöm a vadászatot – lépett tovább, és megismételte az előbbi, sokat érő parolát.
Mikor a „hajtósor” végére ért, megfordult, elégedetten végignézett a terítéken, majd újra megtömte pipáját, és visszaült a székére. Boldog volt. A hajtónak álcázott vadászok az első pillanatban szólni sem tudtak, de aztán szépen lassan kikerekedett a mosoly az arcukra, amit elősegített a zsebükben lapuló valuta mámorosan megnyugtató érzése.
– Tudják, ez a mai vadászat maradjon inkább köztünk – törte meg a csendet a kis német. – Hanem arra gondoltam, hogy holnap vadkacsára szeretnék vadászni magukkal, csak azt nem tudom – kis hatásszünetet tartva végigpillantott a társaságon –, hogy lenne-e hozzá kedvük?