Rögtön akcióba csöppenünk a zord londoni alvilágban, ahol némi fekete mágia is borzolja a hozzáértők idegeit. Vagy éppen a beavatottakét, akiknek pontosan annyira van szüksége az adrenalinra, mint napjaink csúcs szuper akcióhőseinek. Csak éppen a megoldások térnek el; míg manapság a „soha ki nem fogyós fegyvereké” a főszerep plusz internet és kütyük, addig Holmes és Watson doktor „gumibotot” használ, csak néha lő, s bizony nem ugranak olyan nagyokat sem, hogy többet le sem esnek. Tudnak ugyan verekedni is (főleg Holmes) de azért az akciók nem annyira műviek és a valóságtól elrugaszkodottak, mint amiket manapság látunk. A csúcs detektívnek azért vannak nagy pillanatai is amikor az öklét rázza: az anatómiát hívva segítségül küld át egy-két gyanús alakot az eszméletlenségbe.
Szerencséje van Robert Downey Jr.-nak, jól fut a szekere mostanában. Nem is olyan régen az Iron Man-nal (Vasember) kapott egy lehetőséget a visszatérésre (hamarosan itt a második rész is), Sherlock szerepe is igazán jól áll neki. Ám ne egy angol úriembert képzeljünk el; sokkal inkább egy olyan őrült zsenit, aki a rejtélyek és a mocsok világában él, olyannyira, hogy szinte csak a legminimálisabb szinten tartja fenn emberi kapcsolatait. Watson doktor egészen más ügy, s tényleg arra gondol az ember, hogy ilyen szoros barátságok talán még „barátságországban” sincsenek. S ha olyan mértékű lenne a világban a sokat emlegetett tolerancia, mint amivel Watson viseltetik a mester felé, akkor ez volna minden világok legjobbika, az oroszlánok együtt hevernének a bárányokkal az üde zöld fűben. Szóval ez az összhang a két vitéz között erősen eltúlzott, néhol már bosszantóan csöpögős, de ha ilyen jóban vannak, akkor ezt el kell fogadnunk (divatosan: tolerálnunk kell), legfeljebb nem nézzük meg még egyszer a filmet.
Downey egyébként remekül formálja meg a cinikus örültet, egész fizimiskája ezt szolgálja, jól áll neki a szerep, végig megtartja a kereteket, talán a nőkhöz való viszonyát kellett volna még jobban árnyalni, és egészen csodálatos az is, hogy semmilyen szexjelenettel nem ütöttek „rést a pajzson”. Jól vannak elhelyezve a szokásos Ritchie-megoldások, bár nekem a Ravasz... -féle őrületek jobban bejönnek.
Jude Law hitelesen nyomja a „hűséges” cimbora szerepét, a mindig megbocsátó barátot, a bűnüldözésbe s a rejtélyekbe belefáradt, „hajóját kikötni” akaró fickót. Persze ez kamu: valójában nem fáradt és nem is akar kikötni.
A nagy dérrel és dúrral érkező új Ritchie-film pont arra jó, hogy a nép ne a tévében bambuljon valami idióta sorozatot. Jó (lenne) a sztori is, bár végig az az érzése az embernek, hogy csupán valaminek a közepébe csöppen bele, maradnak a homályos foltok, történnek az események, néha jön egy-két vicces rész, ám valahogy a snittekből nem áll össze a nagy egész, a szereplők egymáshoz való viszonyainak olykor homályosak a kontúrjai.
A Mark Strong alakította fő gonosz sem sikerült olyan gonosszá és karakteressé, ami igazán nyomot hagyna a nézőben. Nagy kijelentései nincsenek, nagy – vagy nagyon gonosz – tetteket nem visz véghez. Minden rejtély túl gyorsan oldódik meg, Holmes sajnos mindent tud, s valahogy hirtelen derül ki minden, pillanatok alatt omlik össze a gonosz erők terve is. Magyarán pikk-pakk győzedelmeskedik a jó a rossz felett.
Szinte biztos, hogy jön majd a második rész is, ám ez nem adhat felmentést arra, hogy tényleg az az érzése az embernek: nincs vége a filmnek, nincs feloldása a feszültségnek s a néző úgy jön ki a moziból, mintha megevett volna egy nagy tányér levest. Amit a séf elfelejtett megsózni.
orosz-ukrán háború
Kreml: Moszkva a Miamiban folytatott tárgyalások nyomán meg tudja fogalmazni álláspontját
Szóljon hozzá!
Jelenleg csak a hozzászólások egy kis részét látja. Hozzászóláshoz és a további kommentek megtekintéséhez lépjen be, vagy regisztráljon!