„Magyar kapcsolat” a szabadsággal: vallanak Lengyelhon szerelmesei

„És a szobákat, ahol vagyunk, a rejtett városhoz vezető útállomásaivá tesszük.”Lengyelországban járva-kelve vagy akár ott élve műveikkel és tevékenységükkel voltak és lettek hazánk „nagykövetei” Engelmayer Ákos, Kiss Gy. Csaba, Kovács István, Szalai Attila és Molnár Imre, akik A magyar kapcsolat című interjúkötet lengyel szerzőinek kérdéseire válaszolnak. Nagykövetek, nem csak a szó diplomáciai értelmében. Március 30-án, kedden mutatják be a könyv magyar nyelvű kiadását.

Mert valahová menni kellett, s nem csak az ifjúság nyughatatlan kényszeréből. Engelmayer Ákos így fogalmaz: „Fojtogatott a Kádár-rendszer. Nyugatra nem akartam szökni...” Igen, ez a velejéig romlott, hazug, a frissen elkapart hullahegyeken egyensúlyozva jegeces frizsidermosolyt erőltető, sajátos magyar szocializmus elviselhetetlen volt minden értelmes, felelősen gondolkodó magyar ember számára.

Elképesztő, ahogy Kiss Gy. Csaba kifejti: egy 1978-as lengyelországi útján rájött, hogy „mennyire hazug nyelven beszélek. Mint ember, mint tudós, mint publicista. És részben magamban is. Legalább ezen a belső nyelven változtatni kell, föl kell szabadítani. (…) Itt állomásoznak a szovjet csapatok. De még a belső töprengésekben sem gondolt szívesen erre az ember. Nem beszéltünk magunkban sem szabadon.” Útjáról hazatérve óriási változáson megy át: „Akkor gondoltam először, hogy megbukhat a kommunizmus. (…) Amikor visszajöttem Magyarországra, csodálkoztak a barátaim, hogy én természetes módon beszélek a bolsevikokról, párttagokról mint vörösökről, szovjet megszállásról. (…) Megtaláltam a belső szabadságot.”

A Németh László által írt, majd a vörös 40 év alatt betiltott nagy mű, a Minőség forradalma ad talán választ a kérdésre. Ezek a fiatalemberek, megborzadva a kádári diktatúra által egy tál lencséért kínált, lelkiismeretlen, animális léttől, az emberi minőséget keresték. Az identitást, amely felülemelkedik a tudománytalan, vulgármaterialista hablatyon létről meg tudatról. Ami több, mint az olcsó sör, a három-hatvanas kenyér. Lengyelországról, mint Szalai fogalmaz, azt lehetett hallani, hogy ott lehet szakállat hordani meg hosszú hajat – míg akkoriban Kádár országában a rendőr a fülénél fogva vitte be a fodrászhoz az ilyen ifjakat. Kiss Gy. elmondja: Lengyelországban pezsgő élet, egyetemi klubok sokasága várta a látogatót, míg itthon 1956 után szigorú felügyelet alatt tartották a diákéletet, csak a KISZ működhetett.

A minőség mellett letenni a voksot akkoriban nem volt könnyű választás. Súlyos verés is járhatott érte. Szalai Attila életpályája is úgy indult, hogy 1968-ban a Varsóban történt megmozdulás hírére a Belvárosban tüntető diákok egyikeként fotókat készített az eseményekről. A rendőrök bevitték, és „pár másik véres fickóval bepakoltak egy meseautóba, rácsos lengyel Zsuk volt, a BRFK pincéjében egy retkes cellába löktek minket, és 48 órán át »kezeltek«. Úgy kétóránként felvittek egyet-egyet közülünk, gumibottal megkezeltek, és vissza”.

De mit adott, mit adhatott a hazánkban manapság érthetetlenül és érdemtelenül mellőzött és elfeledett, nagy s a kommunista retorika által cinikusan annak hazudott államokkal szemben valóságosan is baráti ország? Szalai elbeszélései alapján olyasmit, mint amit Erdélyben élhetett át az arra járó: a határoktól irdatlan távolságra döbbenten tapasztalta meg, hogy hazaérkezett. 1968-ban, az érettségi után két héttel indult a barátaival Lengyelországba, s ketten egy barátjával hat hétig maradtak; a végén mégis volt pénz a zsebükben. Mert ha csak meghallják, hogy magyarul beszélnek, mindenki meghívja őket, s nemcsak ebédelni, de szállást is adnak a magyar ifjak számára.

Egy 1939-es lengyel menekült, akinek hazánk adott oltalmat, két napig látta őket vendégül. Persze a meghívásokat visszahívás követi („amikor már a hatodik csapat szállta meg a lakásunkat, akkor anyám, szegény, már igencsak elkezdett sóhajtozni”). Szalai könnyen barátkozott, hiszen már tudott egy keveset lengyelül. Édesapja 1944-ben, a felkelésnél ott olt Varsó falai alatt, s a magyar egységek nem igazán törték magukat a németekkel való együttműködésben. Megkereste inkább Wandát, akivel még 1933-ban ismerkedett meg Gödöllőn.

Engelmayer először „csak” a felvidéki Késmárkig kerékpározott rokonlátogatóba, de részben útközben megkötött ismeretségei hatására legközelebb már Gdanskig ment 1960-ban, persze drótszamáron. Kiss Gy. autóstoppal tett meg hatalmas távolságokat, míg végül a krakkói Nowa Huta kollégiumban „ragadt”, itt kezdték őt a lengyel diákok az anyanyelvükre tanítani.

Regényes életutak kezdődnek, kanyargós ösvényeken indul meg az öt magyar egymást egyre gyakrabban érintő missziója. Többjüknél új hazát, házasságot is jelent ez a kaland (?), nem, inkább vállalása a minőségnek, a szabadságnak, esetenként a katolicizmus mélyebb megélésének.

Visszatérő motívum, hogy egyiküket-másikukat kiutasítják, vagy éppen Magyarországon fogják, hogy ne térhessen vissza lengyel feleségéhez; akár megismétlődhetett e történet fordítva is. Molnár Imre például „hontalanná” vált, arra kényszerült, hogy lemondjon „összes” állampolgárságáról. Istenem, de hamar is feledjük azt a cinikusan átkosnak mondott, de valóban átokkal terhes korszakot, mikor ez megtörténhetett!

A legérdekesebb történetek talán, amelyekből filmet, de nem is akármilyet lehetne forgatni, természetesen a Szolidaritás időszakához fűződnek. Szalai Attilára géppisztollyal lőttek a kijárási tilalom alatt. Máshogyan, de bizony kockáztatott Kovács István költő, történész és műfordító is, aki épp a Szolidaritás fénykorában szervezett megemlékezést az 1830-as lengyel szabadságharc kirobbanásáról, vagy bábáskodott a szegedi Tiszatáj betiltás előtti, utolsó, „lengyel” számánál.

Nehéz helyzetekben gyakran segített a találékonyság: Molnár Imre például elmondja, hogy (korábbi csehszlovák állampolgárként) szinte szétszedték őket kocsistól, feleségestől az egykori felső-magyarországi területeken áthaladva. Megtalálták nála II. János Pál és a meggyilkolt Jerzy Popieluszko atya fényképeit. Felvilágosították, hogy a katolikus egyházfő országuk legnagyobb ellensége, mert a csehszlovák kolhozok szétverésén munkálkodik. Mikor rákérdeztek Popieluszko képére, Molnár rávágta: ez is a pápa, csak fiatalon. Elhitték...

II. János Pál történelmi látogatása, melynek során két szóval (Ne féljetek!) porba rogyasztotta a „létező szocializmust”, olyan atomvillanás volt, melynek halvány visszfénye még Magyarországot is átjárta, csak pislákolva, persze. Érdekes elolvasni, hogyan hasonlítja össze a korszakot megélt s a kérdésre kellő rálátással bíró öt interjúalany a két ország ellenzékét. Míg a lengyel szabadon gondolkodó
értelmiség megtalálta útját a tömegekhez és hatást tudott gyakorolni az ország életére, adott helyzetre adott válaszaira, a magyar ellenzék körei megmaradtak szűk, a hatalom által agyonellenőrzött, voltaképpen e bezártságukkal azt legitimizáló gittegyleteknek.

Életútjával mind az öt riportalany hozzájárult ahhoz, hogy a Kárpátok elvesztett (ám ne feledjük: ugyanott álló s várakozó, ugyanúgy meglévő) koszorúján keresztül, az északi hágókon át ismét meginduljanak északabbra a kíváncsi, magyar, hátizsákos fiatalok. S hogy Lengyelországban se hangozzon idegenül a Balaton vagy akár Erdély neve.