„Ez volt tehát a Szolidaritásból továbbvezető szabadság ösvénye, amelyen (mint Péter a vízen) hittel, bátran lehetett járni tovább” – így emlékszik a lengyel katolikus egyház körül kibontakozó társadalmi mozgalomra Molnár Imre. Mint Péter a vízen – ő az öt magyar értelmiségi egyike, akik sikerrel próbálták meg a lehetetlent: egyenes derékkal és szabadon élni a kommunista diktatúrában, a szovjet csapatok által megszállt, tarkovszkiji „zóna” területén.
Engelmayer Ákos, Kiss Gy. Csaba, Kovács István, Szalai Attila és Molnár Imre sorsában közös nevező, hogy életüket, munkásságukat fémjelzi vagy egyenesen meghatározza az ezredéven át szomszédként szeretett Lengyelország és persze az elpusztíthatatlan, erőt adó egyház, s harmadjára az a misszió, hogy a minket hűségesen, továbbra is szerető „testvérnép” sorai között hazánk képviselői, hírnökei. Engelmayer Ákos a szabad választásokat követő, első rendszerváltó kabinet időszakában varsói nagykövet lett; ám a szó tágabb értelmében mind az öten hazánkat képviselték, akkor is, amikor kemény körülmények között, akár puszta létüket kockáztatva, "új" hazában élve vállalták fel a lengyel sorosot.
A Magyar Országgyűlésben helyet foglaló képviselők közül harminchatan tudnak lengyelül, a Tisztelt Ház létszámának tíz százaléka – egy évtizede ezen döbbent meg Pawel Cebula és Gregorz Gróny. A korábban az erdélyi magyarság köreiben szolgáló minorita szerzetes és a Fronda kiadó vezetője jegyzi azt az interjúkötetet, mely a tavalyi, lengyel nyelvű kiadást követően immár magyarul is hozzáférhető. A magyar kapcsolat – az immár magyarul is napvilágot látott könyv, melynek bemutatója március 30-án lesz a Lengyel Kulturális Egyesület székházában – a Magyarországi Bem József Lengyel Kulturális Egyesület és a Glos Polonii folyóirat gondozásában látott napvilágot.
Mi lehetett az a közös igény, ami a 60-as, 70-es években öt egymástól gyökeresen eltérő életúttal, háttérrel, habitussal rendelkező fiatalt elindított a történelmi határtól északra, fölkeresni az egyetlen olyan szomszéd nemzetet, mely ezer éven át kitüntetett minket a barátságával, a hűségével? Mehettek volna Prágába, élvezhették volna Bulgária szépségeit, rabul ejthette volna őket Berlin műveltséget árasztó varázsa.
Mert valahová menni kellett, s nem csak az ifjúság nyughatatlan kényszeréből. Engelmayer Ákos így fogalmaz: „Fojtogatott a Kádár-rendszer. Nyugatra nem akartam szökni...” Igen, ez a velejéig romlott, hazug, a frissen elkapart hullahegyeken egyensúlyozva jegeces frizsidermosolyt erőltető, sajátos magyar szocializmus elviselhetetlen volt minden értelmes, felelősen gondolkodó magyar ember számára.
Elképesztő, ahogy Kiss Gy. Csaba kifejti: egy 1978-as lengyelországi útján rájött, hogy „mennyire hazug nyelven beszélek. Mint ember, mint tudós, mint publicista. És részben magamban is. Legalább ezen a belső nyelven változtatni kell, föl kell szabadítani. (…) Itt állomásoznak a szovjet csapatok. De még a belső töprengésekben sem gondolt szívesen erre az ember. Nem beszéltünk magunkban sem szabadon.” Útjáról hazatérve óriási változáson megy át: „Akkor gondoltam először, hogy megbukhat a kommunizmus. (…) Amikor visszajöttem Magyarországra, csodálkoztak a barátaim, hogy én természetes módon beszélek a bolsevikokról, párttagokról mint vörösökről, szovjet megszállásról. (…) Megtaláltam a belső szabadságot.”
A Németh László által írt, majd a vörös 40 év alatt betiltott nagy mű, a Minőség forradalma ad talán választ a kérdésre. Ezek a fiatalemberek, megborzadva a kádári diktatúra által egy tál lencséért kínált, lelkiismeretlen, animális léttől, az emberi minőséget keresték. Az identitást, amely felülemelkedik a tudománytalan, vulgármaterialista hablatyon létről meg tudatról. Ami több, mint az olcsó sör, a három-hatvanas kenyér. Lengyelországról, mint Szalai fogalmaz, azt lehetett hallani, hogy ott lehet szakállat hordani meg hosszú hajat – míg akkoriban Kádár országában a rendőr a fülénél fogva vitte be a fodrászhoz az ilyen ifjakat. Kiss Gy. elmondja: Lengyelországban pezsgő élet, egyetemi klubok sokasága várta a látogatót, míg itthon 1956 után szigorú felügyelet alatt tartották a diákéletet, csak a KISZ működhetett.
A minőség mellett letenni a voksot akkoriban nem volt könnyű választás. Súlyos verés is járhatott érte. Szalai Attila életpályája is úgy indult, hogy 1968-ban a Varsóban történt megmozdulás hírére a Belvárosban tüntető diákok egyikeként fotókat készített az eseményekről. A rendőrök bevitték, és „pár másik véres fickóval bepakoltak egy meseautóba, rácsos lengyel Zsuk volt, a BRFK pincéjében egy retkes cellába löktek minket, és 48 órán át »kezeltek«. Úgy kétóránként felvittek egyet-egyet közülünk, gumibottal megkezeltek, és vissza”.
De mit adott, mit adhatott a hazánkban manapság érthetetlenül és érdemtelenül mellőzött és elfeledett, nagy s a kommunista retorika által cinikusan annak hazudott államokkal szemben valóságosan is baráti ország? Szalai elbeszélései alapján olyasmit, mint amit Erdélyben élhetett át az arra járó: a határoktól irdatlan távolságra döbbenten tapasztalta meg, hogy hazaérkezett. 1968-ban, az érettségi után két héttel indult a barátaival Lengyelországba, s ketten egy barátjával hat hétig maradtak; a végén mégis volt pénz a zsebükben. Mert ha csak meghallják, hogy magyarul beszélnek, mindenki meghívja őket, s nemcsak ebédelni, de szállást is adnak a magyar ifjak számára.
Egy 1939-es lengyel menekült, akinek hazánk adott oltalmat, két napig látta őket vendégül. Persze a meghívásokat visszahívás követi („amikor már a hatodik csapat szállta meg a lakásunkat, akkor anyám, szegény, már igencsak elkezdett sóhajtozni”). Szalai könnyen barátkozott, hiszen már tudott egy keveset lengyelül. Édesapja 1944-ben, a felkelésnél ott olt Varsó falai alatt, s a magyar egységek nem igazán törték magukat a németekkel való együttműködésben. Megkereste inkább Wandát, akivel még 1933-ban ismerkedett meg Gödöllőn.
Engelmayer először „csak” a felvidéki Késmárkig kerékpározott rokonlátogatóba, de részben útközben megkötött ismeretségei hatására legközelebb már Gdanskig ment 1960-ban, persze drótszamáron. Kiss Gy. autóstoppal tett meg hatalmas távolságokat, míg végül a krakkói Nowa Huta kollégiumban „ragadt”, itt kezdték őt a lengyel diákok az anyanyelvükre tanítani.
Regényes életutak kezdődnek, kanyargós ösvényeken indul meg az öt magyar egymást egyre gyakrabban érintő missziója. Többjüknél új hazát, házasságot is jelent ez a kaland (?), nem, inkább vállalása a minőségnek, a szabadságnak, esetenként a katolicizmus mélyebb megélésének.
Visszatérő motívum, hogy egyiküket-másikukat kiutasítják, vagy éppen Magyarországon fogják, hogy ne térhessen vissza lengyel feleségéhez; akár megismétlődhetett e történet fordítva is. Molnár Imre például „hontalanná” vált, arra kényszerült, hogy lemondjon „összes” állampolgárságáról. Istenem, de hamar is feledjük azt a cinikusan átkosnak mondott, de valóban átokkal terhes korszakot, mikor ez megtörténhetett!
A legérdekesebb történetek talán, amelyekből filmet, de nem is akármilyet lehetne forgatni, természetesen a Szolidaritás időszakához fűződnek. Szalai Attilára géppisztollyal lőttek a kijárási tilalom alatt. Máshogyan, de bizony kockáztatott Kovács István költő, történész és műfordító is, aki épp a Szolidaritás fénykorában szervezett megemlékezést az 1830-as lengyel szabadságharc kirobbanásáról, vagy bábáskodott a szegedi Tiszatáj betiltás előtti, utolsó, „lengyel” számánál.
Nehéz helyzetekben gyakran segített a találékonyság: Molnár Imre például elmondja, hogy (korábbi csehszlovák állampolgárként) szinte szétszedték őket kocsistól, feleségestől az egykori felső-magyarországi területeken áthaladva. Megtalálták nála II. János Pál és a meggyilkolt Jerzy Popieluszko atya fényképeit. Felvilágosították, hogy a katolikus egyházfő országuk legnagyobb ellensége, mert a csehszlovák kolhozok szétverésén munkálkodik. Mikor rákérdeztek Popieluszko képére, Molnár rávágta: ez is a pápa, csak fiatalon. Elhitték...
II. János Pál történelmi látogatása, melynek során két szóval (Ne féljetek!) porba rogyasztotta a „létező szocializmust”, olyan atomvillanás volt, melynek halvány visszfénye még Magyarországot is átjárta, csak pislákolva, persze. Érdekes elolvasni, hogyan hasonlítja össze a korszakot megélt s a kérdésre kellő rálátással bíró öt interjúalany a két ország ellenzékét. Míg a lengyel szabadon gondolkodó
értelmiség megtalálta útját a tömegekhez és hatást tudott gyakorolni az ország életére, adott helyzetre adott válaszaira, a magyar ellenzék körei megmaradtak szűk, a hatalom által agyonellenőrzött, voltaképpen e bezártságukkal azt legitimizáló gittegyleteknek.
Életútjával mind az öt riportalany hozzájárult ahhoz, hogy a Kárpátok elvesztett (ám ne feledjük: ugyanott álló s várakozó, ugyanúgy meglévő) koszorúján keresztül, az északi hágókon át ismét meginduljanak északabbra a kíváncsi, magyar, hátizsákos fiatalok. S hogy Lengyelországban se hangozzon idegenül a Balaton vagy akár Erdély neve.
