Csak a nők és az üresség + Képek + Videó

A férjem filmeket készít – énekli Marion Cotillard, Audrey Hepburnre emlékeztető hajjal és a levegőben izzó lemondással. Adhatnánk is a szavára, hiszen a szóban forgó férj – a dohányfüstörvénybe és bravúros öltönyökbe bújt Daniel Day-Lewis –, úgy tűnik, buzgón meg is tesz mindent ennek érdekében, de

Azt kell mondani, a Kilenc szereplőválogatása sokkolja a közönséget, ennyi Oscar-díjas és arra jelölt kevésszer játszott együtt, főleg egy ilyen kétes értékű darabban. Judi Dench Guido jelmeztervezője és bizalmasa. Penélope Cruz a szeretője, Carla, egy férjes asszony, súlyos szempillákkal. Nicole Kidman a skandináv színésznőt, Anita Ekberget hivatott elénk idézni, ha már úgyis Fellinit majmolják, de Kidman nem sétál semmilyen kútban. Sophia Loren a rendező anyját játssza, Kate Hudson pedig egy kikapós Vogue riportert.

Stacy Ferguson (akit csak Fergie-ként ismerhetünk) a falu prostituáltját, Saraghinát alakítja, aki a kisfiú Guidónak a tiltott örömök egy pillanatát adta. Fergie trappol és forog a száma, a „Be Italian” közben, a csörgődobot mindennel érinti, csak épp a kezével nem. Olyan a szám – és igazából az egész Kilenc –, mint egy fehérnemű-katalógus. Csak itt nagyobbak a terpeszek.

Hudson meg egy elég kínos himnuszt ad elő, a „Cinema Italiano”-t, bugyuta szöveggel, olyannal, mint „hip kávézók”, meg Guido neorealizmusáról beszél (bár kétlem, hogy tudja, mi az), és mindenkinek jól az emlékezetébe vési: nem Visconti vagy Antonioni (vagy bárki más a ’70-es évek nagy szexideáljai közül), sokkal inkább hajaz a kéjsóvár Berlusconi-szerű életérzésre az egész film. De legalább az őszinte szenny (tudom, hogy látszólag paradoxon) szemüvegét rakják a fejünkre. A Kilenc a hamis tekintély kegyetlenségébe öltözik, ami megöli a mókát és felkínálja az ürességnek a szívet, elvesztve végképp az inspirációt. A semmitől, az ürességtől való félelem ihlette Guido karakterét, amit a 8 ½-ben Marcello Mastroianni játszott, de ott a hiúságán, érzékenységén és nárcizmusán keresztül is Fellinit láttuk, aki szorongott és rettegett a jövőtől, már nem is mint művész, hanem mint ember. De őt ez csak élénkké tette – és hőssé.

A pszichológiai dimenzió teljes hiányára, amit bizony még egy régész sem találna meg ebben a filmben, igyekeztek ráborítani azt az érdekes leplet, hogy Day-Lewist választották az éneklő rendező szerepére (amit először a Nem vénnek való vidékkel híressé vált Javier Bardemnek ajánlottak fel). De sajnos, még ő sem képes feledtetni, hogy ebben a filmben nincs semmi: sem romantikus hevület, sem művészi szenvedély.

De Day-Lewis sem tud becsapni minket, hiába játssza a bunkó, megrögzött hazudozót, aki folyton a reflektorfényt keresi, és a sportautók, a cigaretta, a római katolikus egyház feltűnése ellenére egyáltalán nem olaszos.

A legjobb, amit a Kilencre mondani lehet, az az, hogy legalább valamiféle hajlama van az őszinteségre, de a benne lévő kuszaság és rendetlenség sehogy sem engedi felfesleni mindezt. A szereplőgárdától lehet sokkot kapni, az egész olyanná válik, mint egy hollywoodi jótékonysági bál, lehet a nők tipegését és a férfiak sármját dicsérni, mondani, hogy fantasztikusan énekelnek, de most a dalok sem tüntetik el a bajokat.