Illés Sándor rokonszenves egyénisége, személye is hiányzik. Olvasói levelekben, barátainak, rokonainak emlékező szavaiban mindenki kiemeli: nemcsak nagy író, hanem párját ritkítóan jó ember volt. Tartalmas, szenvedésekben, nélkülözésekben, de sikerekben és elismerésekben is gazdag élet adatott Sándor bácsinak, aki tavaly július 8-áig lapunk legidősebb és eddig a leghosszabb ideig nálunk dolgozó munkatársának számított. A bácskai Temerinben született 1914. február 12-én, Budapesten hunyt el 2009. július 8-án. 1950 óta haláláig folyamatosan a Magyar Nemzet főmunkatársa volt, akkor sem szakította meg munkaviszonyát lapunkkal, amikor 1992–1993-ig a veszprémi Új Hírek alapító szerkesztőjeként is tevékenykedett. Változatos életútjának tapasztalatait 34 kötetben rögzítette.
Élete is rendkívüli volt. Varga Gabriella, a kiváló kilyénfalvi székely írónő, Sándor bácsi unokahúga jelenttette meg 2006-ban, a kaposvári Búvópatak Könyvek első önálló kiadványaként az Önzetlenek című mélyinterjúkötetet, amelyben Illés Sándor életútinterjúját is olvashatjuk. Temerini gyermekkoráról hangulatos, életteli, drámai elbeszélések, karcolatok vallanak. Még Magyarországon született, de mivel Bácskát a trianoni országcsonkolás 1920-ban Jugoszláviához ragasztotta, Belgrádban kellett középiskolát, majd egyetemet végeznie. Mint sokan mások, költőként kezdte pályafutását, 1932-ben Csillaghullás címmel látott napvilágot verskötete. 1936–1941-ig a zombori Új Hírek, majd a Délvidék felelős szerkesztője lett. 1990 előtti lexikonszócikkekben azt olvashatjuk, hogy 1945-ben Budapestre költözött, ami enyhén szólva a „valóság megszelídítése”. Az történt, hogy amikor 1941. április 11-én Délvidékre bevonultak a magyar csapatok, Illés Sándor lelkes vezércikkben ünnepelte, hogy „Bácska visszatért az anyaországhoz." Önként vonult be a magyar hadseregbe haditudósítónak. Amikor a háború végén hazatért, s a szülői házban rejtőzködött, édesanyja rémülten hallotta, hogy Tito partizánjai halomra gyilkolják a magyarokat, s őt, Illés Sándort halálra keresik haditudósítói cikkei miatt. Viszontagságos kalandok során szökött át a magyar határon, ezt nevezik a lexikonok költözésnek. Ráadásul szó sincs arról, hogy 1945-ban Budapesten landolt volna. Anyaországi életének első szakaszaként Hartán élt, rejtőzött és napszámoskodott négy évig. Először a Szabad Szónál, majd a Friss Újságnál dolgozott, 1950-ben vált a Magyar Nemzet újságírójává, s meg is maradt lapunknál, míg el nem szólította a Teremtő.
Illés Sándor megjelent írásainak színvonala sem mindennapi, de a mennyiség is megdöbbentő. Életművének szerves része az a megszámlálhatatlanul sok cikk, tárcák, riportok tömkelege, amelyek nagy része megközelítően hatvan éven át a Magyar Nemzet hasábjain látott napvilágot. Az utolsó években egyre ritkábban jelentkezett, de lírai kis tárcáival kitartott a Magyar Nemzet Magazin rovata mellett, ameddig ereje, egészsége engedte. Búcsúzik a kapitány című utolsó kötetében megvallotta, mily fájó szívvel válik meg immár véglegesen a tolltól és az írógéptől, mert a lélek még szárnyal, de a test egyre erőtlenebb. Utolsó, személyes beszélgetésünkből nem született interjú. Nagy fájdalma volt, hogy a napi sajtóból, de újabban már a folyóiratokból is kihalt az irodalmi riport, s a szerkesztők ezt azzal indokolják, hogy nincs rá olvasói igény. Ha ez így igaz, akkor nagy baj van az olvasási kultúránkkal – tette még hozzá.
Illés Sándor életművének másik részét a 34 önálló kötet képezi. Sorolhatnánk: Új ház a domboldalon, Tiszazug (szociográfia), Bakonyi legények, A túlsó part, Sirató, A fecskék délre szállnak, A pénzcsináló, Az utolsó napok, A fekete bárány, Felszáll a köd, Vihar után szivárvány, Akiért nem szól a harang, Irgalom nélkül, A reménység hídja, Imádság és vallomás, Hajnali madárfütty, Egy marék föld, „Miképpen mi is megbocsátunk”, Búcsúzik a kapitány. Ő maga, emlékezve a pártállami cenzúrára, attól volt leginkább megdöbbenve, miért nem jelenhetett meg a „Miképpen mi is megbocsátunk” című regénye, amelynek a miatyánkból vett idézet a címe. Arról szólt, hogy egy vallásos zsidó asszony, akitől a lágerben elvették a lányát, hogy átneveljék németté, a háború után megtalálni véli gyermekét. S bár a leány is érzi, meg az anya is: nem biztos, hogy ők vérrokonok, olyannyira egymásra találtak, hogy a szeretet akkor is valóságossá tette közöttük a kapcsolatot, ha esetleg tévednének. Ez a csodálatos regény nem jelenhetett meg a pártállami években, csak a rendszerváltozás után.
Sándor bácsi életművének harmadik pillére a fordítások sorozata – főként horvát és szerb írókat magyarított, többek között Miroslav Krlezsa és Ivo Andric munkáit. A rendszerváltozás után több elismerést is kapott, a Táncsics-díjat, az Aranytollat, a Petőfi Sajtószabadság-díjat, a Magyar Örökség, a Prima Primissima-díjat. Elsőként vette át a Mikszáth Kálmán-díjat, amelyet a Magyar Írószövetség, a Magyar Katolikus Újságírók Szövetsége, a Magyar Nemzet, a Hír TV és a Lánchíd Rádió közösen alapított. Ezt a díjat a kuratórium nevében Fábián Gyula író, a Magyar Nemzet főmunkatársa adta át neki. Ugyanő, a kolléga, az írótárs, a jó barát avatja föl július 8-án, este hatkor Zuglóban az emléktáblát Illés Sándor budapesti hajlékának falán.
origo.hu
Elgázolt egy embert a vonat Kecskeméten
