– Formailag három ország polgáraként hogyan őrizte meg a magyarságát?
– Soha nem volt számomra kétséges, hogy meg tudom-e őrizni a nemzeti hovatartozásomat vagy sem, sőt azt is mindig tudtam, hogy bármi történjék is velünk a világban, gyermekeimnek sohasem fogom engedni, hogy elfelejtsék vagy akár törjék a nyelvünket. Bármilyen furcsán is hangzik, teljes értékű magyarnak, tehát nem másodrangú polgárnak legelőször a menekülttáborba érkezve éreztem magam. Azóta is sokat gondolkoztam ennek okán, és arra a következtetésre jutottam, hogy a nyelv tette ezt velünk. Ott, az idegen nyelvi közegben a magyar szó csodát művelt: nem volt már pesti zsargon, szegedi, székely nyelvjárás, nem volt román az erdélyi, csak magyar volt mindenki, aki a tábor kötelékében élt és a kocsijában vagy a szobájában otthoni dalokat hallgatott – és csodák csodája, akkor nem is gúnyolódott senki a másik sajátos kiejtésén! Kanadában viszont komoly feladatvállalást jelentett számomra az anyanyelv megőrzése. Azt már a kezdeti pillanatokban felmértem, hogy a megélhetéshez szükséges beszédkészséget mind a gyermekeim, mind én el fogjuk sajátítani, ők biztosan sokkal gyorsabban és könnyebben jutnak előbbre is, hiszen fejest kellett ugraniuk az angol nyelvű gyermekközösségekbe, iskolában, utcán, játszótéren minden rájuk ragadt, ami kellett. De belépve az ajtón, a lakásban senki nem beszélhetett angolul! Ez volt az a házi aranyszabály, amelyet sem ők, sem később az életünkbe lépő férjem, Telch György nem szeghetett meg. Ő újratanult magyarul, a gyermekeim szókincse, beszédkészsége, magyarságtudata nem csorbult, legfeljebb magammal babráltam ki, mert a konyhanyelvvel, az angol beszélt nyelv fordulataival lassabban, óvatosabban kerültem „bizalmas” viszonyba.
Azt is mondhatnám, hogy a csúnya beszéd még ma sem zavar annyira, ha angolul hallom, mint a magyar kacskaringós trágárság. Az új életkörülményekhez való alkalmazkodás két-három évig tartó gyötrelme után aztán megtaláltam a magyar közösség szolgálatának azt a formáját, amely a legközelebb állt hozzám, és amellyel a legtöbbet segíthetek. Közben ténylegesen is tanítottam másodgenerációs gyermekeket, angol anyanyelvű felnőtteket – sikerrel! –, és továbbra is tanítani szeretnék írásaimmal, programjaimmal, a Kanadai Kultúrközpont sajtóigazgatójaként is ezt teszem.
– A Kalejdoszkópban a tradíció és a modernség együtt van jelen, a lap nevének régies írása is ezt szimbolizálja. Miért pont tíz évvel ezelőtt határozta el a folyóirat elindítását?
– Az 1990-es évek végén volt egy sokak számára furcsának tűnő, önként vállalt feladatom: a férjem édesanyja élete utolsó szakaszában, súlyos betegen állandó felügyeletre szorult, de mivel borzasztóan félt az öregotthon gondolatától, otthagytam az iskolai könyvtárosi munkahelyemet és elvállaltam a gondozását. Halálát követően, családi tanácskozás után a férjemmel elhatároztuk, hogy Sigma Publishing néven könyv- és folyóiratkiadó vállalkozásba kezdünk. 1998. január 1-jén nyomtattuk ki az első Kalejdoszkóp-számot, amit havi rendszerességgel 2000 nyaráig szerkesztettem, amíg a nyomdánkat kényszerűség miatt be nem csuktuk. Pár évig tartó szünet után újraindítottuk, és azóta minden második hónapban megjelenik.
Teljesen az előfizetők tartják fenn, semmiféle anyagi támogatást nem kapunk senkitől, és mert csak kéthavonként jelenünk meg, kevés a hirdetőnk is. Az olvasók szeretik a Kalejdoszkópot. Majdnem minden lapszámban talál valaki valami kedvére való olvasnivalót, gyakran kérnek – különösen idősebb előfizetőink – egy-egy régen hallott-tanult verset, elbeszélést. Mások az otthoni kulturális híreknek örülnek, annak, hogy bár térben távol vagyunk a szülőföldtől, valamennyire eligazodhatnak az óhaza irodalmi és kulturális életében, de hálásak azért is, hogy megismerhetik a kanadai, észak-amerikai alkotókat, a környezetünkben élő tehetségeinket. Sok magyar művész, író, költő, sportoló, tudós van a diaszpórában, akik a kenyérkereset hétköznapjai mellett értékeket hoznak létre. Nagyon sokszor a Kalejdoszkóp ismerteti meg őket a kanadai magyarokkal és ad hírt róluk az otthoniaknak is. Arról, hogy nemzeti értékeink tökéletes fordításban kerüljenek az angol nyelvű olvasó kezébe, a férjem, Telch György gondoskodik, ő ugyanis anyanyelvi szinten ismeri és használja az angolt. Többnyire ő fordítja a magyar szövegeket angolra, az angolt pedig én ültetem át magyarra.
Klasszikus és jelenkori észak-amerikai, főleg kanadai, valamint az egyetemes magyar irodalom, néprajz, a művészetek, történelem – minden előfordul a folyóiratban. Híd, amely összeköt hazait és újvilágit, Máraival együtt hirdetvén: „Nincs más haza, csak az anyanyelv.”
origo.hu
Orbán Viktor: Újabb fontos lépést tettünk Románia és Bulgária teljes körű Schengen-tagsága felé
