Gőzölgő tea és zamatos aprósütemények várták A gyomor örömei, avagy a konyha művészete című előadásra érkezőket. Miután ki-ki magához vette a forró nedűt, és felszerelkezett némi édességgel, Fábri Anna és Dede Franciska irodalomtörténészek, valamint Vinkó József szerkesztő, újságíró vezetésével pár perc elteltével a képzeletbeli vörös postakocsi már egy század eleji vendéglő bejáratánál állt meg.
Krúdy Boldogult úrfikoromban című regényének sörözőjében lefestett étkezés manapság már egy egzotikus, távoli világot idéz fel, amellyel nehéz azonosulnia a 21. század emberének, különösen a fiatal generációnak. Mit sem tudnak arról, hogy a múlt század elején egy igazi úriember mindennapjaihoz hozzátartozott, hogy 11 órakor villásreggelin vett részt egy vendéglőben, ahogy azt maga Krúdy is tette, de manapság már azt is nehéz elképzelni, hogy a gábli kistisztviselők, hivatalnokok számára bevezetett formájának, a zónázásnak hódoljanak, azaz a délelőtt közepén otthagyva munkájukat, beüljenek valahova, hogy elfogyasszanak egy kis virslit, amihez természetesen sör dukált.
Egy középosztálybeli család korabeli étkezési szokásait általában a sokszori és nagy mennyiségű evés jellemezte, ám az étkezésnek meghatározott illemszabályai voltak, ahogy azt Márai is lefesti az Egy polgár vallomásaiban. Az illemtankönyvek szigorúan megkülönböztették, hogy milyen típusú étkezésről van szó, otthoniról vagy vendéglőiről. A villásreggeli vagy az ültetett nagy ebéd egészen más illemszabályokat követelt. Legyen szó alacsonyabb vagy magasabb társadalmi csoportokról, a magyar emberek számára az evés központi kérdés volt. A magyar konyha gazdag kavalkádja pedig igazi kalandot kínált a hasukat szerető emberek számára.
Alvinczi Eduárd szertartásos vacsorájáról olvasva, világos lesz, hogy a fácán, mivel „madár”, igazából komolytalan étel, hiszen tulajdonképpen csak a vacsora királyának, a vesepecsenyének az előőrse, amely igazán „férfiaknak való” étek, főleg ha vajas tésztában készül. Az előtte elfogyasztott sajtos pudingot pedig avignoni borral szerencsés leöblíteni. Ahogy a citromos-tejfeles malacleves nem hiányozhat az asztalról – hiszen leves nélkül nem teljes az étkezés -, úgy az ötputtonyos aszú, az ónémet edényben szervírozott sör, Badacsony nedve, Szerednye aranya szolgálnak kedvcsinálásul egy kis Mouton Rotschild kortyolgatásához. A salátakínálatból válogatva egy igazi gourmand nem riad meg a savanyított paprikák kihívásától sem, és a konyhaművészet vértanújaként, akár hosszas szuszogások árán is, de fogyaszt belőlük.
A gyomor örömei köré Krúdy Gyula igazi kultuszt teremtett, leírásaiban nemcsak szinte érezni véljük az ízeket, szagokat, de egy letűnt világ részeseivé is válunk. Az étkezés közben zajló beszélgetések boldog békeidőket elevenítenek fel, ahol nem volt mindegy az sem, milyen egy kocsma illata. Az író segítségével a magyar konyhaművészet remekeiben tobzódhatunk, lehull a lepel az Újházi-leves vagy Eszterházy rostélyosának titkáról. Ilyen és ehhez hasonló kulisszatitkokat tudhattak meg a főzés iránt érdeklődők a kor szakácskönyveiből is. A korban megjelent szakácskönyvek érdekessége, hogy a receptek mellett kiegészítő ismereteket is tartalmaztak, többek között a pénz helyes beosztásáról, arról, hogyan kell a főzéshez a megfelelő alapanyagokat kiválasztani.
Az egyik legszínvonalasabb irodalmi-művészeti folyóirat, a Hét még receptpályázatot is hirdetett. A lelkes receptküldők között volt olyan, aki rímekbe foglalta az almazselé elkészítését, de a beküldött levelek egyikéből az is kiderült, mivel lehet a férjet boldogítani. A megoldás rövid és tömör: „Tartsd jól a bestiát!” A konyhaművészet erejével kapcsolatban azonban Eötvös Károly még tovább ment, hiszen szerinte „a jó magyar gazdaasszony jó ételekkel jobban meg tudja védelmezni a nemzetet, mint törvénnyel az Országgyűlés és fegyverrel a katona”.
Krúdy személyes „fegyvere” pedig a zsebében hordott pirospaprika volt, hiszen bárhol evett, az még a legvacakabb levest is képes volt meggyógyítani. Az írónak a tabáni kocsma, a Mélypince volt a törzshelye, de bizonyára rengetegszer költötte el ebédjét a Royal szállóban, hiszen az 1910-es években több esztendőn át ott lakott. Ám nem vetette meg a Szikszayt sem, amely a vendéglők egyik királya volt a Rákóczi út és a Múzeum körút sarkán. Ezek a helyek csodás ihletforrást jelentettek Krúdy számára, aki – miközben vacsoráját költötte el – megfigyelte a pincéreket és a vendégeket. Így fedezte fel egyik hősét, Szűcs Pátrit is, aki a Szikszay törzsvendége volt, és igencsak jó étvággyal rendelkezett.
A margitszigeti kis vendéglő – a sziget sajátos, vidéket idéző hangulatával – valóságos oázis volt az alkotó számára, ahol szárnyalhatott a képzelete, talán úgy, mint Szindbádnak, amikor sült, hideg kacsacomb került a kezébe, és „eszébe jutottak neki mindenféle vidéki udvarok, ahol életében megfordult. Eperfák és bodzafák, amelyek alatt kacsák rázogatták fark¬tollaikat. Kopott, hosszú kerti kerítések, amelyekre mindenféle olyan fehérneműeket teregettek ki, amely fehérneműekről könnyen meg lehetett ítélni a házban lakó nők életkorát. Szénapadlások, amelyekre kövér szolgálóleányok jártak fel titkon szundítani. Vermek, amelyekből piros répákat ásnak ki. A zsindelyes tetőn düledező kémények, amelyek felett elrepül a gólyamadár tavaszkor, míg őszi éjszakákon besóhajtozik az eső és a kísértet.”
Az étel tehát – ahogy azt Krúdy minden egyes írásában üzeni – mindig az élethez kapcsol, eszünkbe juttat elfeledettnek hitt emlékeket, boldog nevetést, könnyes szomorúságot. Nem pusztán az éhség csillapítására szolgál, kultusza van, tradíciója, szertartásai, melyek családokat, barátokat kapcsolnak össze. Elég, ha egy kellemes vasárnapi ebédre gondolunk, amely közben végre van lehetőség arra, hogy beszélgessünk egymással, a kényelmes székben jóllakottan hátradőlve, egy pohár zamatos borral a kezünkben, átadva magunkat az együttlét örömének.
origo.hu
Magyar össze vissza hazudik a körülötte lévő bűnözőkről
