Ferdinandy György új kötetében is folytatja belső monológját, kisregényekre, hosszú elbeszélésekre, novellákra tagolt prózafolyamát. Akár önmagáról vall, akár az életútján szembejövőkről mesél, mindig is izgatta a lét peremére szorultak sorsa, kis idézőjelekkel ma is közéjük sorolja magamagát is. A 76 évvel ezelőtt, a budai hegyekben született gyermek, aki egykor volt, bizonyára nem gondolta, hogy világrészek vándora lesz belőle, akiről ez a kényszerű pikareszk máz és báj akkor sem hámlik le egészen, amikor részben visszatért oda, ahonnan elindult. Budán kisebb sashegyi lakással rendelkezik, közel él gyermekkorának fő helyszínéhez, amelyet érzékletesen örökít meg beszélyeiben. Ezeket sokszínűvé, stilisztikai szempontból is izgalmassá teszi, hogy a gyerek élményeire rávetül a sokat tapasztalt író keserédes látószöge. Tudatosan elegyíti különféle korszakaiból származó emlékeit. Látjuk a kisfiút, akit segélyakció „keretében” visznek el nyugatra, ahol elképesztően traumatikus élményeket kénytelen átélni a kiszolgáltatottságban.
Aztán következnek a hazatelepítés és az ötvenes évek rémálomszerű rekvizitumai. Ahogy az elbeszéléseiben kendőzetlen őszinteséggel megírja, akarata ellenére kellett már gyerekfővel menekültté, majd haza kiebrudalttá válnia, utólag nem is tudja már eldönteni, hol is volt rosszabb. Még pontosabban: az író kiválóan érzékelteti, hogy a világrészek vándorának bizonytalansága már akkor kialakult benne. Azaz mindig azt az életteret érezte nyugaton is, itthon is elviselhetőbbnek, jobbnak, ahol éppen nem tartózkodott. Ehhez az élményhez hasonlót más emigráns magyar írónál is tapasztalhatunk, de ennyire pontosan és fájdalmasan talán senki nem írta meg az örökös hazátlanságot és a kielégíthetetlen nosztalgiát, mint Ferdinandy György, már csak a személyes élmények különlegességének okán is. Ifjúként nem véletlenül csatlakozott az 1956-os forradalomhoz, ahol jelen volt a harcok sűrűjében, így nem tehetett mást, mint nyugatra szökni.
Lélegzetelállítón örökíti meg több látószögből, dimenzióból a menekülést, a külföldi, a nyugati élet felnőtt tapasztalatait. Párizst, az ottani magyarokkal való találkozásokat, a felejthetetlen és utánozhatatlan párizsi kávéházakat, a művész- és a diáknegyedeket.
A franciaországi emlékidézéseket a kötetben kettős ködfátyol lengi be: a hamisítatlan párizsi hangulat egyszerre jelenik meg az idegenségérzés melankóliájával. Ferdinandy György nem állt meg Frankhonban, eljutott Puerto Ricóba, ahol hosszú-hosszú ideig volt egyetemi oktató. A rendszerváltozás után tért haza fokozatosan és részben. Most is sajátos módon él, feleségével, gyermekeivel érkezik meg Budapestre, ahol viszont hosszú ideig egyedül marad. Élete egy részét Franciaországban, másik részét a tengeren túl éli, most már elmondhatja, hogy az évnek jelentős hányadát tölti el itthon.
Nem hallgat semmiről, őszintén megvallja, mintegy receptet adván azoknak az embertársainak, magyar honfitársainak is, akik irigylik a világrészek vándora állapotot. Aki egyszer a helyéről elmozdult, visszatérhet bár, de nagyon nehezen talál haza. S az otthontalanság érzése akkor is ambivalens, elszomorító állapot, ha a szabadság élményével társul.
Ferdinandy nem akar a nyugati léttel kapcsolatban illúziókat kelteni, nem mond soha olyan sarkos véleményeket, hogy ami itthon van, hogy mindent áthat a pártpolitika, az példátlan. Mi több, abból is ízelítőt ad, milyen helyzetbe kerülhet az idegen, de akár az ott élő is, ha belekeveredik az ottani, akár francia, akár tengeren túli belháborúkba. Bizony, eltekintve az 1997. november 3-i, a 2006-os október 23-i rendőri brutalitástól és még jó néhány, a Medgyessy–Gyurcsány-korszakban lejátszódott tüntetőveréstől, nem élnek odaát sem mindig fényesen az emberek. Ám – erről sem hallgat az író – egy magyarországi, egykori 1956-ost másként érintik a honi gondok, mint az örök idegenben átéltek. Itthon szeretne békességben élni és arra biztatni honfitársait is, hogy próbálkozzanak meg ugyanezzel. Tavaly elmondta, hogy érzi a magyar emberek megkönnyebbülését, és ő maga is drukkol a jelenlegi kabinetnek.
Bizonyára a június 27-i esten is elmondja majd a kedvelt, Puerto Ricó-i tanárkollégájától hallott példabeszédet az öreg indiánról, aki fiatalkorában vándorútra indult, de azóta alapjában véve minden lépése hazafelé vezeti.
origo.hu
Dr. Hegedűs Barbara veszi át a Dömötör Csaba parlamenti mandátumát
