– Sokan azt állítják, hogy leáldozott a Gutenberg-galaxis napja. Eközben az önök kiadója immár Erdély legnagyobb könyvműhelyévé vált több mint ötszázötven cím kiadásával. Hogy érzi magát?
– A magyar író mindig örvend annak, ha könyvek között élhet és jó érzés, hogy az embereket érdekli az irodalom. A könyv nem halt meg, és élni fog, mert az olvasó ember tisztában van azzal, hogy semmi nem helyettesítheti azt, hogy a nyomdaszagú könyvet valaki kézbe veheti, forgathatja. Én már nyugdíjas vagyok, de tovább dolgozom, hiszen nemcsak az írást, a szerkesztést sem lehet igazán abbahagyni. Csíkszeredán vagyok most is, ahogy azelőtt a Pallas Akadémia főszerkesztője, mert tenni is akarok azért, hogy az emberek mindig olvassanak. Azért is fontos, mert amikor férjemmel, Tőzsér Józseffel megalapítottuk 1993-ban a műhelyt, azt a célt tűztük ki, hogy egy kis székelyföldi régió kiadója legyünk. A Pallas szinte magától terebélyesedett, fejlődött, s már nemcsak a Székelyföldet szolgálja ki a könyveivel, hanem az anyaországban is jelen vagyunk, hála Istennek meg a szerzőinknek s kicsit a saját munkánknak is.
– Kozma Mária nem mindig volt könyvkiadó, de ha jól tudom, az államszocializmusban is könyvek között élte életét.
– Azelőtt Csíkszeredán könyvtáros voltam, s megtanultam azt, hogy a könyvtár olyan intézmény, ami eredményesen közvetíthet az olvasó és a szerző között. Én a könyvkiadásban, a könyvszerkesztésben azt szeretem, hogy még intenzívebben és még közvetlenebbül közvetít a szerző és a kiadó, a szerző és a befogadó között. Ez a közvetítés nem mindig könnyű, mert olykor nehéz megtalálni a szerzőhöz illő olvasót és az olvasóhoz illő szerzőt. Mégis, annak örülök a legjobban, amikor a jó irodalomhoz, a jó, igaz történelemhez sikerül olvasót találni, ami korunkban szinte már kevés is. Ugyanis ma már nem elég megtalálni, hanem meg kell próbálni olvasóvá tenni azt az embert, aki korábban csak szentimentális, füzetes könyveket olvasott vagy semmit.
– Olyan vidéken élnek férjével Székelyföldön, aminek határát átlépve az anyaországi ember kicsit kesernyésen fogalmazva úgy érzi: megérkezett az igazi Magyarországba. Szükség van-e Udvarhelyszéken, Csíkban, Háromszéken, e szívfájdítóan szép magyar tájakon arra, hogy éltessük a magyar irodalmat?
– Él az magától is. Én nem mondanék olyat, mint ön, hogy jobban, mint Budapesten, inkább azt, hogy másként. Nálunk mi valóban megszoktuk azt a kifejezést, hogy „megőrizni a magyar nyelvet”. Talán abból következik ez, hogy Székelyföldön valóban volt egy olyan időszak, amikor tényleg veszélyeztetett volt a magyar nyelv. Nem családi körben, sőt még csak nem is az iskolában, hanem abban, hogy féltettük, hogy elveszíthetjük. Mert ha egy nyelv teljesen visszavonul a templomba és a családba, akkor valódi veszéllyé válhat a nyelv sorvadása. Pedig a homília és a prédikáció, akár katolikus, akár református vagy unitárius templomokban, ékes magyar nyelven folyt, és a lelkész nemegyszer kiszólt, s népszerűsítette az igazi magyar irodalmat, kimondta ikszről, ipszilonról: e könyvnek minden magyar ember polcán ott kellene lennie. Azt hiszem, ennél jobb reklám könyvnek aligha kellett, ha még a Szabad Európa is ajánlotta, nyert ügye volt az illetőnek. Most él a magyar nyelv, és az a jó, hogy a Budapesten, az utcán is egyre inkább elharapódzó, zanzásodó „bocsikás” nyelvezetnek nálunk még nincs talaja, Istennek hála, még nem talált termőföldre. Az embereknek Székelyföldön még van türelmük elmondani, hogy „bocsánatot kérek”. Ez azt is jelenti, hogy ha nem tudatosan, de tudat alatt nálunk a többség szereti a saját anyanyelvét, s nemcsak hogy szereti, hanem tiszteli is. Ezt lehet érezni például, hogy ha falusi emberrel beszélgetünk, olyannal, aki nem dolgozik Spanyolországban, de még Budapesten sem, hanem otthon marad, nemcsak hogy ízesen beszéli a nyelvet, hanem nagyra becsüli, szereti, dajkálja. Ó, tudom, a közhelyességig ismert, hogy Székelyföldön jaj de ízesen beszéljük mi a magyar nyelvet, de mégis igaz. Valószínűleg azért, mert tiszteletet érzünk a nyelv iránt, s nem véletlen, hogy az igazi (nem az egyre szaporodó hamisított) székely viccek mind valamilyen szójátékon alapulnak.
– Elkövettem azt az igazságtalanságot, amit az ember gyakran elkövet egy nyelvművelő, szerkesztő-íróval: immár fél órája a magyar nyelv szépségeiről beszélünk, s még egy szót sem ejtettünk Kozma Mária több mint húsz önálló kötetéről. Mi az, amit a felnőtteknek szánt könyve közül az olvasó figyelmébe ajánlana?
– Tavaly jelent meg a Nők (is) az időben című könyvem, ami valójában arról szól, viccesen szólva, hogy a nők is emberek, mi több az írónők is emberek. Ez művelődéstörténeti kötet, olyan nőkről szól, akik az életük során valami érdekeset cselekedtek, vagy a sorsuk különleges volt. Hogy minél több ember érdeklődését fölkeltsem, a kötet nemcsak művelődéstörténet, hanem kalendárium is.
– Honnan jött az ötlet?
– A könyv előtörténete az, hogy hosszú-hosszú éveken keresztül írtam tárcasorozatot a Hargita népe című lapnak, amit az internet segítségével már önök is naprakészen olvashatnak. Volt például egy olyan sorozatom, melynek az volt a címe, hogy Feljegyzések a konyhában. No, vajon miért? A háziasszony a sütemény készítése közben pihenteti a tésztát fél órán át. Mit tesz az ember eközben? Van, aki olvas, más elmegy tévét nézni. Én pedig leülök, és megírom az aznapi gondolataimat. Félig-meddig játékból, de félig-meddig a valóságban is, úgy tálaltam, mintha süteményszünet közben jöttek volna az ötleteim. Ebben szerepeltek gasztronómiai, fűszertörténeti írások és mások. Ez a tárcasorozat megjelent annak idején Kleopátra bora és más receptek című kötetemben, de a tárcákat tovább írtam hosszú évtizedeken keresztül, többnyire nőkről. Ezért több kritikusom is azzal vádolt, hogy jobban ismerem a nőket, mint a férfiakat. Miért is ne? Én erre büszke vagyok, a férfiakat ismerjék jobban a férfiak. Végül is ebből a terjedelmes anyagból válogattam ki írásokat, melyeket kalendáriumszerűen szerkesztettem össze. Nem volt nehéz dolgom, a sorozat is olyan volt, hogy egy-egy jeles naphoz kötődött, kerestem a naphoz illő női főszereplőt. Valamikor nagy divat volt, hogy a kalendáriumokban szépirodalmi műveket lehetett olvasni; ezt a nem is oly régi hagyományt elevenítettem föl.
– A másik könyve, a Marcika-mesék nagy sikert aratott az idei könyvhéten, amely ékes bizonyítéka annak, amit az újkori meseirodalom mindkét magyar klasszikusa, a nemrégiben elhunyt Lázár Ervin és a ma is nagy erővel alkotó Csukás István egyaránt, közös író-olvasó találkozóin is vallott: a gyerekeknek ugyanúgy kell írni, mint a felnőtteknek, csak jobban. Az ön könyvét eredetivé teszi a kalácscipó frissességű nyelvezet és a jó kerettörténet. Aranyos is, komoly is. És a szó nemes értelmében tanulságos.
– A kötet főhőse, társszerzőm, Marcika az unoka, ténylegesen is az én kis unokám. Nagy kiránduló vagyok, nagyon szeretem a természetet. Merem mondani a gyermeknek, de felnőtt barátaimnak is: ha elmegyek sétálni, és ha velem jössz, tanulnod is lehet. Gyere, fedezzük föl együtt a világot! Sokkal több növény nevét ismerem, mint egy átlagos humán értelmiségi. Így is történt, sétáltunk a vadregényes hegyeink közt, és muszáj volt mondanom a kis unokámnak: te, nézd csak, Marcika, ez a kankalin, ezek meg a fenyőrügyek, amit Gyergyóba csencsónak hívnak, s azt meg is lehet ám kóstolni. S hogy a vére hulló fecskefű szárával az ember a bőrére csodálatos kis sárga virágokat meg pillangókat rajzolhat. S ahogy mondtam már, ketten fölfedezzük a világot. Nem én vagyok a szerzője ennek a könyvnek, ketten vagyunk a szerzői. Marcika kérdezi például az erdő szélén, hogy: ez itt mi? Ez tűzhely – felelem. – Mi az, hogy tűzhely? Elmagyarázom: tudod, itt volt egy nagy tűz, ami elaludt, és ez a helye, a tűzhely. – Mire azt kérdi: hol alszik a tűz? S ebből a párbeszédből megszületik a mese… Meg abból is, hogy például meg kell tanítani Marcikának, mennyire veszedelmes például a gyilkos galóca. Ha mindez icipicivel többet is mond, mint a konkrétumok, mi több a történeteinknek mögöttes jelentése is van, eléri a mese a célját. Csodálatos az a játék és az a gyermeki logika, ami mind hozzájárul ahhoz, hogy Marci fölfedezze a világot és hogy tanuljon. És amiken én jókat tudok nevetni meg szórakozni. De ez a szórakozás is nagyon komoly.
– Van kedvence a történetek közül?
– A legeslegjobb történet, amiből családi anekdota is lett, nem mese, hanem való igaz. Akár nyelvészek is írhatnának ebből tanulmányt. Marcikának adnak ajándékba egy marcipánt. És azt mondják neki: Marcika, ez a marcipán a tied, és edd meg. Mivel a marcipán ott maradt a zsebében, azt mondja neki az anyja: gyere, Marcika, együk meg a marcipánt. Mire a válasz: a marcipánt én eszem meg. Mikor kapsz anyapánt, azt te eszed meg.
– Most hamarosan hazatér. Min kezd el dolgozni?
– Amiről már beszélhetek, az már készen van, túl a terven. Írtam egy színdarabot, erről hivatalosan nem tudok semmit mondani, mikor adják ki, mikor mutatják be, ez a jövő zenéje. Nemrégiben fejeztem be. Történelmi színdarab és egy kicsit abszurd, groteszk. Csíksomlyóról szól, valójában arról, hogy túlélés, megmaradás. Van, aki szerint ez ma nem olyan húsba vágó. Mások szerint mégis, mert mindig figyelnünk kell erre. Annak, aki kisebbségben él, olyan jó sorsa nem lehet, hogy ne figyeljen a túlélésre és a megmaradásra. Sőt minél jobb a sorsa valakinek, annál inkább megtörténhet az, hogy elfelejti a túlélési, megmaradási stratégiát – hogy ilyen férfias szót mondjak. S van egy igazi tervem, szeretnék írni egy regényt. Azért mondom, hogy igazi, mert tényleg terv még. Az első mondatot a legnehezebb leírni. Erre azt szokták mondani: kezdd a másodikkal. Eddig még se az első, se a második mondatot nem írtam le, hozzá sem fogtam, így nem is szabad beszélni róla.
origo.hu
Több fa is az útra vagy házakra dőlt Veszprém vármegyében
