Riasztó hiányosságok a gyermek-pszichiátriában

Mi történt vele? – kérdezzük tanácstalanul, ha kamasz gyermekünk kerüli tekintetünket, éjszakánként felriad álmából, halk kérdésünkre ordítva válaszol, vagy éppen elbújik, sírórohamai vannak. Majd elmúlik, legyintünk, és rohanunk hétköznapi dolgaink után. A szülők egy része fel sem figyel az árulkodó jelekre, vagy csak későn, és akkor kezd segítség után kapkodni, ha például az elesettséget felváltó dührohamok állandósulnak. Ma már egyáltalán nem ritkaság, hogy krízisállapotba került drogbeteg gyermekekhez és serdülőkhöz kell riasztani a mentőket.

Szerencsés esetben, ha a felnőttek tudják, hova és kihez kell fordulniuk, a mentális gonddal küszködő gyerek jó kezekbe kerül, és csupán idő meg türelem kérdése lelki egyensúlyának, életkedvének visszatérése. Sajnos vannak komolyabb pszichiátriai betegségek, például az autizmus komolyabb esetei, a skizofrénia, a súlyos depressziós állapot, amelyek szintúgy érintik a gyermekeket, mint a felnőtteket. A tünetek okának kiderítése, a megfelelő terápia alkalmazása itt is sorsdöntő, s hosszú évekre meghatározza nemcsak a beteg személy, hanem az egész család sorsát. Ezért sem elhanyagolható kérdés, hogy mi történik azokkal, akik későn vagy el sem jutnak a segítségig.

Az állampolgári jogok országgyűlési biztosa, Szabó Máté az utóbbi években (2009-ben és 2011-ben) ismételten górcső alá vette a hazai gyermekpszichiátriai ellátás helyzetét. Nyomós oka volt, van rá. Hisz szinte naponta kapunk híreket fiatal lányok vagy kamasz fiúk öngyilkosságairól, iskolai csoportok egymás elleni indulatairól, felfoghatatlan tettekről, fékezhetetlen agresszióról vagy éppen apátiáról, a „minden mindegy” befelé fordulásáról, az önpusztítás találékony módjairól. Hogy mindig is voltak „kezelhetetlen” vagy éppen rendhagyóan viselkedő gyerekek? Igaz. Ám az is, hogy mindez – tán az információáramlás gyorsasága miatt – manapság igen szembetűnő, és mintha a lelki bajok vagy különböző hátterű és szintű szellemi rendellenességek tömegesebbé váltak volna. Feltevésünk nem a hazai pesszimizmusra vezethető vissza.

A teljes cikket a szombati Magyar Nemzetben olvashatja.