– Gyakorta emlegetett mondás manapság, hogy 1990 előtt a cenzúrával, utána pedig a pénzhiánnyal folytattak-folytatnak sziszifuszi küzdelmet az írók. E szempontból is kivételes mostani verseskönyve…
– Válogatott kötetet adtam ki, amely a pályakezdés idejéből való, és új verseket is tartalmaz, egy régóta tervezett gyűjteményes kötet talán a jövő ajándéka lesz valamikor. E kisebb kötetért is végtelenül hálás vagyok a Kálvin Kiadónak, az utóbbi húsz esztendő során ez az egyetlen könyvem, amelynek kiadási költségeit nem nekem kellett szponzoroktól, segítő barátoktól és ismeretlenektől összekuncsorogni.
– A címadó, huszonhat éves korában írt költemény tudatosan rímel Szenci Molnár Albert megindítóan szép zsoltárára (Mint a szép híves patakra). S vannak egészen friss opusok is.
– Ezek közül az egyik, az „Adriai elégia,” amely Horvátországban készült, egy kis üdülőfaluban, Malinskán. A cím Rilke egyik Duinói elégiájára rímel, idézek is belőle, s a vers mottóját is tőle vettem. Apámnak és anyámnak állítok benne emléket, akik egymástól teljesen külön utakon járva voltak Adria-rajongók. Misztikus, hogy ezt a verset ottlétünk első napján írtam meg, s utóbb, 2011-ben találtam meg anyu naplójában, hogy apám egy gyerekkori tüdőgyulladásból felépülőben ugyanitt, Malinskán ismerte meg a tengert. Ehhez nem kell kommentár. Legalább ennyire sorsszerűnek érzem a Giles Corey könyörögj a köveknek című költeményt, amely összeköti két énemet, a költőt és a puritán témák kutatóját. Versben is megörökítem az amerikai puritanizmus egyik különösen fájdalmas eseményét, amikor Giles Coreyt, ezt a nyolcvanéves új-angliai puritán parasztembert a hitéért nem felakasztottak, nem máglyára küldték, hanem három napon át egyre nehezebb köveket raktak mezítelen testére. Ez a kivégzési mód egy kicsit olyan, mint a keresztre feszítés, az áldozatot nem fölemelve, hanem egy deresre fektetve. A kiadón kívül végtelenül hálás vagyok Steinbach József dunántúli református püspöknek, aki értő és érző, teológiai és irodalomtörténeti szempontból is hiteles előszót írt verseimhez. Kis játékossággal mondhatom: ha van püspök, akit életművem másik felének központi alakjai, a zsinat-presbiteri egyházkormányzást szorgalmazó puritánok is el tudtak volna fogadni, az éppen Steinbach József. Ő világosan vallja az evangéliummal, hogy „a hatalom az Ő vállán”, mármint Jézus vállán van.
– A hit alapmotívuma volt már az 1979-ben megjelent első kötete verseinek is, ami akkoriban nem volt éppen jó ajánlólevél. Tényleg, református költőnek tartja magát, vagy költőnek, aki hívő református, keresztyén?
– Valóban, egy állásomból a nyolcvanas évek azért bocsájtottak el, mert kiderült, hogy illegális egyházi találkozókon is felléptem. Az igazi vers szerintem egyszerre fogadja be az égi és a földi dolgokat. A legmaradandóbb vallásos költészet – az én olvasatomban, és persze másokéban is – John Donne-é, aki úgy írta a szerelmes verset, mint ha istenes vers volna, s úgy írta istenes verseit, hogy azokból sugárzott istenszerelem. Nem kedvelem a példakép szót, de őt mint mintát százszázalékosan el tudom fogadni.
– Ez a 17. századi metafizikus költő jó ürügyet szolgáltat arra, hogy kicsit szót ejtsünk az ön puritanizmuskutatásairól. Gyakran hangoztatott tévhitek szerint nehezen fér meg két alkotói én egy emberben.
– Irodalomtörténeti példák sora cáfolja e kijelentést, nálam is inkább táplálja, semhogy elfojtaná a kutató a költőt. Induljunk ki abból, hogy beszélgetésünk egyik ürügye áprilisi 7-i hatvanadik születésnapom. A Teremtő úgy dönt, hogy az ember néha elveszít dolgokat, máskor teljesen váratlanul kap végtelenül gazdag ajándékokat. Az én esetemben ez annyi, hogy éppen a hatvanadik születésnapom holdudvarában jelenhetett meg nemcsak tizenkettedik verskötetem, hanem hatodik puritán tanulmánykötetem is, azzal a címmel, hogy Kagylókürttel harangozni. Sokan akár képzavarnak is hihetnék e címet, pedig nagyon is reális tényekre utal. A korai Új-Angliában az első telepeseknek nem templomaik voltak, hanem imaházai, melyekhez nem tartozott harangtorony. A szegénység nagyon találékonnyá teszi az embert. A puritánok felfogadtak egy hatalmas termetű, jó tüdejű embert, jobbára megkeresztelt indiánt, a kezébe adtak egy óriási kagylót, s abba kellett nagyokat fújnia egy órával az istentisztelet előtt, hogy a környező településekről idejében odaérjenek az emberek. Ezt a címet jelképnek is szánom, mert ehhez a könyvhöz elképesztően sok támogatót kellett szereznem, olyan nagyfokú találékonysággal élve, mint a kagylókürttel harangozó puritánok. Dienes Dénes professzornak, a Sárospataki Református Kollégium Tudományos Gyűjteményei igazgatójának köszönhetően immár a második könyvem jelenik meg az általa megálmodott Nemzet, egyház, művelődés sorozatban, a Hernád Kiadó és a Károli Gáspár Református Egyetem Puritanizmuskutató Intézete gondozásában. Horváth Csaba Péter volt a kötet szerkesztője.
– A jelenről és a jövőről mit tudna elmondani?
– Dolgozom egy nagyobb munkán, ez egy átfogó monográfia lenne a puritán költészetről, a magyar puritán versekről és poétikáról. Ez utóbbi azért fontos, mert itthon ezzel eddig nem nagyon foglalkoztak, hiszen alkalmazott költészetről, köznapibban főként alkalmi versekről van szó. Ezzel még tartozom a költészet és a puritanizmus iránt egyaránt érdeklődő olvasóknak. Az emberek, biblikusan szólva: „egymás hite által épülnek” – s ugyanakkor egymás tudása által is.
origo.hu
Ha Magyar Péter valóban elkövette a bűncselekményt, akkor nincs helye a közéletben
