Eldőlhet a keleti kérdés: valóra válhat a palesztin álom

Elképzelhető, hogy többé nem november 29-én ünneplik majd a palesztin szolidaritás nemzetközi napját. Mahmúd Abbász elnök pénteken az ENSZ BT elé terjeszti a Palesztin Autonóm Területek felvételi kérelmét, miközben Izrael soha nem látott következményekkel fenyeget. A küzdelem az utóbbi hetekben többnyire verbálisan zajlik, de ez nem volt mindig így.

Abban a kérdésben, vajon a zsidók vagy a palesztinok ősei értek-e előbb a mai Izrael területére, még a legelhivatottabb történészek sem mernek állást foglalni. Annyi bizonyos, hogy a két népcsoport immár majd 3000 éve él egymás mellett. Az évszázadok óta ismert „forgatókönyv” alapján a Földközi-tenger keleti medencéjének partvidékén is a nagyhatalmak húzták meg a viszálykodó felek közti határvonalat: 1947. november 29-én az ENSZ határozata alapján egy nagyobb arab, és egy kisebb zsidó államnak kellett volna létrejönnie. Nem így történt.

Az akkoriban még inkább a zsidó bevándorlók között feltűnő szélsőségesek merényletek sorával kényszerítették rá a briteket, hogy elhagyják a mandátumterületet, ezzel pedig megnyílt az út a tömeges bevándorlás előtt. Izrael 1948-as megalakulását követően megszerezte a világ legerősebb szövetségesét, az Egyesült Államokat, míg a palesztinoknak „csupán” az arab világ maradt. Utóbbi négy támadó háborút indított – a palesztinok védelmét zászlajára tűzve – Izrael ellen, és mindannyiszor vereséget szenvedett.

A palesztinoknak egyre zsugorodó területekkel kellett beérniük, miközben az államukat fokozatosan kiépítő izraeliek újabb és újabb telepeket hoztak létre az arabok lakta Ciszjordániában és a Gázai övezetben. Hatalmas problémát jelent továbbá, hogy a menekülttáborokban élő palesztinok százezreit Izrael menekültként igyekszik kezelni.

Nem tudták kifüstölni

Amíg Izraelben Ben Gurion óta minden kormányfő igyekezett jó viszonyt fenntartani az USA-val, addig a palesztinoknak sokáig nem volt olyan meghatározó diplomatája, akivel bármely nyugati vezető szóba állt volna. Jasszer Arafat személyében viszont egy „harcos politikus” jelent meg az ötvenes években. Arafat először létrehozta a Fatahot, mely célul tűzte ki a független palesztin államot, majd a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) elnöke lett. Eleinte Libanonból igyekezett csapást mérni Izraelre, az 1982-es (ötödik) háborúban azonban „kifüstölték” Bejrútból, így kénytelen volt Tunéziába áttenni a székhelyét.

A palesztin parlament ugyan őt választotta meg az 1988-ban egyoldalúan kikiáltott palesztin állam elnökévé, azonban Arafat ekkor még nem volt politikus. Az év végén nyújtott békejobbját csupán 1993-ban fogadta el Jichak Rabin miniszterelnök: palesztin és izraeli vezető először fotózkodott kart karba öltve a világsajtó előtt. Az oslói békefolyamatnak azonban egy zsidó radikális vetett véget egy évvel később: Rabin halálát követően kudarcba fulladt minden közeledés a két fél között.

Saron elhozhatta volna a békét?

A palesztin területen terjeszkedő telepeseket mindvégig támogató izraeli jobboldal Ariel Saron révén szakított a békétlenség politikájával, mely újra közelebb hozta a kiegyezés lehetőségét. A korábbi szélsőséges, katonaként még a palesztinok ellen harcoló Saron belátta, hogy a telepesekkel való összeütközés híján nem vihető előre a békefolyamat. Az arab–izraeli viszály 21. századi legkomolyabb lépése volt Izrael kivonulása a Gázai övezetből 2005-ben. Egy évvel később azonban Saron kómába esett, melyből azóta sem ébredt fel.

Amíg Izraelben inkább a „héják” és a „galambok” – a harcos és a békés politikusok – küzdenek egymással az ország biztonságát illetően, addig a palesztin területeken a Fatah és a Hamász harca szítja a feszültséget. Előbbi békésebb szárnya politikai eszközökkel harcolna a függetlenségért, utóbbi viszont rakétatámadásokkal küzd a szabad Palesztináért. A 2006-os választásokon győztes Hamász csakis a terrorban és Izrael megsemmisítésében látja a kivezető utat, támadásai eredményeképpen Izrael 2009-ben újra bevonult a Gázai övezetbe.

Megkésett kampány

Az Egyesült Államok a második arab–izraeli háború (1956) óta dollármilliárdokat költ évente stratégiai szövetségese, Izrael hadseregének felfegyverzésére. Évtizedek óta úgy tűnt, hogy az USA geostratégiai célkitűzései közé nem illeszkedik a független palesztin állam megteremtése. Éppen ezért érte villámcsapásszerűen az izraeli vezetőket és a politikai elemzőket Barack Obama elnök májusi kijelentése, mely szerint szükség van egy önálló palesztin államra, és arra, hogy Izrael visszatérjen a „67-es határokra” (ez annyit jelent, hogy Izraelnek jeruzsálemi kerületeket és a Golán-fennsík egy részét is át kellene adnia a palesztinoknak). Benjamin Netanjahu miniszterelnök természetesen hallani sem akart a dologról, sőt európai és tengerentúli körutazásba kezdett, hogy Izrael mellett és a palesztin államiság ellen kampányoljon. Lehet, hogy ezzel már elkésett.

Elindult a dominó

2010 decemberében Mahmúd Abbász palesztin elnök a világ országaihoz fordult, és kérte tőlük a független Palesztina elismerését. Brazília ledöntötte az első dominót, amely azt eredményezte, hogy néhány hónap alatt egész Latin-Amerika (Honduras, Costa Rica, Nicaragua, a Dominikai Köztársaság, Argentína, Bolívia, Chile) üzent a Közel-Keletre. Utolsónak Ecuador jelezte: hivatalosan is elismeri a palesztin állam létezését.

Abbász néhány nappal ezelőtt – az izraeli fenyegetésre fittyet hányva – bejelentette: szeptember 23-án kérvényezni fogja az ENSZ Biztonsági Tanácsától országa teljes jogú ENSZ-tagságát. Miután Barack Obama pálfordulása óta nyilvánvalóvá vált, hogy az USA mégsem támogatja majd a kérvényt, a palesztinoknak egyetlen reménye maradt: az ENSZ közgyűlése. A szervezetnek 64 év elteltével újra döntenie kell a térség sorsát illetően.