George R. R. Martin, a történetek mestere valószínűtlen hős. Sokan kiáltották ki már a fantasy megmentőjének és újrateremtőjének, fanatikus rajongói igazi képrombolónak tartják, aki merészen le mert számolni a műfaj becsontosodott hagyományaival. Sokszor Tolkien neve is szóba kerül, általában igen negatív felhangok kíséretében. Martin azonban már első ránézésre sem tűnik harcos figurának: a pocakos, szakállas szerző inkább egy – tolkieni – varázsló képét idézi elénk, aki tisztességben megöregedett, és útja végén letelepedett a Megyében.
Tulajdonképpen még csak nem is fantasy-író, a sorozat ötlete is egy sci-fi regény írása közben jutott eszébe először. Az egyre fáradó fantasy-színtéren éppen egy ilyen kívülállóra volt szükség. Martint nem sodorták sehová a műfaj áramlatai, nem csatlakozott sem a Tolkien-utánzók hadához, sem a radikálisan új utakat kereső posztmodern irányzatokhoz. Ehelyett a középkori történelem, a heraldika és az apró, festett fémlovagok érdekelték, így monumentális regényfolyamát orkok és tündék helyett ezekkel a szereplőkkel népesítette be. Ennek megfelelően akkor a legjobb, ha kedvenc lovagjairól, intrikákról, csatákról ír, a mágia érezhetően kevésbé felel meg ízlésének.
A tűz és jég dala világa épp azért különleges, mert első látásra annyira nem különleges, annyira hasonlít a miénkre. A kontinens térképét akár egy korai európai felfedező is rajzolhatta volna, de a rasszok eloszlása is egyezik: nyugaton a fehér, kvázi-európai lovagok világát találjuk, míg keleten igazi despotaként viselkedő rabszolgatartók élnek, a déli kontinens dzsungeleiben pedig éjfekete bőrű törzsek vadásznak. Martin egyik legmesteribb húzása, hogy ezt a hasonlóságot bizarr lények és csapongó mágia helyett apró disszonanciákkal teszi különlegessé: Westerosban is változnak az évszakok, de hónapok helyett évekig tartanak, az Istennek három helyett hét arca van, sárkányok nem léteznek, de csontvázuk még ott pihen a királyi vár alatt. Ezt az „ismerős szokatlanságot” szolgálja a nyelvezet is, ami régies ízű, következetesen, de egyáltalán nem kínosan kerüli a modern megoldásokat, mégis gördülékeny, könnyen érthető.
Martin nyugalomba ringat az ismerős, szinte hazai díszletekkel és szereplőkkel, aztán mindentudó mosollyal előránt egy részletet, egy lovagi históriát, egy mesét, melynek gazdagságától és erejétől eláll az ember szava. Mert ez Martin igazi erőssége: Tolkiennel ellentétben, aki nem beszél a „középkori lovagvilág eszményeinek fonákjáról”, ő nem szépít semmit, brutális őszinteséggel beszél a szép szavak és eszmék mögött megbújó kegyetlen elnyomásról és egyenlőtlenségről. Szereplői sem makulátlan hősök vagy velejéig romlott gonoszok, nevelésük, szenvedélyeik, szeretetük vagy gyűlöletük határozzák meg tetteiket.
„A legjobb emberek is követnek el szörnyű dolgokat” – ismétli meg többször Martin. A cselekmény éppen ezért teljesen kiszámíthatatlan, közel sem biztos, hogy a jó győzedelmeskedik, és a legszimpatikusabb, legszerethetőbb karakterek sincsenek biztonságban. Minden képzelőerő és a világ összes vérengzése sem tud azonban önmagában összetartani egy több ezer oldalas történetet. Az első három regénynél még működött a megoldás, ami egyébként újabb mesteri húzás: a történetet viszonylag sok, de egymáshoz szorosan kapcsolódó és helyben is közeli szereplő nézőpontjából ismertük meg. A fonalak szétváltak, elágaztak, majd újra összefonódtak, de a fókusz (az egyetlen tengerentúli szál kivételével) Westeros sorsát mutatta. Több nézőpontból ugyan, de jobbára ugyanazt a történetet ismerhettük meg, és úgy érezhettük, minden fejezet egy irányba tart, közelebb kerülünk a megoldáshoz.
A képlet a negyedik résznél kezdett inogni: a jól ismert és az előző részek során megszeretett tájakat és szereplőket nagyrészt újak váltották fel, az egyébként is tucatnyi al- és mellékcselekményhez újabbak csatlakoztak, új szereplők léptek színre, és a sorozat az első három rész előremutató tempója helyett oldalirányba kezdett terjeszkedni. Mindez azonban a Varjak Lakomájánál még nem volt nagy probléma: a hihetetlenül összetetté vált történet ugyanis jobbára még nem ment a minőség rovására. Az új rész, A Dance With Dragons esetében azonban Martint túlbonyolított cselekményszálai olyan területekre kényszerítették, melyekkel nem tudott mit kezdeni. Imádott lovagjait és bűzös-véres Westerosát odahagyva keletre utazott, ezek az új helyszínek pedig nem állnak jól neki, klisékhez menekül.
A korábban hibátlanul folyó történetmesélés is meg-megbicsaklik. A Sárkányok tánca a sorozat leghosszabb kötete, (a keményfedeles kiadás majdnem ezer oldalas), mégis a legkevésbé eseménydús is egyben. A szereplők túlbonyolított sorsuk foglyaiként céltalanul vándorolnak hosszú-hosszú fejezeteken keresztül, hogy aztán útjuk antiklimatikus véget érjen, vagy frusztrálóan átlátszó és logikátlan, vedd-meg-a-következő-részt-is váratlan fordulat zárja le. Az előző részek tele voltak zseniális, borzongató jelenetekkel, sorsdöntő csaták, kőkemény párbeszédek sorjáztak a lapokon, királyságok dőltek meg, ősi hatalmak gyülekeztek, életek ezrei forogtak kockán. Most azonban kevés az efféle nagyszabású történés, az egész ezer oldal egy iszonyatosan hosszú előkészítés, mely a (remélhetőleg) eseménydúsabb következő részeket hivatott bevezetni.
Pedig egy könyvnek önmagában is meg kell állnia a helyét. Látszik, hogy Martin túl nagy sztár lett a kiadónál, és nem mernek vagy nem akarnak erős szerkesztőt a nyakára ültetni, pedig erre óriási szükség lett volna: ha a felesleges részek felét kidobják, és jelentőségteljesebb tartalommal töltik meg, nem lehetett volna panaszunk.
A világ legszomorúbb dolga, ha egy kitűnően tehetséges ember valami középszerűt alkot. Ez történt most is: a Sárkányok tánca nem rossz, sőt messze van a rossztól – de a jótól is. Míg az első részek megmutatták, mire képes a műfaj egy bátor és tehetséges író kezében, addig az ötödik rész éppen a korlátok és klisék miatt gyenge.
Martin – végtére is – fantasyíró lett.
origo.hu
Orbán Viktor: Kedden elhagyja az árhullám Magyarországot
