Cenzúra a világ mértékadó sajtójában

Van egy szervezet az Egyesült Államokban, amely arra szakosodott, hogy azokat a híreket derítse fel, amelyek különböző gazdasági, politikaiérdekek miatt nem kerülhettek be a vezetőmédiába. Forrásként „kéz alatt terjesztett”kiadványokat, szórólapokat használtak.A huszonöt éve létező kezdeményezés olyankérdésekkel foglalkozik, amelyek döntőenbefolyásolják életünket.Egyetemi tanárokból, újságírókból, a témát elemző szakemberekből és nem utolsósorban lelkes egyetemi hallgatókból álló, lassan az egész világot behálózó szervezetről van szó. Azokban a vaskos kötetekben, amelyekben a nagyvilág elé tárják kutatásuk eredményeit, mindig az elmúlt év huszonöt legérdekesebb oknyomozó riportja található. A világ minden tájáról küldhetnek a szerkesztőségbe olyan történeteket, amelyek megjelentek valahol nyomtatásban, ám nem jutottak el a vezető hírközlő szervekhez, s így a legérintettebbek, mi, olvasók, nem ismerhettük meg őket. A legelhallgatottabb történeteket bonyolult eljárással választják ki a szervezet tagjai. Az előolvasást végző egyetemisták hétszáz cikket küldenek tovább a második fordulóba. Itt hetvennyolc egyetemi tanár, több orvos, ügyvéd, valamint egy nyugalmazott tábornok, egy bróker és egy rabbi vizsgálja a hitelességüket.A legtöbb szavazatot kapott hatvan esetet dolgozzák fel részletesen, majd ezekből kerül ki az a huszonöt, amely az esedékes évkönyvben helyet kap. Ezek az esetek nem szigorúan őrzött államtitkok. Itt nem a szenzációhajhászás a fő szempont. A kezdeményezés hitelessége abban rejlik, hogy feketén-fehéren elénk tárja mindazt, amiről vannak ugyan sejtéseink, mégis jobb szeretnénk, ha nem igazolódnának be. Nem olvashatunk szaftos leleplezéseket, hatalmas botrányokat. Ha a kezünkbe vesszük az évkönyvet, a világ romlottságáról, a hatalomvágy, a pénzéhség mocskos megnyilvánulásairól kapunk képet. Amerikai kiadványról lévén szó, a szerkesztők természetesen foglalkoznak saját országuk speciális gondjaival is, ám túlsúlyban vannak a globális, kontinenseken átívelő problémákkal foglalkozó írások.Mivel az évkönyv elsősorban a nagyközönség hiteles tájékoztatása céljából készül, a szakembereknek, egy-egy téma elmélyült kutatóinak nem okoznak különösebb meglepetést. Az 1999. évi kiadvány legmegrázóbb írása a tibeti apácák elleni hajtóvadászat tényeit tárja fel. Az már nem meglepetés a világnak, hogy az elszigetelt országot a kínai vezetés lehetetlen helyzetbe kívánja hozni mind gazdaságilag, mind demográfiailag, azaz el akarja népteleníteni. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy ezek az akciók napjainkban is folynak, Kína katonai és politikai vezetői sorra szegik meg az érvényben lévő emberi jogi ENSZ-határozatokat. Mióta 1959-ben Kína lerohanta Tibetet, a nők állnak az erőszakmentes függetlenségi harcok élén – az elmúlt évtized megmozdulásainak több mint felét apácák vezették. Ezalatt tibeti asszonyok, lányok ezreit csonkították meg, használták ki szexuálisan, végezték ki nyilvánosan.Ma története az 1996 áprilisában kezdődött „erős ütés” elnevezésű kampányt eleveníti fel, amely szinte kizárólag a tibeti szerzetesek és apácák ellen irányult. A Nemzetközi Jogászok Tibetért szövetség jelentése szerint 1997 januárjáig 1295 szent életű embert űztek el kolostorából. A kiutasítások közvetlenül azután történtek, hogy nem tagadták meg sem a dalai, sem a pancsen láma tanításait. (A pancsen láma az ország második legbefolyásosabb vallási vezetője.)Az ENSZ vallás- és oktatásszabadságról szóló határozatát felrúgva Kína úgynevezett munkacsoportokat küldött Tibetbe, hogy ezek irányítsák a politikai és vallási átnevelést. Az Emberi Jogok Ázsiai Felügyelete nevű szervezet rendszeres jelentéseket írt, amelyek szerint Kína megakadályozza új szerzetesek és apácák beöltözését, kolostorba vonulását.Az apácákkal még a férfi szerzeteseknél is kegyetlenebbül bántak – adta hírül a nemzetközi szervezet. Megerőszakolták őket, majd kiéheztetett kutyákat küldtek rájuk. Azokban a kínzásokban, amelyeket a kínai katonák kifejezetten nők számára „fejlesztettek ki”, nemegyszer a legembertelenebb eszközöket használták: elektromos árammal feltöltött csöveket helyeztek a hüvelyükbe, miközben égő cigarettát nyomtak el a testükön, arcukon. Az elmúlt években újabb kínzási módszereket vezettek be. Szélsőséges hőmérsékletű szobákban úgynevezett „fizikai tréninget” alkalmaztak: az apácákat – mondván, hogy katonák – addig verték, amíg épp csak hogy életben maradtak. Megtiltották nekik, hogy kolostorukba visszatérjenek, illetve közösségi munkát végezzenek.De Tibet polgári női lakosságát sem kímélték. 1945 októberében Kína népjóléti bizottsága elfogadta az anya- és gyermek-egészségügyi törvényt. Ez megakadályozhatja a házasságot, illetve a gyermekvállalást, ha a szülők nem felelnek meg a szigorú fizikai és mentális elvárásoknak. Ennek eredményeképpen a betegeknek, illetve a politikai okokból bebörtönzötteknek (mivel pszichiátriai kezelésnek vetették alá őket) nem lehettek utódaik, sterilizáló műtétnek kellett alávetniük magukat.Az embertelen bánásmód az egészségügyi intézményeken és börtönökön kívül is megnyilvánult, meséli Ma. Fiatal lányoknak nemegyszer kellett elszenvedniük érzéstelenítés nélküli petefészek-eltávolítást, s férjezett nőkön erőszakkal végeztek abortuszt. Csak 1996 szeptembere és októbere között háromszáz ilyen, gyakran halálos kimenetelű műtétet hajtottak végre. Minden olyan nő terhességét megszakították, aki áldott állapotban – bármely indokból – orvoshoz fordult. Teszik ezt a kínaiak annak ellenére, hogy az általuk is ratifikált 1979-es ENSZ-határozat kimondja, a gyermekvállalás alapvető emberi jog, s nem lehet korlátozni népességpolitikai, közgazdasági, politikai, társadalmi vagy kulturális okból.Olyan témát is feldolgoztak az évkönyv szerkesztői, amely erősen megrendítheti az emberek bizalmát az orvostudományban. A rák napjaink egyik legsúlyosabb gondja. Bármilyen visszatetsző, a gyógyszergyáraknak hatalmas üzlet lett a mellrákos nők százezreinek szenvedése. Az Amerikai Egyesült Államokban olyan konszern irányítja a rák elleni küzdelmet, amelynek elsődleges bevételi forrása az a gyógyszer, amelyet majdnem minden betegnek felírnak az orvosok. Ez a gyógyszer – amint azt az Egészségügyi Világszervezet (WHO) kutatásai kimutatták – valóban jelentősen csökkenti a mellrák kialakulásának esélyét az egészséges nőkben, ám a többszörösére növeli a méhrák lehetőségét. Másrészt, azzal egy időben, hogy a gyógyszergyár piacra dobta a szert, radikálisan csökkentette a kutatásra szánt pénzt. Hiszen ha nincs beteg, nem kell majd gyógyszer. Ez csak egyetlen példa, de mi a garancia arra, hogy több nincs? És ha a WHO kezdeményezte a gyógyszer kivonását, miért nem álltak le a gyártással? Természetesen nem kell megválaszolni ezeket a kérdéseket, hiszen mindenki tudja a feleletet: gazdaság. Ám ha az amerikai piacról kivonják a szert, mi a garancia rá, hogy nem a kelet-európai piacon terjeszkedik majd a cég? Hiszen bevett gyakorlat, hogy ami Nyugaton nem kell, azt még futtatják a volt szocialista országokban, s csak azután vonják ki teljesen a piacról. Még ha pereskedés lesz is az ügyből, a haszon a többszöröse lehet annak, amit esetleg kártérítésként ki kell fizetnie a cégnek.A gyógyszergyárak hanyagságáról, profitéhségéről több cikk szól az évkönyvben. Foglalkoznak az 1955 és 1963 között forgalomba hozott, gyermekbénulás elleni szérummal. Az az oltóanyag, amelyet ezekben az években gyártottak, és adtak be a gyermekeknek, rákbetegség kiváltója lehet felnőttkorban. A hajdan varázsszernek nevezett gyógyszer egy Simian virus 40 (SV40) nevű vírussal fertőződött 1955 és 1963 között. Ez a vírus a majmok vesesejtjében található, amelyet a vakcina gyártásánál felhasználtak. Az injekció olyan rákos megbetegedések kiváltó oka, mint az agyi tumorok, a tüdőrák súlyosabb válfajai, illetve a csontvelőrák. Egy 1960-as tanulmány (az egyetlen, ma még létező kutatási jegyzőkönyv) szerint az SV40 nevű megbetegedés kialakulását elősegítő hatást csak közönséges rákfajták esetében vizsgálták, s a ritkán előfordulókat kihagyták a kutatásokból. Az USA Nemzeti Rákkutató Intézetének szóvivője szerint 1961 után már nem gyártottak fertőzött oltóanyagot, de némely szennyezett gyógyszer 1963-ig forgalomban maradhatott. Arra a kérdésre azonban nem tudott válaszolni a szóvivő, miért nem vonták vissza azokat az anyagokat, amelyekről bebizonyosodott, hogy végzetes mellékhatásuk van. A jelenleg különleges rákos betegségben szenvedők hatvan százaléka megkapta annak idején ezt az oltást.Tudjuk-e, mi lett a sorsuk a sugárzástól „megtisztított”, egykor atomerőművekben használt fémeknek? Erről sem szólnak a híradások. Egy kormányrendelet szerint ezekkel a fémekkel kereskedhetnek, majd késektől, villáktól az övek fémrészein át szemüvegkeretekig, valamint fogászati segédanyagokig bármit gyárthatnak belőlük. Az Energiaügyi Minisztérium 1996-ban 7500 veszélyes fém felhasználását tette lehetővé. Az új szabályozási rendszer cégenként több mint egymillió tonna alacsony sugárzású, újrahasznosított fémet engedélyezhet évenként, s ezzel egy időben megemelnék a megengedett milliremszámot. (Ez a sugárzás biológiai hatásának egysége.) Az Atomenergia-ügyi Bizottság jelentése szerint az új szabályozási rendszer évente százezerrel megnövelheti a rákos elhalálozások számát az Egyesült Államokban. Tudósok világszerte egyetértenek abban, hogy a folyamatos, alacsony szintű sugárzás sokkal veszélyesebb, mint az egyszeri nagyobb adag. A bostoni egyetemen kimutatták, hogy éppen a legtöbbet használt eszközökben találhatók sugárzó alkatrészek: székekben, ágykeretekben, írószerekben.Miközben az Energiaügyi Minisztérium az új szabvány kibocsátására készül, más országokban is értékesítik a „forró fémekből” készített használati tárgyakat. A három vezető amerikai olajcég együttesen 5,5 millió tonna radioaktív fémet szállított Kínába 1993-ban. 1998 januárjában 178 tajvani épület s bennük 1573 lakás bizonyult sugárfertőzöttnek. Fertőzött fémek már a kiskereskedelemben is jelen vannak. Egy New York-i cég felajánlotta, hogy megvizsgálja a lakosság használati tárgyait. Már az első napon három sugárzó arany ékszert találtak. Az Egészségügyi Minisztérium vizsgálata alapján a forgalomban lévő ékszerek fél százaléka káros az egészségre. Különböző minisztériumi jelentések szerint legalább tizennégy ember bizonyíthatóan az ékszer okozta sugárzás miatt veszítette el valamelyik ujját.Gazdasági érdekek vezettek környezetvédő diákok halálához Nigériában. 1998. május 28-án nigériai katonákat szállítottak a Chevron olajkitermelő bázisra, hogy leverjék a diákok tüntetését. Többszöri támadás után két diák holtan esett össze, számos másik pedig súlyosan megsebesült. Az egyetemisták már három napja békésen tüntettek ekkor. A százhúsz fiatal negyvenkét különböző közösségből gyűlt össze, hogy tiltakozzanak a Chevron környezetszennyezése ellen. A Niger deltájában élők évtizedekig küzdöttek szántóföldjeik olajkitermelő vidékké változtatása ellen. A terület iparvidékké alakítása óta a természet kihalt ezen a helyen, s egyúttal a föld egyik legszennyezettebb területévé vált a régió. A diákok megpróbáltak szót érteni a vállalat vezetésével, de ez az előre egyeztetett tárgyalásokat is lemondta.A következő lépés a tüntetés lett. A diákság vezetője, Bola Oyinbo, maga mellett tudva egy húszfős elszánt csapatot, meglátogatta a haditengerészet egy tisztjét, aki találkozót ígért a céget irányító testülettel, élén Kirklanddal, a vállalat ügyvezető igazgatójával. A beszélgetés elmaradt, csak huszadrangú tisztviselők érkeztek a helyszínre, s a végső határidőt május 28-ra tűzték ki. A diákok készek voltak elhagyni a gyár területét, amikor három helikopter érkezett. Oyinbo így idézi fel a történteket: „Úgy jöttek, ahogyan a sasok csapnak le a tehetetlen csirkékre. El sem tudtuk képzelni, mi jöhet ezek után. Mindenhová lőttek, nem törődtek semmivel.” Ezek után tizenegy diákot tartóztattak le, azzal a váddal, hogy megzavarták a termelés rendjét. Egy aktivista nyilatkozata szerint bebörtönzése alatt a csuklójánál fogva akasztották fel a menynyezetre rögzített kampóra, mert megtagadta a megállapodás aláírását.Az esettanulmányokat követik a neves újságírók, médiaszakemberek által írt tanulmányok, elemzések. A cikkek nagy része az elmúlt évek leginkább cenzúrázott írásainak sorsát kíséri figyelemmel. De találhatók köztük emberi jogi problémákat feszegető írások, valamint kommunikációelméleti tanulmányok is. És egy felhívás: küldjünk a világ minden tájáról „cenzúrázott” cikkeket! (Peter Phillips and Project Censored: Censored – 1999. New York, Toronto, London, 1999.) Minden cikk után a szerző és valamely környezetvédő, emberi jogi, illetve a témában érintett más szervezet címe is megtalálható. Közös kutatásra hívják az embereket.