Mikor kezdődik az új élet?

Jellemző, hogy a harcos materialisták elvtársnak, a keresztények meg testvérnek szólítják egymást – magyarázott néhai jó Lakos Endre, Csanád egyházmegye később keserves meghurcoltatásokat átélő lelkipásztora a maga garabonciás egyéniségéhez illő hevülettel. Akik a realitások egyedüli letéteményeseinek képzelik magukat, olyan elmeszüleményekben gondolkoznak, mint az elv és a társ, a fellegekben járóknak képzelt keresztények olyanokban, mint a test és a vér!Mintha valami hasonló ellentmondás feszülne az abortusz megközelítésében is.A szabadságjogok bűvöletében igen sok szó esik a saját testünkkel való önrendelkezésről. A megítélés természetesen nem egységes. Különféle kultúrkörökben, különféle jogrendszerekben másként és másként vélekednek, ítélnek és intézkednek a szervátültetésekről, a fizikai adottságok megváltoztatását szolgáló plasztikai műtétekről, génmanipulációkról, klónozás-ról vagy akár az öncsonkításról, az öngyilkosságról. A kiindulás azonban úgyszólván mindig merőben elméleti.Így merőben elméleti az „én testemmel én rendelkezem” eszme azokban a feminista mozgalmakban is, amelyek kizárólagossá tennék a nő jogát annak eldöntésében, hogy megtartja-e a méhében megfogant életet. Jól tudjuk, hogy itt különleges következményekkel járó elvről van szó, hiszen, mint közmondásos, a nők, akik az emberiség több mint felét alkotják, két célért képesek mindenre: ha gyereket akarnak, vagy ha nem akarják „vállalni” a gyereket.A magát „felvilágosultnak” nevező világ ezt az akaratérvényesítést tartja természetesnek. Annál inkább is, mert sötét, középkori eszmének állítja be az ellenkező szemléletet, amely a még meg nem érett magzatot önálló, netán szellemi léttel is bíró személyiségnek tekinti.Az úgynevezett felvilágosodás kora és annak eszmerendszere lényegében a természettudományok és a trónusra emelt ráció valóságos vagy vélt győzelméről szólt a fideizmus, a hitre alapozott, hagyományos világkép fölött. Itt és most ne tárgyaljuk, hogy azóta milyen robbanásszerűen tágult a tudományok tárháza, és ismeretanyaga miként egyeztethető vagy nem egyeztethető össze a lét értelmének transzcendens távlataival! Senkitől nem várhatjuk el, hogy bármilyen meggyőző érvelésre egyszeriben elvesse korábbi, földhözragadt képzeteit. Témánk szempontjából nyugodtan ráhagyhatjuk mindenkire, hogy maradjon csak meg saját, korábbi hitében. Viszont a sugalmazóik által, világnézetük kizárólagos kiindulópontjául oly fölényesen hangoztatott természettudományos alapismeretek egyszerű tudomásulvételét igazán elvárhatjuk és el kellene várnunk. Márpedig a „felvilágosultság” szomorú paródiájaként a mondott közfelfogás a témát illető ismeretek teljes hiányáról árulkodik.Amikor megtévesztett és megvadított, valódi lényegükből kivetkőztetett asszonyaink és leányaink a „saját testünkkel mi rendelkezünk” jelszavával tüntetnek, követelőznek vagy csupán gondolkodnak, nem tehetnek arról, hogy elemi iskolai tananyagukból kimaradtak a legegyszerűbb biológiai tények: nevezetesen, hogy a magzat nem az ő testük. Hanem önálló élet, amely a természet rendje szerint az ő testük védelmébe helyezve őrizetükre van bízva. Ez nem nézőpont vagy elvi állásfoglalás kérdése, hanem egyszerűen bioló-giai tény. Önálló élet, önálló lény, amit egyáltalán nem befolyásol, hogy ezt valaki ismeri-e, elismeri-e, vagy hozzárendel-e bármilyen törvénybe foglalt jogkövetkezményeket. (Mint ahogy például nálunk is vagyont – és trónt – örökölhetett és örökölhet a magzat, a kínai kultúrkörben pedig – amely az emberiségnek nem elhanyagolható hányadát képviseli – még a személy életkorát sem a születéstől, hanem a fogamzástól számítják.)A történelem folyamán sok-sok makacs tévedés tartotta magát a világszemléletet alapvetően meghatározó hiedelmekben. A természeti népek, de az ókori magas kultúrák is szinte egybehangzóan sokáig úgy képzelték, hogy a nő az anyaföldhöz hasonlóan termékenyül meg a szerelem vetése által, így csupán a csíra oltalmazása tartozik rá, az élet egyedül a férfitől származik. A sejtbiológia és a genetika magas rendű, igen késői felismerése, hogy ez nem így van, sőt a női petesejt a stabil központ, amit az apró hímivarsejtek ármádiájának kell ostromolnia. Azután kettejük kromoszómáinak egyenrangú részvételével jön létre a közös utód első sejtje, amely már az a bizonyos, mondott, önálló új élet. A törzsfejlődés merőben esetleges sajátossága, hogy ez az új élet az első kilenc hónapban az anyai szervezet oltalmára szorul. Ez lényegében hasonlóan, de voltaképp esetlegesen így van valamennyi méhlepényes fajnál, ahová biológiailag az emberi faj is tartozik. És ez megint csak tiszta természettudomány, amin főként a megrögzött materialistáknak nincs miért megbotránkozniuk.Az egész élővilágban nagyon sokféleképpen van ez. A kengurunak hamar világra jön egy kis csökevényes, a külvilágban életképtelen utóda, amelyet – a többi erszényeshez hasonlóan – még sokáig a megfelelő zugolyban kell őriznie. A halak nőstényei általában szabad vizekben rakják le ikráikat, amelyeket a hímek föléjük úszva termékenyítenek meg, és sok-sok viszontagságnak – hullámverésnek, ragadozók zsákmányolásának – vannak kitéve. De éppen ezért egyes úgynevezett elevenszülő halak a nőstények testredőibe rejtve keltetik ki a megtermékenyült petéket, a méhlepényesektől eltérően életnedvek pótlását szolgáló szervült kapcsolat nélkül. A változatosság kedvéért egyes csikóhalak petéit meg éppen a hímek „hordják ki”. Azután ott vannak az átalakulással fejlődő törzsek és fajok. A béka petéjéből önálló életre képes, mozgékony ebihal kel ki, amelynek kopoltyúi vannak, hasonlóan a méhen belüli magzat kezdeti és rövidesen visszafejlődő képződményeihez. Azután merőben más alakú, tüdővel lélegző békává válik, de már megtermékenyített peteként is kétségtelenül önálló élőlény volt a parti kövek között, nemcsak fürge ebihal korában. És folytathatnánk a példákat akár az ízeltlábúakig vagy éppen a növényvilág magról, sőt spóráról szaporodó ezerszínűségéig visszanyúlva. A sokféleségben csak egyetlen közöset találunk: az utód a megtermékenyült petesejttel kezdődően utód, amelynek fennmaradásáról a fajra jellemző hihetetlen sokféleség gondoskodik.És ettől lényegileg nem különbözhet, mert nem különbözik az emberi faj sem, mint az élővilág része és „koronája”. Természetesen vannak fajok, amelyeknél nem ritkaság, hogy felfalják egymás fiasítását vagy akár a sajátjaikat. Az azonban talán mégsem lehet vezérlő ideál, hogy az ember éppen ebben a kannibalizmusban szárnyalja túl valamenynyit.