A diktatúrák kétféle mércéje

A kommunizmus világméretű bukása és az általaelkövetett szörnyűségek köztudottá válása utánválaszt kell keresnünk a kérdésre: mi az oka,hogy a kommunizmust általában kedvezőbbenítélik meg a szélsőjobboldali diktatúráknál,mindenekelőtt a nemzetiszocializmusnál?Lépten-nyomon tapasztalnunk kell ugyanis, hogy a nemzetiszocializmus által elkövetett bűnöket a közvélemény elévülhetetleneknek tartja, egyetértve azzal is, hogy azok még élő elkövetőit lankadatlan szenvedéllyel üldözzék. Ezzel szemben a kommunizmus által elkövetett, nem kevésbé szörnyű bűntetteket bocsánatos bűnöknek tekinti, és nem hajlandó a nemzetiszocialista bűntettekhez hasonló következetességgel és szenvedéllyel elítélni őket. A lehetséges okok közül kettőre szeretném felhívni a figyelmet.1917 novembere óta az orosz bolsevikok hatalomra jutását októberi forradalomként emlegeti a világ. Ezzel a félrevezető fogalomhasználattal mindenki, aki az úgynevezett 1917-es októberi forradalomról beszél, akaratlanul is megemeli a történtek értékét, azaz a kommunista államcsínyt a forradalom piedesztáljára helyezi. A forradalom ugyanis pozitív töltésű fogalom, joggal ítéli nagyszerű eseménynek az utókor, mert fogalmán – mindenekelőtt az 1789-es nagy francia forradalom óta – a zsarnokság megdöntését és a szabadságjogok érvényesülését érti. A forradalomra emlékezve tehát a nép szabadságjogainak győzelmét ünnepli.Ez történt Oroszországban is, de nem 1917 októberében, hanem februárban. Bizonyos szemszögből nézve logikus azoknak a történészeknek a felfogása, akik az orosz bolsevizmus, az olasz fasizmus és a német nemzetiszocializmus győzelmét nem tekintik forradalomnak. Vannak olyan vélemények is, hogy e diktatúrák hatalomra jutását egyaránt forradalmaknak kell nevezni, annál is inkább, mert a bolsevikokhoz hasonlóan a fasiszták és a nácik is forradalomként emlegették hatalomátvételüket. Tehát beszélhetünk a forradalom fogalmának szűkebb értelmű, a zsarnokság megdöntését és a szabadságjogok kiterjesztését jelentő használatáról, illetve tágabb, minden erőszakos társadalmi-politikai változást forradalomnak tekintő alkalmazásáról. Mindkét felfogás logikus, viszont az a baloldali, marxista fogalomhasználat tarthatatlan és következetlen, amely a szélsőbaloldali kommunizmus hatalomra jutását forradalomnak tekinti, a szélsőjobboldali fasizmusét, nemzetiszocializmusét pedig nem.A klasszikus forradalmak, valamint a három említett, XX. századi diktatúra azonban hatalomra jutása formáiban is határozottan különbözött egymástól. Idézzük fel az 1917-es októberi államcsíny két lelkes méltatóját. Gyurkó László: „Októberben nem vonultak százezrek az utcára, mint februárban. Nem lobogtak zászlók és transzparensek, nem énekeltek, nem kiabáltak; az utcasarkokon nem harsogtak szónokok...” A szemtanú, John Reed: „... csilingeltek a villamosok, embertömeg hullámzott az utcán, a kirakatok ki voltak világítva, a mozik előtt fényreklámok – az élet a szokásos mederben folyt.” S mindeközben egy előre kidolgozott terv szerint már zajlott a bolsevik hatalomátvétel. Meg kell jegyeznünk, hogy a forradalmat észre szokták venni, mert a forradalom népfelkelés! A forradalom tehát nemcsak tartalmában, hanem ehhez szervesen illeszkedő formájában is különbözik minden államcsínytől. E gondolatkör befejezéseként arra sem árt figyelmeztetni, hogy ha a kommunisták hatalomra jutása forradalom, akkor az így létrejött kommunista diktatúrát megdöntő 1956. októberi magyar népfelkelés csak ellenforradalom lehet. Tehát az 1917-es orosz és az 1956-os magyar október közül csak az egyik lehet forradalom, s ez a kommunista zsarnokságot megdöntő magyar szabadságharc.A szélsőjobboldali diktatúrák legjellegzetesebb megtestesítője, a német nemzetiszocializmus egy rettenetes világháború végén, bűnei virágában pusztult el. Ezt követően a győztesek megtiltották nemcsak a náci párt, de az esetleges utódpártok újjászerveződését is. Ezzel szemben a nem kevésbé szörnyű kommunista nagyhatalom, a Szovjetunió a nyugati demokráciák győztes szövetségeseként fejezte be a második világháborút, aminek következtében világszerte megerősödtek a kommunista pártok, és megnövekedett a kommunisták iránti rokonszenv.Sztálin halálával ugyan megingott a zsarnoki tákolmány, de a Hruscsov-féle vezetésnek sikerült újjászerveznie a birodalmat. A változtatások szükségességére a legdrámaibban az 1956-os magyar forradalom figyelmeztetett. Változtattak tehát a diktatúra formáin, enyhítettek módszerein, elítélték a sztálini idők bűneit, azaz a bűnök egy részét, s nagyobb gondot fordítottak az életkörülmények javítására. Tehát a kommunizmus lehetőséget kapott a történelemtől legszörnyűbb hibái kijavítására.S itt egy pillanatra azon is el kell gondolkodnunk, hogy a második világháborús dicsőség ellenére is menynyire másként alakul a kommunizmus megítélése, ha annak 1956-os magyarországi bukása után nem következik be a fegyveres szovjet beavatkozás, és nem állítja helyre kegyetlen erőszakkal a forradalom által elsöpört rendszert. A történet azonban nem így alakult. A forradalom könyörtelen eltiprását az úgynevezett puha diktatúra harmincéves időszaka követte. Ez idő alatt megszelídült a kommunista diktatúra, s kétségtelenül elviselhetőbb életet biztosított a korábban tapasztaltnál. A kommunizmus iránt elkötelezett, vele rokonszenvező értelmiségiek pedig nem voltak restek mindent elsöprő lelkesedéssel hirdetni, hogy most következett el a marxizmus reneszánsza, s a sztálini korszak sajnálatos kisiklás volt csupán. Az úgynevezett nagy októberi szocialista forradalommal megalapozott rendszer tehát most kezdi beteljesíteni világtörténelmi küldetését.Ráadásul, a forradalom méltán becsült fogalmának kisajátításával, az úgynevezett szocialista forradalom s az általa megteremtett szocialista rendszer mögé olyan elveket sorakoztattak fel, amelyeket a mának élésre hajlamos ember rokonszenvvel fogadott: nincs szükség egyéni erőfeszítésekre, önmegtartóztatásra, erkölcsi korlátozásokra, mert az új rend által megteremtett jó körülmények jókká teszik az embereket is. Annak érdekében tehát, hogy az ember egyre nagyszerűbb legyen, nem kell erőfeszítést tennie, csupán az elavultnak minősített vallási, erkölcsi, családi kötöttségeket kell ledobnia. A közügyekkel, a politikával sem kell törődnie: ezt a gondot magára vállalja a mindenható pártállam.Magyarország vonatkozásában mindez még erőteljesebben érvényesült, mert az 1956-os forradalom nemzetközi cserbenhagyása csak azt sugallhatta, hogy a magyarság számára belátható időn belül nincs menekvés a keleti uralom alól, tehát a tartós szovjet jelenlét és a kommunista hatalom kívánalmai szerint kell berendezkednie. S mindez a már említett, a korábbinál kedvezőbb életkörülmények közepette. Ugyanakkor harminc év nagyon hosszú idő egy totalitárius rendszerben, s mint látható, elég ahhoz, hogy a nemzet jelentős része elveszítse a hagyományaihoz, a szabadsághoz és a demokráciához való kötődését, annál is inkább, mivel az iskola, a nyomtatott és a sugárzott sajtó, a pártállam által támogatott szórakoztatóipar, tehát a mindent átható propaganda az elavultnak és nevetségesnek kikiáltott régi értékek minél gyorsabb elvetését, elfelejtését sugalmazta. Az erőteljesen korlátozott egyházak s a szétzüllesztett családok nem tudtak megfelelő ellenállást kifejteni, így a társadalom és a felnövekvő új nemzedékek mind jelentősebb része fogadta el a fennálló rendszert, és alkalmazkodott a követelményeihez.Mindezen előzmények hatására az 1990-es szabad választásokat követően Magyarországon is erősödni kezdett a bukott rendszer iránti nosztalgia. Az efölötti megrökönyödéssel kapcsolatban keserűen jegyezte meg Antall József miniszterelnök: „Tetszettek volna forradalmat csinálni!” A forradalom ugyanis, a háborús vereséghez hasonlóan, lezárja az addig történteket. A forradalomban legyőzött vagy háborúban vereséget szenvedett politikai irányzatoknak nincs lehetőségük a reformra, ugyanakkor a látványosan elszenvedett vereség a lakosság döntő többségét is kiábrándítja belőlük.Ezzel szemben a békés rendszerváltoztatások nem jártak ekkora kiábrándulással, s meghagyták a lehetőséget az újjászerveződésre a volt kommunista pártok örökségét folytatóknak. S az életművét a kommunista eszmék jegyében megalkotó, tehát azoktól szabadulni nem tudó, de nem is akaró értelmiségiek, kihasználva azt a helyzetet, hogy a nyomtatott és a sugárzott sajtó jobbára a kezükben maradt, el is követtek mindent az új hatalom lejáratása s a kommunista korszak iránti nosztalgia felkeltése érdekében, aminek végeredménye a kommunista utódpártok hihetetlen megerősödése lett. Ez magyarázza azt a jelenséget, hogy a kommunizmus 1989- 90-es világméretű bukását követően az új demokráciákban több volt kommunista ország lakossága – szabad és demokratikus választáson – visszaszavazta a hatalomba a kommunista utódpártokat. A békés rendszerváltoztatás, a tárgyalásos forradalom következtében tehát hosszú és türelmes vitákkal teli együttélésre kell felkészülni, arra a bizonyos mózesi negyven évre, amíg kihalnak azok, akik emlékeznek, és akarnak is emlékezni az egyiptomi szolgaság húsosfazekaira.