A magyar Jan Palach emléke

Május 29-én, rövid szenvedés után élete 77. évében elhunyt egy özvegyasszony Budapesten. Jóllehet nemzedékek sorát gondozzák, nevelik, nyugdíjas óvónőkről a gyászjelentésekben szokás megemlékezni. Buzgalmukat rendszerint nem tartjuk többre egy kedves kötelesség teljesítésénél. Varga Pálné Vácz Auguszta életét azonban utolsó percéig beárnyékolta a sors. Aggodalommal töltötte el, és félelemben tartotta, majd hiábavaló várakozásra kárhoztatta.1952. február 28-án egészséges koraszülöttet hoz világra, aki apja előző házasságából származó, az ostrom idején hadifogságba esett és eltűnt fia után a Sándor nevet kapja. A négyesztendős gyermeket sokkszerűen éri Kacsóh Pongrác úti lakásuk szétlövése, kamaszodván pedig mind többet fantáziál rejtélyes testvéréről. Képzeletében hérosszá növeszti, s a megszállók elleni hőstetteivel traktálja pajtásait. Éledő értelme táplálékot keres. A zsarnokság kínálatát ösztönösen elutasítja, s amint a szegedi erdészeti szakközépiskolában tett sikertelen felvételi során ráeszmél, mit jelent a társadalmi egyenlőtlenség, és milyen erők mozgatják az önkényuralmat, tudatosan is szembefordul vele. Dacosan, csak azért is a tilosban bolyong, képeket gyűjt a szovjetekkel harcoló Wehrmachtról, ugyanakkor az ultrabalos maoisták felé tájékozódik, mivel azokat nyüstölik éppen. A hatvanas évek Budapestjén mit érdekelnék őt a tények vagy az ideológiák? Tájékozatlanságtól szenved és szabadságot áhít.Pártgarázsban dolgozó apja benyomja autószerelőnek, egy szakiskolástól pedig már az is meglepő, ha egyáltalán foglalkozik valamivel, kiváltképpen a nemzet históriájával és irodalmával. Álmélkodnak is tanárai és pajtásai az AFIT-nál! Féltékenyek, irigykednek rá, csodabogárnak tartják, és bár ügyes kezű, tehetséges inas, nem tudnak mit kezdeni lázongó fiatalságával. Házukban pinceklubot szervez, ahol merész kijelentéseket tesz a diktatúráról, s arról álmodozik, egy napon fegyvert fog az elnyomókkal szemben. Felszabadító háborúról regél, és naponta edz, hogy növelje fájdalomtűrő képességét. Tervezget, füzeteiben felhívásvázlatokat ír, guminyomdát szerez, ötölgeti a másfél évtized múltán beérő szamizdatot.1969 januárjában hirtelen feltárul előtte a cselekvés – mindaddig elképzelhetetlen – esélye. Jan Palach önkéntes tűzhalála egy nemzedéket állít válaszút elé. Ekkortájt sokan érezzük úgy, hogy közös szégyenünk lemosásának egyetlen útjára-módjára lelt az áldozat, de példáját követni elég merész nem akad közöttünk. Kivéve őt, aki 17 esztendősen elvillamosozik Üllői úti lakásukból a Nemzeti Múzeumhoz, ott végiglocsolja a ruháját benzinnel és meggyújtja. Miközben lángol, két nemzetiszín lobogót tart kezében. „Szeretnék élni – írja a rendőrség által elkobzott egyik búcsúlevelében –, de most a szénné égett holttestemre van szüksége a nemzetnek.”Édesanyját jó előre figyelmeztették, vigyázzon a koránál értelmesebb és érzékenyebb gyerekre. E pillanattól fogva nemcsak egy szülő legfájdalmasabb tragédiájával kell megbirkóznia, hanem az „ÁVH”-nak titulált elnyomó apparátussal is. A Budapesti Rendőr-főkapitányság politikai vizsgálati alosztálya ugyanis teljes erővel dolgozik a Fáklyás fedőnevű ügyön. A Btk. 127. paragrafusának (1) bekezdés c) és (2) bekezdés a) pontja szerint izgatással vádolják a haldoklót, s utóbb összeesküvés szervezésével is meggyanúsítják. Vegzálják, akivel csak kapcsolatba került kurta élete során, ismerőseit, barátait, iskolatársait és rokonait kihallgatják, sőt még a Honvédkórházban is nyomoznak, titokban nem segítették-e a megváltó halálhoz a három napig agonizáló fiút. Szoros megfigyelés alá vonják a szülőket, és az eset nemzetközi kihatásaira való tekintettel megzsarolják: amennyiben szót emelnek amiatt, hogy gyermeküket elmebetegként emlegetik a sajtóban, a szovjet hatóságok kezére adják őket.Auguszta néni bélyeges emberré válik, a fiát sem láthatja többé. Bele kell egyeznie, hogy elföldeléséről pontosan kidolgozott és szigorúan titkos terv szerint mások gondoskodjanak. Maga is csupán azért kerüli el a pert, mivel az önkény eltussolná inkább, ami történt, semmint hírverést csapjon körötte. Arról viszont bukása pillanatáig sem mond le a hatalom, hogy félelemben tartsa a hátramaradottakat. Sírkövet csak sokára állíthatnak, de éberen vigyázzák azt is, nehogy „antiszocialista” vagy „nacionalista” kegyhellyé váljon, mint ama cseh diáké.Olyan polgár aligha akadt egykori szomszédunknál, aki ne tudta volna, kit tisztelhet Jan Palachban. A fogcsikorgatva engedélyezett gyászszertartáson egész Prága megjelent. A bársonyos forradalmat követő első események egyike volt a hivatalos megemlékezés. Joggal remélhette tehát az időközben újra férjhez menő, majd korán özvegységre jutó aszszony, hogy beteljesül fia jóslata is: egyszer még megemlékeznek róla. Nem így történt. Három kormányzati ciklus sem bizonyult elegendőnek a rendszerváltozás óta, hogy egyetlen apró táblát elhelyezzünk valahol. Nem akadt olyan vezetőnk, sem olyan önkormányzati tisztségviselőnk, aki legalább a kisujját hajlandó lett volna mozdítani ezért. Közönnyel siklottak el a sajtó figyelmeztetései és a magánszemélyek beadványai fölött. A józsefvárosi illetékesek egymás között labdáztak a polgári kezdeményezéssel. Előbb kiegészítést kértek döntésük előkészítéséhez, utóbb meg, amikor megkapták, amit egyáltalán kaphattak – beleértve az emléktábla szövegtervezetét: Itt élt köztünk Bauer Sándor 17 esztendős tanuló is. És itt lobbant lángra 1969. január 20-án, hogy égő áldozatával csitítsa mindannyiunk háborgó lelkiismeretét, amiért tiltakozás nélkül viseltük a rabságot (29 szó, ennyit megérdemel talán) –, ad acta tették az egészet. Hogy nem volt történész az előző évtizedben, aki felemelje a szavát, az a szakma szégyene, de a három garnitúra néma, tehetetlen, tunya politikusának csöndje valamenynyiünké, hiszen a mi nevünkben is hallgattak.Gyalázatosan megfeledkeztünk a magyar ellenállás mártírjáról. Némi lélektani ismerettel az is kiókumlálható, hogy miért. Személyes elszámolnivalóinkkal majd elszámolunk magunk előtt, közös mulasztásainkért viszont mindegyikünk pirulhat: nem húztuk be nemzetiszín szalaggal a sírját, nem emeltünk neki hivatalos engedély nélküli emlékművet. Hathatósan nem küzdöttünk édesanyjáért sem, nem mentünk el mindenüvé az érdekében, ahová elmehettünk volna. Majdhogynem szó nélkül hagytuk a hivatalosság mulasztásait is, legfeljebb akkor hevültünk neki, amikor még az áldozat érdemét is elvitatták, mondván, egy zavaros fejű fickóból ne csináljunk példaképet. Ordítottunk akkor egy keveset. De hittünk a nyugtató szavaknak és a kedves ígéretnek: mihelyt a múzeum igazgatója engedélyezi a tábla elhelyezését, kerül emlékjel. Nem csaptunk az asztalra azért sem, hogy a reménykedő, szerencsétlen aszszony addig se tengődjék a létminimum alatt, betegen. Megkéstünk a perlekedéssel, nincs már, aki előtt bocsánatkérően és köszönettel tisztelegjünk. Fiának állíthatunk obeliszket, de soha többé nem fejezhetjük ki jóvátételi szándékunkat az édesanya előtt. Varga Pálné Vácz Auguszta halott, június 21-én háromnegyed tízkor fektetik gyermeke mellé a Rákospalotai temetőben.Béke legyen vele! Velünk a szégyen marad.