A művészet tartást ad

A kortárs képzőművészet egyik legjelentősebb alakja harminc egyéniés hetven csoportos kiállításon vett részt itthon és külföldön.Szabados Árpád, aki 1995-től a Képzőművészeti Főiskola rektora,több mint harminc éve foglalkozik vizuális neveléssel.– Érdemes-e ma művésznek lenni? Mai fejjel gondolkodva is ugyanerre indulna el?– Fiatalon sok mindent csináltam, de ha más irányt választotam volna, valószínűleg ugyanide lyukadtam volna ki. Van abban valami elrendelés, hogy az ember olyan irányba halad, ami az alkatának a leginkább megfelel.– Nagy könyvtáruk volt, rengeteget olvasott.– Az nagyon vonzott. De ugyanígy vonzott a sport is, fociztam, ötpróbáztam, kézilabdáztam. Könnyen megtörténhetett volna, hogy ma mint edzővel készít velem interjút... De például a fát is nagyon szeretem, tehát éppenséggel asztalos is lehetett volna belőlem. Máig él bennem a nosztalgia a fa iránt, ha érzem az illatát, egészen megvadulok tőle. Az intellektus és az anyag a képzőművészetben együtt van, s ez magyarázata lehet a pályaválasztásomnak.– Ki volt a példaképe a képzőművészetben?– Nem a képzőművészetben voltak az első példaképeim, hanem inkább az irodalomban, a zenében. Nagy László, Weöres Sándor, Juhász Ferenc, Pilinszky János és nagyon korán Szabó Lőrinc volt a meghatározó élményem. Később, amikor Nagy Lászlóval találkoztam, gyermeki csodálat fogott el, hiszen azzal az emberrel kerültem közelebbi kapcsolatba, akiről gimnazista koromban dolgozatot írtam.– A hatvanas években divat volt képzőművésznek lenni. Ez még öltözködésükön is meglátszott. Ki akartak tűnni a többiek közül?– Én ezt nem érzékeltem. A főiskolán a mi időnkben erről szó sem volt. Raffay Sanyival egyszer geometriaóra után összecseréltük a kabátunkat, és már csak az utcán vettem észre, amikor kerestem a bérletem; ugyanaz a konfekciókabát volt. Gera Kati, főiskolai társam néhányunknak vászonnadrágokat varrt, annyira pénztelenek voltunk. Ma is azt gondolom, amit kezdetben: hogy a „művész” nem egy kivételes státus. Hiszen azt sem tudom, hol kezdődik a művészet. Lehet, hogy nem ott, ahol én vagyok, hanem ott, ahol Rembrandt van.– A főiskola elvégzése után mindjárt rajzot kezdett tanítani az Apáczai Csere János Gimnáziumban.– Azért is kezdtem el tanítani, mert azt gondoltam, sokkal jobb, ha hozzásegítek másokat ahhoz, hogy közelebb kerüljenek a művészethez, mint ha festenék néhány rossz képet. Egyáltalán nem éreztem művészi küldetést. Hatodéves koromban még úgy éreztem, nincs közöm a világhoz. Fodor András költőnek köszönhetem a döntésemet, neki mondtam el a gondjaimat, és ő beletalált a hiányérzetembe. Azt mondta, hogy nekem nincs felelős kapcsolatom a külvilággal, tulajdonképpen nem felelek senkiért és semmiért.– Később annyira fontosnak tartotta a gyerekek vizuális nevelését, hogy megszervezte a GYIK-műhelyt a Nemzeti Galériában, melyet televíziós sorozatban is bemutatott. Ma pedig a Képzőművészeti Főiskola rektora.– Az egészben az a legjobb, hogy taníthatok. A rektorság főként adminisztratív feladat, abban lényegesen kevesebb az öröm.– Milyen szerepe volt a szüleinek abban, hogy ennyire fogékony lett az emberek, a gyerekek iránt?– Apám árva gyerek volt, s Hajdúszoboszlón meg Debrecenben nőtt fel a református kollégiumban. Kitűnő tanuló lévén választhatott, hogy katonatiszt vagy lelkész akar lenni: ez volt az egyetlen alternatívája. Az utóbbit választotta. Apámnak az árvasága miatt különös viszonya volt a világhoz. Amikor mi megszülettünk a bátyámmal, megpróbálta kompenzálni azt, amit ő nem kapott meg. Nagyon sokáig olyasmiért is aggódott, olyasmit is próbált helyettünk megoldani felnőttkorunkban, ami akkor már teljesen felesleges volt. Ez a magatartás a lelkészi munkáját is jellemezte, mindig szolgálatkész volt. Ez rám is hatott, és például a pedagógusi munkámra jellemző, hogy minden hallgatómnak a legbensőbb problémáiról is tudok. Nem faggatok senkit, de érzik, hogy próbálom megérteni a gondjaikat. Ezt az apámtól örököltem. Anyámtól viszont a realitásérzéket kaptam. Például azt mondta nekem, hideg van, vegyél fel kabátot. Erre azt válaszoltam, nem kell. Nem szólt többet, én meg majdnem megfagytam. Édesanyám angol volt. Egyszer megkérdezte: iszol teát? Köszönöm, nem, válaszoltam. Többet nem kérdezte meg. Később jöttem rá, hogy ittam volna. A személyes dolgokba nem szólt bele, de mindig ott volt a háttérben, mindig hozzá lehetett fordulni. Tőle ezt a tartózkodóbb, mélyen gondolkodó, rugalmas magatartást örököltem.– Szabados Árpád sohasem politizált. A nyolcvanas években azonban akaratlanul is belekerült a politikába mint a Mozgó Világ művészeti rovatának szerkesztője.– Nem politizálok, mert az számomra elviselhetetlen. Amikor a Mozgóban voltam, akkor sem politizáltam, csak szerkesztettem: mások alkotásait jelentettem meg.– De a Kulin Ferenc vezette lapszerkesztőség szellemi közösség volt, s ezt a hatalom nem tűrte.– Akikkel akkor egy nagyon jó közösségben együtt dolgoztam, azok mára nagyon sok irányba mozdultak el. Sok tisztességes, jó művésszel találkoztam akkor, az ember közösséget vállalt velük, mert nem voltak hajlandók mást csinálni, mint amit gondoltak. Volt, aki valóban politikai meggondolásból, volt, aki művészi meggyőződésből csinálta, amit csinált, de akkor is színes, komoly társulat volt. Szerettem ott dolgozni. Mégis amikor feloszlott a szerkesztőség, számomra megkönnyebbülés is volt, hiszen addig mint szerkesztőnek lehetőleg objektívnek kellett mutatkoznom. Végre szerethettem vagy utálhattam műveket...– Azt a művészetszemléletet, amit ön követett a hetvenes– nyolcvanas években, mennyire fogadta el az akkori kultúrpolitika?– Sehogy se fogadta, nem is fogadhatta el, mint ahogy sok minden mást sem tolerált. Körülbelül ugyanolyan szinten nem fogadta el, mint az irodalmi műveknek egy részét vagy a Mozgó Világ történelemszemléletét, a határon túliakhoz való viszonyát.– Mint képzőművészt elismerték?– A saját képeim talán kevésbé voltak irritálóak, mint a szerkesztői munkám. Külföldiösztöndíj-kérelmem elutasítását nem az alkotásaimmal kötötték össze, hanem a Mozgó Világgal. A rendszerváltás után kaphattam meg csak az érdemes művészi címet, noha előtte többször is fölterjesztett a szakma.– A rendszerváltozás művészi szempontból hozott valami újat?– Szakmailag semmi különöset. S azt sem mondhatnám, hogy a művészet helyzete jobb, mint korábban. De a lehetőség sokkal nagyobb, szabadabbá vált a világ. Az ellenben tény, hogy cserébe elpiacosodott, s benne a művészet súlytalanabb lett a korrábbiakhoz képest. Sajnos ma a pénz formálja az arculatot, és nem az irodalom, a zene, a művészet, az etika. Ez a jellemző az egész civilizációra.