A polgármester, aki bárónak született

Bár folyamatosan térnek vissza Magyarországra az emigráns arisztokratacsaládok tagjai, mégiseltűnőben van ez a történelmi osztály. A gyermekek már nem származás, rang szerint választanakmaguknak társat. Egy 1989-es felmérés szerint Magyarországon akkor 125 főnemesi família élt.A legnépesebb volt az Erdélyből elszármazott,bárói címet viselő Bánffy-család, huszonhat taggal.Bánffy Miklósnak hét gyermeke van, négy leány és három fiú. Legnagyobb lánya már férjhez ment, legkisebb gyermeke tízesztendős. Felesége, született Ugron Mária anyai ágon szintén Bánffy lány, férjének unokatestvére. A család, a szülők és gyermekek életútja a szocializmus évtizedei alatt hasonlóan alakult. A közös sors is közrejátszott abban, hogy a két arisztokratasarj összetalálkozott, és 1973-ban házasságot kötött. Ifjúságuk és felnőtt életük nem volt könnyű, hisz olyan akadályokkal találkoztak, amelyek megszabták útirányukat. Neveltetésük, otthon kapott tartásuk azonban átsegítette őket a bajokon. Bánffy Miklós tíz esztendeje Leányvár polgármestere.Az itthon maradt és az emigrációt választó családok között, úgy tűnik, máig van némi feszültség. Meg kell különböztetni azokat, magyarázza Bánffy Miklósné, akik tudatosan döntöttek úgy, hogy nem hagyják el hazájukat. A kivándorlók között akad, aki most hazatérve megpróbál tőkét kovácsolni a származásából, de olyanok is vannak, akik valóban tenni akarnak az országért. Nem kevés azoknak a családtagoknak a száma sem, akikben a megpróbáltatások olyan mély nyomokat hagytak, hogy soha többé nem akarnak Magyarország területére lépni.A Bánffy-család gyökerei erdélyiek, s bár Bánffy Miklós és felesége már itt született, mégis azt mondják, hazamennek, amikor a másik „hazába” látogatnak. A gyermekekben már nem él ilyen erősen a kötődés.Mindig jól körülhatárolható csoportot alkottak az erdélyi és a magyarországi arisztokrácia tagjai, magyarázza Bánffy Miklós. Némi közeledés csak ebben a században indult meg közöttük. Az erdélyi arisztokraták szegényebbek voltak, és egymás között házasodtak. A polgármester édesanyja Zichy lány, akinek a családja a múlt század végén került Erdélybe. A szülei tehát ott születtek és nevelkedtek, édesapja, Bánffy Dániel 1940-ben jött Budapestre, amikor Erdélyt visszacsatolták Magyarországhoz, és Teleki Pál meghívta a kormányába a sikeresen gazdálkodó arisztokratát földművelésügyi miniszternek. Négy éven keresztül töltötte be ezt a tisztséget, 1944. március 19-én, a német megszálláskor mondott le. Az ostromot részben börtönben, részben bujkálva vészelte át. Részt vett a Horthy-féle kiugrási kísérletben, emiatt keresték a németek. Az oroszok elvitték, de egy nap után kiengedték. Jók lehettek az információik. Miklós a család hét gyermeke közül a legkisebbként már a háború után, 1948-ban született.A bevételi forrásait, erdélyi birtokait, vagyonát vesztett család feje 1945 után unokatestvérével fuvaroskodott, ám egy baleset folytán megbénult, emiatt élete végéig munkaképtelen maradt.– Pesten laktunk – mondja Miklós –, és fogalmam sincs, miből éltünk. Valószínűleg a többi család segített bennünket, rokonok, volt kormánytagok. Az biztos, hogy 1951-ig nagyon szegények voltunk. Nekem ettől fogva vannak emlékeim. Akkor történt ugyanis a kitelepítés, Jászapátira kerültünk kilencen. Egy teherautónyi bútort vihettünk magunkkal, azzal költöztünk be egy hentesmester kicsempézett húsraktárába, ahol még a húskampók is ott lógtak a falon. Ami régi tárgyat, bútort a lakásunkban lát, úgy maradt meg, hogy a szüleim elhelyezték olyan ismerősöknél, akiket a kitelepítés bizonyosan nem fenyegetett – egykori cselédeknél, inasoknál, a háború alatt bújtatott zsidó családoknál. Volt, ami visszakerült, és volt, ami örökre elveszett. Néhány tárgy még ma is fel-felbukkan az ócskapiacon. Az is valószínű, hogy 1945 és 1951 között a család egyik megélhetési forrása a vagyontárgyak eladogatása volt.A helyiek féltek a kitelepítettektől, és meg is voltak félemlítve. Munkát nem adhattak nekik, de a maguk módján, titokban segítettek rajtuk. Bánffy Miklós emlékszik rá, hogy egy gazda két dinynyét begurított a kapujukon, vagy a pékné, miközben dühösen elküldte a sorból, odasúgta neki: gyere vissza este! Voltak kötelező munkák, az édesanyja januárban cukorrépét szedett, s amikor a fizetségét kérte, azt felelték neki, a teában már megkapta a cukorbért. Azt mondja, ami apjának, anyjának szerencsétlenség volt, az neki a csodálatos falusi gyermekkort jelentette. Az osztályidegenség bélyege, vagyis az X-es megkülönböztetés 1956 után is megmaradt: egyetemre volt földbirtokos, arisztokrata, gyár- és üzemtulajdonos gyermekét csak miniszteri engedélylyel, különös tehetség felmutatása esetén lehetett felvenni. A származást a szülők 1938-as foglalkoztatási és vagyoni helyzete szerint állapították meg. Született ugyan egy KB-határozat 1959-ben arról, hogy a „felszabadulás” utáni társadalmi helyzet számít, de e megítélés alól is kivételt képeztek az osztályidegenek. A kitelepítés részleges feloldásakor, 1951-ben a család elhagyhatta Jászapátit, de Budapestre nem költözhetett vissza, csak a város harminc kilométeres körzetében választhatott lakhelyet. A rokonság, a Bánffyak, Bethlenek végül Nagymaroson találtak maguknak albérletet. Itt telepedett le Bethlen Dániel, Fornet Lászlóné született Bánffy Johanna és Bánffy Dániel a családjával. Nagy volt az összetartás a szülők és a tizenöt unokatestvér között is.Ferencet 1954-ben a tizennyolcadik születésnapján vitte el az ÁVH. Hogy mi volt a vád ellene, arról azóta sem beszélt senki. 1956-ban néhány rabtársával kitört a váci börtönből, egy fél órája volt, hogy elbúcsúzzon édesanyjától – édesapjuk 1955-ben meghalt –, és meg sem állt Amerikáig. Élete végén egyetlen napra jött vissza, apja sírjához. Gyermekei, négy leánya Amerikában él, nem beszélnek magyarul. A forradalom alatt még két taggal fogyatkozott meg a család: a tizenhét éves Júliát és a tizenhat éves Esztert édesanyjuk indította útnak Svájcba. Júlia tébécés volt, és Magyarországon nem merték megoperálni. Esztert kísérőnek küldték vele. Júlia később férjhez ment egy Svájcban élő magyar orvoshoz, négy gyermeke született. Eszter karmelita apáca akart lenni, de egészsége megsínylette a rend szigorát. Jelenleg autista gyermekek számára létesített központot vezet Ausztriában.Az itthon maradottak közül a tizennyolc éves Kata lett a családfenntartó, a gimnáziumot estin végezte el. Volt segédmunkás, dolgozott kórházi mosodában, ahol a mángorló szétroncsolta két ujját. Az ötvenes évek végén megtanulta a gyors- és gépírást, levelező lett egy kereskedelmi cégnél. 1963-ban férjhez ment Lipthay Bálinthoz, herceg Odescalchi Eugénia és báró Lipthay Béla fiához. A két fiú, Bánffy György és Dénes református árvaházba került Balatonfőkajárra, onnan Debrecenbe mentek, a református kollégiumba, ahol 1961-ben végeztek. Mivel továbbtanulási esélyük nem volt, villanyszerelői képesítést szereztek, Dénes később estin főiskolai diplomát szerzett. Üzemvezető, majd raktárvezető lett a Taurusnál, ahol máig dolgozik. György mentőzött, most kisvállalkozása van. Bánffy Miklós úgy véli, a két fiú tisztában volt azzal, hogy az özvegyi nyugdíjból élő édesanyjuk nem is bírná fizetni a továbbtanulásukat.Miklós is Debrecenben érettségizett 1967-ben, s bár erdőmérnök szeretett volna lenni, esélytelennek érezte magát, nem mert nekiindulni a felvételinek. Akkoriban nyolcszoros volt a soproni egyetemen a túljelentkezés. A budapesti felsőfokú élelmiszer-ipari technikumban végzett, később megszerezte az üzemmérnöki diplomát is. Sopronban, ahol feleségének húga és annak férje erdőmérnökként dolgozott, találkozott Igmándi professzorral, az egyetem egyik tanárával. Tudod, mondta neki a professzor, ha senkit sem, téged biztosan felvettünk volna. Ez az egyetem sokat köszönhet apádnak, és minden második tanszékvezető még azok közül való, akik ösztöndíjakat, támogatásokat kaptak tőle.Hogyan találkozhattak egymással a hatvanas években az arisztokrácia gyermekei, kérdeztem Bánffyékat. Miféle társadalmi élet szerveződött szülők és fiatalok között? A kitelepítés alatt, mondják, sokáig nem találkozhattak a rokonok, barátok, legfeljebb levelezhettek egymással. A kitelepítés feloldása után azonban nyolcvan százalékuk, főként azok, akiknek taníttatniuk kellett még a gyermekeiket, Budapest környékére költözött. Mivel az állami iskolákba osztályidegeneket nem vettek fel, az egyházi iskolák tele voltak arisztokrata- és nagypolgári származású diákokkal. A gimnazistabarátságokról pedig tudjuk, hogy tartósak. A szülők és a gyerekek szervezték az összejöveteleket, ahová meghívták a kisebb-nagyobb testvéreket is.– A szülők azon igyekeztek, magyarázza Bánffy Miklósné –, hogy gyermekeik ne keveredjenek rossz társaságba, ne nyelje el őket a kommunizmus. Hasonló ízlésű és neveltetésű fiatalok találkoztak így, mindegyikük rossz anyagi körülmények között élt, tehát nem nézték le egymást a silány minőségű ruha vagy a gyenge zsúrétkek miatt. Több, átjárható társaság is volt, itt szövődtek a kapcsolatok.Bánffy Miklós és Ugron Mária 1970-ben ismerkedett meg, amikor Nyáry Zsigmond „első bált” szervezett tizenhat éves leányának. Mindkettőjüket a szülők küldték a mulatságba, s akkoriban még a gyermekek engedelmesek voltak.– Mi még nagyon kiríttunk a környezetünkből – mondják –, ezért szívesen voltunk egymás közt. A gyermekeink már nem érzik másnak magukat. Ugyanakkor egy részük a Regnum Marianumban tevékenykedik, ott találkoznak, pontosabban megtalálják egymást.Ha anyagi bőséget nem is, szellemi útravalót adtak gyermekeiknek az arisztokrata szülők. Elsősorban könyvet a kezükbe. Mivel a környezetük nem fogadta be az arisztokrataivadékokat, időnként azzal csúfolták őket társaik, hogy „apád korbáccsal kergette a parasztokat”, a könyv adta műveltség volt a mentsvár. Még a börtönből is könyvek érkeztek ajándékba a családtagoktól a karácsonyfa alá. Hogy mit tanultak még? Mária aszszony szerint megtanultak hallgatni, nem dicsekedtek a származásukkal, de nem is hallgatták el, ha kérdezték őket. A vasárnapi misére a legszebb ruhájukban mentek, tüntetés volt ez is, mondja. Megtanulták a család történetét s mellé azt, hogy azért lettek azok, akik, mert őseik sokat tettek az országért. A szülők több nyelven beszéltek, a családi nyelvtanítás azonban nem mindig bizonyult hatékonynak. Az óraadásból befolyó pénz azonban némileg enyhített az anyagi gondokon. S végül, de nem utolsósorban, megtanultak viselkedni, társalogni, sőt azt is, hogy kivel milyen nyelven beszéljenek, hogyan adják meg a tiszteletet másoknak. Ezzel a kulturális tőkével indulhattak az életnek.