Magyar Örökség Díj tizenkilencedszer

Tizenkilencedik alkalommal adják át június 24-én, szombaton délelőtt 11 órakor Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Jogtudományi Karának dísztermében a Magyar Örökség Díjat –- állampolgári javaslatok alapján, a Magyarországért Alapítvány által fölkért bírálóbizottság jóváhagyásával. Mától a Magyar Örökség kitüntető címet viseli (nevét és érdemeit a Magyarok Házában őrzött aranykönyvbe is beírják) a Száztagú Cigányzenekar és szólistája, Bangó Margit, Gyenge Valéria úszóbajnok, olimpiai aranyérmes, Bessenyei Ferenc színművész, valamint – posztumusz – Szentágothai János, századunk világhírű agykutatója, Ferencsik János karmester, Sinka István költő és Levendel László orvos. Ez alkalommal köszön le bírálóbizottsági elnöki tisztéről Mádl Ferenc egyetemi tanár, a Magyar Köztársaság nemrégiben megválasztott elnöke. A díjátadás előtt társadalmi mozgalommá, sokak által számon tartott ünneppé növekedett Magyar Örökség kitüntetés jelentőségéről, értelméről és jövőjéről beszélgettünk.– Az elkeseredés óráiban, amikor a frusztráció érzése kerítette hatalmába a polgárok jelentős részét, néhány ember azt kutatta, miként lehet mégis felemelt fejjel járni, polgártársaikba önbizalmat önteni, nagy értékeinket felkutatni, országnak-világnak megmutatni. Hogy tanúsíthassuk, igenis vannak erőforrásaink, a társadalom szövete általuk megjavítható... Ők határozták el, nevezzük meg a legjelentősebb magyar teljesítményeket, tekintsük ezeket magyar örökségünk részének, ünnepeljük és jegyezzük fel valamennyit. Meglepően jó fogadtatásra talált ez az elhatározás, polgártársaink lelkesen küldték be javaslataikat: ki mindenkit tekintenének a Magyar Örökség kitüntető cím jogos birtokosának. Több mint százhúsz oklevelet nyújtottunk át eddig, közmegelégedésre szolgált, hogy a kitüntetettek között volt Antall József miniszterelnök és az aranycsapat, a Debreceni Református Kollégiumi Kántus, Erdélyi Zsuzsa néprajzkutató, Kodály Zoltán, Szent-Györgyi Albert és Zsivótzky Gyula olimpikonunk egyaránt... A felszínre hozott értékek vitathatatlan elismerést váltottak ki a társadalomból (szerepe volt ebben a nyomtatott sajtónak, a rádiónak, a televíziónak is, mert negyedévente a Magyar Örökség Díj átadásáról lelkiismeretes és lelkes beszámolók jelentek meg), és az eredeti cél, hogy a nemzet önbizalma erősödjék, voltaképpen teljesült.Negatív véleményt igazából egyetlenegyszer sem hallottam a Magyar Örökség Díjjal kapcsolatban, persze, az is igaz, hogy a díjazottak önmagukban is minősítették a Magyar Örökség címet. Valamennyiünk érdeke, hogy az ország erkölcsi arculata megváltozzék, az életminőség, a közösségi szellem javuljon. Ez pedig másként nem megy, csak ha átörökítjük, tudatosítjuk értékeinket az egyes emberben éppúgy, mint a társadalomban. A maga keretei között a Magyar Örökség Díj ezt cselekszi.A hírlapíró, kinek megtisztelő kötelessége volt minden egyes díjátadásról beszámolni, emlékezik a Magyar Örökség címet ért bírálatokra is... Furcsa módon éppen azt rótták föl a Magyarországért Alapítvány által szervezett mozgalom hibájául, amit elismerői érdemként tartottak számon. Nem lehet komolyan venni azt a díjat – mondogatták egyesek –, ami nem jár pénzjutalommal. Akik viszont a Magyar Örökség kitüntető címet „kitalálták”, büszkék voltak arra, hogy a mindennapi kereskedelmi forgalomtól függetleníthető értéket nyújtanak át oklevelükkel. Mások meg azt hajtogatták, egyetlen kis kör, az úgynevezett nemzeti oldal kreál magának díjat... A Magyarországért Alapítvány életre hívói viszont úgy tartották, pártoktól és eszméktől függetlenedve, a vitathatatlan értékek előtérbe állításának jött el az ideje. Mádl Ferenc azt tartja, az olyan erkölcsi elismerés, mint amilyen a Magyar Örökség Díj, önmagában érték, pénzre nem váltható. Anyagi természetű juttatások nélkül is nagyra értékelték, akik a kitüntető címet megkapták. Személyes ünnepként, lelki kiteljesedésként fogadták az elismerést. Nem latolgatták sohasem, méltatlan is lett volna, hogy ki milyen eszmei vagy etnikai csoporthoz sorolható, népi vagy urbánus... A bírálóbizottság is a sokféleségnek olyan gazdagságát mutatja, mint a mai magyar társadalom és a száznál immár jóval több kitüntetett szintúgy. Az állampolgári javaslatok alapján született döntések meghozóinak legfeljebb arra kellett ügyelniük, hogy a teljes spektrum képviselve legyen a kitüntetettek körében, a művészet, a tudomány, a sport, a közélet, a gazdasági és a műszaki élet. Szempont volt az is, hogy a hét kitüntetett között, akik köztünk vannak, az élők legyenek többségben, ne merevedjen posztumusz díjjá a Magyar Örökség. A „címkézést” messze kerülték, a vitathatatlan társadalmi elismertség, a nemzeti és egyetemes értéket jelentő érdem számított, semmi más – mondja a köztársasági elnök a Magyar Örökségről határozó bizottság éléről távozván. Búcsúzóul azt latolgatja, nem volna-e itt az ideje meszszebbre nyúlni az időben érdemdús nagyjainkért. Azt is tudja azonban, mily sok méltatlanul feledésbe merült és elhallgatott kiválósága volt az elmúlt ötven évnek, akit és amit még föl kellene jegyezni a Magyar Örökséget számon tartó aranykönyvbe. S azon is el-eltűnődik (a hírlapíró is erősen „pártfogolja” e tanakodását), vajon nem kéne a Magyarok Házánál jóval nagyobb tömegeket fogadó, rangos középületben kiállítani a magyar szellem könyv alakban rögzített „múzeumát”? Az aranykönyv jelenlegi „szállása” sokakban azt a képzetet kelti, hogy a Magyar Örökség Díjról döntő társaság a napjainkban sajnos éppen a viharairól elhíresült Magyarok Világszövetségének függvénye valamiképp. Ha az Országos Széchényi Könyvtárban helyeznék el, hol egyébként is minden magyar szellemi produktumnak a köteles példánya megtalálható, ez a föltételezés eszébe nem jutna senkinek...