Önbecsülés és agresszió

Lélektani közhely, hogy az önbizalom- és önbecsüléshiánynyal küszködő személyiségek egy része agresszióval kompenzálja nyomasztó önértékelését. Ostoba és kegyetlen dolog ezért akár egy személy, akár egy közösség önbecsülését folyamatosan és rendszeresen rombolni, mivel emiatt adott esetben súlyos reakciókkal is lehet számolni. Egykor Hitler hatalomra jutásában is nagy szerepe volt a németek megalázásának, bűnbakká kikiáltásának (lásd: az első világháború szinte egyedüli okozói, a „porosz militarizmus” démonizált hordozói, súlyosan „demokráciahiányos” múlt örökösei stb.). De a szovjet kommunizmus „népi” támogatásában sem kis szerep jutott a lenézettséget, szegénységet kompenzáló „reakciós” – vagyis reagáló – orosz hatalmi gondolkodásnak.Nemrégiben egy nemzetközi konferencián hökkentem meg újra azon, hogy a német résztvevők gondolkodása milyen kényszeresen önfeladó, önvádas. E derék emberek – nem tudni, miért – úgy gondolták, hogy nekik még mindig folyamatosan bűnbánatot kell tartaniuk, s emiatt nem lehetnek saját nemzeti érdekeik és elképzeléseik. Mintha egy Gold-hagen nevű amerikai rasszista történetírót akartak volna igazolni, aki szerint a nácizmus fejezi ki igazán a németséget, s nem például a német reformáció vagy humanizmus. S eközben német földön egyre többen lesznek az ifjú generációkban, akik a másokkal szembeni agresszióban vezetik le folyton támadott identitásuk sérelmeit. Vagy éppen fordítva: értéktelenként hagyják el egy nagy európai kultúra köreit, hogy egy buta és primitív globalista amerikanizmusba süllyedjenek, amelyben a maximális üzleti haszon célján kívül semmi nincs.Kinek jó ez? Nekünk, „kisnépi” európaiaknak biztosan nem, de nem jó a jövendő Európának sem, amelynek fő értékforrása a szellemi-kulturális sokszínűség volt, az az állandó mozgás, amely minden „nagynépi” hatalmi-szellemi hegemóniával szembeszállt. A hatalmas náci bűnök ugyanúgy nem teszik bűnössé a német nemzeti tudatot, ahogyan a bűnbánatra egyáltalán nem hajló orosz öntudatot sem bélyegezheti meg örökké a kommunizmus óriási bűne. Érdekes módon azt sem „várja” el senki, hogy az amerikai „indiánpolitikának” valamiféle hasonló következménye legyen.Egy közösség, egy nemzet öntudatában persze szerepelnie kell a bűnbánatnak: a közösségnek és hivatalos képviselőinek tudnia kell az elődök bűneiről is. Nemzetnevelési célként mindig ott kell lennie annak is, hogy a tagok tudják: a közösségi létnek erkölcsökön kell alapulnia. Azt azonban, ahogyan egyéni szinten sem, úgy közösségi összefüggésben sem lehet kívánni, hogy valakiknek folyamatosan „bűnbánó pozícióban” kelljen élniük. Az az ember és az a közösség, aki és amely magát nem szereti, nem szeretheti, sőt netán gyűlöli, beteg. Lelkileg és szellemileg az, tehát olyan állapotba kerül, amelyben könnyen mások ellen fordulhat, agresszívvá válhat.A „modern” lélektan és a sikeresnek hirdetett „modern” nevelés egyszerre hirdeti azt, hogy a lelki egészséghez önbizalom kell: olyan lelki beállítódás, amely kerüli a kisebbrendűségi érzést. Ezek után érthetetlen, miért lehet célja valakinek – vagyis az úgynevezett politikai korrektség képviselőinek – az, hogy egy nagy európai nép képviselői máig mentegetőzzenek olyasmiért, amit ők személyesen nem is követtek el. Igazából tragikus és felháborító ez a bűnösség – nyomás akkor lesz, amikor viszont a sok nyugati „progresszív” elme és tőkés által támogatott, szintén tömeggyilkos kommunista rendszer képviselőinek és szimpatizánsainak ilyen elvárással nem kell szembesülnie. Nálunk büszkén mondhatja egy asszonyság május elsején a tévében, hogy ő kommunista volt, az ma is, s az lesz nyilván, míg él. Nálunk a felháborodás kiváltásának kockázata nélkül fenyegetőzhet az egyik kommunista utódpárt azzal, hogy az ENSZ-hez, Strasbourghoz s mindenféle „haladó humanitárius” nemzetközi szervezethez fordul, mivel csodálatos szépségeket idéző jelképeit a hazai törvények nem tűrik a nyilvánosságban.Nálunk még az ügyészségen is képesek különbséget tenni a szélsőjobboldali és a szélsőbaloldali uszítás és mocskolódás között. Mert az előbbi veszélyes, az utóbbi – nyilván – őszinte érzéseket fejez ki csupán. Koszerűnek számít továbbá, aki nemzeti kultúráját feladva az uniformizált fogyasztói idiotizmus minden kliséjét produkálja. Persze az ilyen fazonok azt a reményt is táplálják egyes mindig okosakban, hogy a tiszta üzletiességbe fojtott egyedek révén nemcsak maximális profit keletkezik a globalistán „liberális” multinacionális tőkénél – amely az ilyen jellegű, nemzetek és közösségek nélküli „kultúrát” és propagandát, tehát a saját kiváló megélhetését mindig szponzorálja – hanem, hogy állítólag olyan konfliktus nélküli emberiség (idiotizmus) is keletkezik, amely az utópista emberi ködevés régi álma.Nemrég olvastam egy igen „emberséges” „liberális” elmének a nyolcvanas évekből származó „haladó” javaslatát arról, hogy a sportban meg kell szüntetni a nemzetek közötti vetélkedést, mert „veszélyes” érzelmeket kelt. Az európai uniós országok futballklubjai immár minden tekintetben multinacionálisak, s mégis legutóbb két angol szurkoló halt „veszélytelen érzelmek nélküli” erőszakos halált. Pedig a leedsi csapat immár csupán egy gazdasági vállalkozás (egyelőre állandó telephellyel). Ám úgy tűnik, egyesek normálisnak és veszélytelennek érzik, ha valakik meghalnak a szabadpiaci korlátlan verseny „vállalati konfliktusaiban” (akár ipari kémkedései során), míg az egyén számára otthont adó identitás közösségéért lelkesedni, tenni ugyanakkor eleve „veszélyes”.Miért? Egyszerűen azért, mert így nem a sztárok és nem a nagy vagyonok tulajdonosai és a befolyásbirtokosok (média) döntenek és irányítanak, hanem egy közösség történetileg és demokratikusan választott képviselői, akiknek elvileg mindig a közjót szem előtt tartva kell működni. A nem csupán racionálisban, hanem észfelettiben, nem csupán érdekben, hanem értékekben is gyökerező s nem profitorientált létezés ellensége azoknak, akik csak hatalomban, birtoklásban, élvezetben, azaz csupán az egyéni materialitásban (zsigerek) gondolkoznak. Ezért kell a hitet, a történelmet, az erkölcsöt, a hagyományokat vagy megszüntetni, vagy üzleti alapra helyezni (lásd: szekták, fantasztikus filmek, „spontaneitás” és turistalátványosságok). A nihilizmus és/vagy a végtelen relativizmus mellett persze nem véletlenül alakult ki az (ultra) „liberális” kánon, a politikai korrektség követelményrendszere. Az embereknek nagyon nagy része igényli a stabilitást, s szüksége van a rendre is. Nos, ha „ezeknek” ez kell, akkor van egy olyan „kánon” is, amelynek alapján még gyűlölni is lehet azokat az „elmaradott”, „provinciális” embereket, akik nem fogadják el a „szabadság” azon rendjét, amelyet az üzlet és az abszolút korlátlan „emberi jogok” határoznak meg.Az alapelv egyszerű e „modern szabadságban”: a mi rendünk egyrészt mindenkinek jó, másrészt nem is rend, hanem „szabadság”, amelyben mindenki azt tehet, amit bír, amit magának megszerez. Minden hit, múlt, erkölcs, hagyomány tehát öncsonkítással egyenlő korlát, embertelenség. Hogy e teljes „humanizmus” közben és mellett is van nyomor, igazságtalanság, baj? Nos, még nem tökéletes a technika, s így nincs is mit tenni. Ha nagyon szükséges, akkor be kell vetni egy megbízhatóan „liberális” médiabeli tanácsadó műsort, vagy el kell indítani tömegesen a pszichológushoz járást. Mert ez a világ így mindentől szabadon már tökéletes – legalábbis egyeseknek.Azokat a buta magyarokat, akik még mindig nem értik, hogy miről van szó, állandóan frusztrálni kell, öntudatukat rombolni és múltjukat lebecsülni. A végén „megtérnek” hozzánk, vagy – s erre is nagy szükség van egy bizonyos mértékig! – kiváló ellenségeket alkotva, agresszív támadásaikkal a világ és „európai” helytartó „normánsaivá” tesznek minket. Ennél kiválóbb üzlet nincs. Egy baj lehet: mi van akkor, ha az agresszió nemcsak itt, de máshol is többséget nyer? Nos, akkor véget kell vetni a szabadon szavazható demokráciának, s gondoskodni kell ismét a 99 százalékos „jó szavazási végeredményekről”. Legfeljebb ekkor már senki sem szocializmusról, hanem a liberalizmus magasabb fokáról fog beszélni.