Osztályharc Angliában

Ritka szenvedéllyel lángolt fel kormányés ellenzék harca Angliában Gordon Brownpénzügyminiszter beszéde kapcsán, amelyben a legtekintélyesebb egyetemeket támadta.Laura Spence 17 éves diáklány felvételre jelentkezett az oxfordi egyetem Magdalen-kollégiumába. Oxford számos kollégiumának felvételi eljárásai különböznek egymástól, hiszen az államtól független egyetem kollégiumai maguk is függetlenek az egyetemtől, de a felvételin általában a középiskolától kapott felvilágosítást, a tanulmányi eredményeket veszik figyelembe. Ezekhez járulnak a felvételi eredményei, valamint az, hogy milyen benyomást gyakorol a bizottságra a jelentkező fellépésével, személyiségével, érdeklődési területével, kifejezőkészségével. Laura Spence orvostudományt akart hallgatni, s az orvosi karokra minden egyetemen a legnagyobb a túljelentkezés. Jelen esetben öt helyre huszonketten jelentkeztek. Laura pontszáma, az említett területeken elért eredményeinek összesítése alacsonyabb volt hat másik jelölténél, tehát nem került be. Ez jutott Gordon Brown tudomására olyan pillanatban, amikor a kormány elhatározta, hogy ellenkampányt indít a konzervatívok populista – vagyis általános panaszokra túl egyszerű orvoslást ajánló – hadjáratával szemben.A pénzügyminiszter tehát felelevenítette a „régi Munkáspárt” haragját az oktatási elitizmus, a legbefolyásosabb egyetemek társadalmi előítéletei és a középiskolai oktatás magánszektora ellen. Kijelentette, hogy Laura Spence azért nem került be Oxfordba, mert nem drága magániskola neveltje, aki a sznob oxfordi akadémikusok felfogása szerint nem illik az értelmiségi, középosztálybeli családok gyermekeinek társaságába.Gordon Brown vagy nem szánta rá az időt, hogy megismerkedjék az ügy tényeivel és a mai oxfordi légkörrel, vagy úgy képzelte, hogy mások nincsenek tisztában vele. A tények mulatságos ellentétben állnak kijelentéseivel. Szerinte Laura Spence kitűnő érettségi eredményei ellenére szenvedett hátrányt, mert a felvételi eljárás éppolyan igazságtalan az állami iskolák neveltjeivel, mint általában a lányokkal és faji kisebbségekkel szemben. Az igazság viszont az, hogy öt felvett jelentkező közül három állami iskolából érkezett, kettő lány, és három tartozik valamilyen kisebbséghez. Laura Spence érettségi eredményei sem lehettek kitűnőek, mert még nem érettségizett. Brown azt is bizonyító erejűnek tüntette fel, hogy a lányt Harvardban felvették, mégpedig ösztöndíjjal.A vita sokkal messzebbre nyúlik viszsza, mint egyetlen jelentkező története. Aki ismeri a mai Oxfordot és Cambridge-et, pontosan tudja, miben van igaza Gordon Brownnak, és miben nincs. Igaza van abban, hogy mindkét egyetemen a hallgatók mintegy fele kerül ki magánszektorba tartozó, tehát tandíjat követelő és a felvételnél tanulmányi szelekciót alkalmazó középiskolákból, holott az ország összes középiskolai tanulójának hét százaléka jár ilyen iskolába. Kétségtelen tehát, hogy ezekből az iskolákból hatszor-hétszer olyan könnyű elit egyetemre bejutni, mint állami középiskolából. Nem igaz viszont az, hogy az elit egyetemek származás alapján válogatnak. Pontosabban: bizonyos fokig igaz, ám nem a társadalom középrétege, hanem az anyagi és társadalmi szempontból előnytelenebb helyzetűek, az állami iskolák neveltjei javára. De csak akkor, ha tudásban ugyanazt tudják nyújtani, mint a magániskolákból kikerült versenytársaik. Amint a sok száz olvasói levél egyike megállapítja: Gordon Brown nagy érdeme, hogy rávilágított az állami középiskolai oktatás csődjére.A brit közoktatás demokratizálását célzó 1944-es oktatási törvény alapelve az volt, hogy ne a szülő anyagi helyzete határozza meg, milyen oktatásban részesül valaki. A törvény ingyenessé tette a tanítást az egyetemeken és az állami, illetve önkormányzati elemi és középiskolákban. Ugyanakkor bevezette az úgynevezett tizenegy plusz vizsgát, amelyet tizenegy éves korban kellett letenni. Az egy-egy önkormányzat területén levő gimnáziumokban a vizsgán legjobban szereplők gimnáziumba, a többiek az egykori magyar polgárinak többé-kevésbé megfelelő, úgynevezett „modern középfokú” iskolába kerültek. Az utóbbiból 16 éves korban kerültek ki a tanulók, s ha tovább akartak tanulni, különbözeti vizsgával be kellett jutniuk a gimnáziumba. Az állami gimnáziumok között volt országos hírnévnek örvendő, kiváló tanintézet, és a legtöbbjük átlagos színvonala jónak nevezhető. Belőlük vezetett a szerényebb körülmények közül kikerülő diákok útja a felsőoktatás, sőt az elit egyetemek felé. Ilyen úton lett oxfordi diák három egymást követő miniszterelnök: Harold Wilson, Edward Heath és Margaret Thatcher.Az államiak mellett működtek – és működnek ma is – híres és kevésbé híres magániskolák, amelyeket fura ellentmondással public schoolnak, „nyilvános iskolának” neveznek. Ezeket az ősi tanintézeteket királyok, püspökök, gazdag polgárok vagy céhek a „közép”, vagyis városi kereskedők, iparosok gyermekei számára alapították, míg a királyi és főúri palotákban erre kiszemelt és meghívott mesterek oktatták a csemetéket. Manapság a public school annyiban nyilvános, hogy mindenki bekerülhet, aki átmegy a felvételi vizsgán, és akinek a szülei képesek évente hat-tízezer fontot áldozni erre. E gimnáziumok megengedhetik maguknak, hogy többet fizessenek tanerőiknek, korszerűbb felszereléssel oktassanak. Kétségtelen tehát, hogy a vagyoni egyenlőtlenség beépül a rendszerbe.Csakhogy ez nem a privilegizált osztályok összeesküvésének eredménye. A hatvanas években a Munkáspárt vagyonilag is, társadalmilag is lefelé nivelláló ideológiája verte szét az állami középfokú oktatást, űzte át a magániskolákba az állami gimnáziumok diákjainak túlnyomó részét, s vezette be az egységes középiskolai oktatást, amelynek „alanyai” oly nehezen veszik fel a versenyt az egyetemi felvételi vizsgán a magániskolák diákjaival. A „régi Munkáspárt” a társadalmi egyenlőség jelszavával törölte el az állami gimnáziumi oktatást, amely pedig jószerével kiegyenlítette a vagyoni különbségeket. Az „új Munkáspárt” eddig nem billentette helyre az egyensúlyt, és ha ezt úgy akarja elérni, hogy a magániskolákat a diákjaikat érintő numerus claususszal teszi lehetetlenné, akkor könnyen elveszítheti azokat a szavazókat, akik 1997-ben lehetővé tették választási győzelmét. Ami még súlyosabb: minden hitelétől megfosztja a brit felsőoktatást, mert arra kényszeríti, hogy a kisebb tudással rendelkező felvételizők szintjére süllyessze a színvonalát.