Quo vadis, egészségügyi?

Salinger amerikai író mondja egy helyütt: „Jó könyv az, amelyiknek az elolvasása után szeretnék az íróval beszélni.” Nos, én így vagyok dr. Szilvási Istvánnal és a Magyar Nemzetben publikált írásával, amely Vihar előtt az egészségügyben címmel látott napvilágot május 25-én. A cikk szerzőjének nem az első ilyetén megnyilatkozása ez, hiszen február 9-én a Magyar Nemzetben Privatizáció és egészségügy címmel hasonlóan világos, tisztánlátásról tanúbizonyságot tevő írása jelent meg. A cikkek olvastán elmerengtem azon, vajon mennyi orvoskollégám van, aki hasonlóan gondolkodik, hasonlóan jól látja a megoldandó problémát, s mégsem ott tartunk, ahol kellene...Több ezer azon egészségügyiek száma, akiknek ma is a legtöbbet jelenti valamennyi kartotékadatnál maga az ember, s talán ők is úgy látják, hogy nem mindig a betegforgalmi vagy műtéti számmal jellemezhető egy-egy kollégánk, hanem a betegek iránt érzett, elkötelezett munkája révén, s ezek a mutatók nemigen jellemzik, igazolják munkánk valóságát vagy hiábavalóságát.Polcomon ott sorakoznak Magyar Imre művei, de nem a belgyógyászati diagnosztikai meglátásai hatottak rám leginkább, hanem azok, amelyekkel az embert próbálta leírni, az orvos-beteg, az orvos-orvos, az orvos-nővér, a nővér-beteg viszonyt. S tulajdonképpen mindent elmondott, amit az egészségügy műveléséről tudni kellene.Itt állunk e pozitív, feltöltő, lélekemelő gondolatokkal, s nap mint nap szembesülnünk kell egyéb jelenségekkel. A fülünkbe csengenek Magyar Imre szavai, ugyanakkor szinte minden este látjuk a híradásokból, hogy egyre több társunk hagyja el az egészségügyet. Egészségügyi intézmények vezetői futamodnak meg, intézmények mennek csődbe, mások valamiképpen talpon maradnak, nővérek váltanak foglalkozást-hivatást, a megélhetés reményében homlokegyenest mással kezdenek el foglalkozni. Beteghordók máról holnapra otthagyják a munkát, orvosok tologatják a betegeket, vagy éppen ők is elmennek, eldobva tanult szakmájukat, amire valamikor esküt tettek.Kinek van joga ítélkezni?Nehéz kérdés. Csak annak, aki biztos megélhetést biztosít a pályáját elhagyónak.Quo vadis, egészségügyi? Könnyebb erre a kérdésre választ adni, mint a Quo vadis, egészségügy?-re.A szociális körülmények mindenképpen meghatározó tényezői a váltásnak, a változtatásnak. A korunkban igen fontos kérdéssé előlépett megélhetési, sőt jobb megélhetési gondok prioritást élveznek a pályamódosításokban. A család meghatározó indíttatása (gyerekek, szülők, eltartottak, munkanélküliek száma, kényszerítő körülmények) ma már elsöprik a lelkiismereti kérdéseket.A közösségi morált említhetnénk még, amely egy szűk munkaterület elvándorlóinak indítékai között szerepelhet.Jó lenne ez ügyben városonként, megyénként, majd országosan kerekasztal-konferenciákat tartani, hogy ne kerüljünk sakk-matt helyzetbe egyes rendelőintézetekben vagy kórházakban, ne kelljen a huszonnegyedik órában kölcsönkért munkaerőkkel dolgoztatni, miután a korábbi, megbízható munkatársaink elvándoroltak...Miről is van szó?Az utóbbi hetek, hónapok eseményei (nővérek elvándorlása, beteghordók hiánya, orvosok pályamódosítása) mind-mind el kell hogy gondolkoztassák egészségügyi kormányzatunk tagjait, a kórházak felelős vezetőit, hogy feledve önös érdekeiket, most egy pillanatra kilépve a mókuskerékből, félretéve betegforgalmi mutatókat, arányokat, kódszámokat, HBCS-pontokat, végre testközelből, lehiggadva mérlegeljék az események okait. Nem lehet megkerülni ezeket az eseményeket. Ismerek olyan pozitív példákat is, ahol ellenkező irányú a folyamat. Jó lenne tőlük példát venni...Nem a dolgok elodázását kérjük, hanem tisztességes rendezést.Dr. Szilvási István főként a szakorvosi privatizációt említi és annak leendő buktatóit: „Csak egyetlen bökkenője van az ügynek. Ki fizeti a cechet?” Sorra veszi a lehetőségeket: a beteg, a biztosító. Az első kivihetetlen, a második nem fedezi a járulékból befolyt összegével sem.Vannak furcsa fordulópontok az egészségügyben. Ilyenek a kötszerekkel kapcsolatos rendelkezések. Korábban a betegek már megszokták, hogy a szakorvos javaslatára a háziorvosuk is felírhatja nekik, de most újra be kell vonulniuk a szakrendelőkbe a felírás miatt. Mintha „útban Európa felé” az egy lépés előre, kettő hátra elvet követné az egészségügy...Specializálódás – ezt a fogalmat jól ismerjük az orvostudományi egyetem óta. Már akkor tisztában voltunk jelentésével. S most vannak intézmények, ahol ennek a visszafordításán munkálkodnak. A manuális területek munkatársait olyan sürgősségi belgyógyászati jellegű ellátási területekre vezénylik át, amelyekre ők nem szakosodtak. Amelyekre nem szegődtek, és amit nem is tudna megfelelően ellátni. Olyan ez, mintha a lakatos szakembert egyik héten szobafestői munkakörbe, a másik héten pedig padlócsiszolói munkára irányítanák. Bizonyára elvégzi valahogyan, de valószínűleg nem olyan hatásfokkal, mint az igazi festő vagy csiszoló.Nos, sok-sok problémát végig kellene gondolniuk fiataloknak, időseknek egyaránt, lehetőleg politikamentesen, félrelökve a szakmai hierarchiát. A szakorvosi privatizációról például csak akkor beszélhetünk indulatoktól mentesen, ha tisztán látjuk, hogy szakorvosi tevékenységünkkel hányszor több forintot hozunk kórházunk zsákjába, mint a fizetési szalagunk legalsó sorában szereplő töredéknyi összegünk...A szerző érsebész szakorvos