Dalmácia becsüli örökségét

Kanyargós, keskeny sikátorok, azúrkék tenger, gótika és reneszánsz minden mennyiségben.Csalódik az, aki a horrorturizmus rajongójaként érkezik ide, akárcsak azok a gyermetegkíváncsiskodók, akik szétlőtt házakat látni jöttek Horvátországba.A háborúnak régóta vége, s a horvátok gyorsan újjáépítették mindazt, amit mások leromboltak. A tizenkettedik században épült dubrovniki bástyán horvát zászló leng, hirdetve a nem túl rég elnyert függetlenséget, s értelmet adva az érte hozott áldozatnak.Dubrovnik ostroma alatt közel háromezer lakos halt meg. A szörnyű hónapokra ma már csupán egy tábla emlékeztet a vár bejáratánál, amelyen részletesen feltüntették, melyik ház szenvedett sérülést vagy semmisült meg teljesen a szerb bombák és gránátok tüzében. A magával ragadó reneszánsz város ma már ismét az, ami régen volt. S nem feledve a szétlőtt katedrálisok, a gránát szaggatta középkori házfalak közelmúltbeli látványát, Dubrovnik polgárai talán még jobban becsülik ma azt a páratlan kulturális örökséget, amelyet az egykori Raguza hagyott rájuk.Dubrovnik a szentek és az évszázados ereklyék városa. Itt vigyázzák a zágrábi püspökség alapítójának, a horvát nemzet által különösen nagyra tartott Ladislav királynak, azaz a mi I. Lászlónknak a karcsontját. Nem messze tőle, a XIV. században épült domonkos kolostorban pedig egyik legszentebb nemzeti ereklyénket: Szent István koponyacsontjának egy darabját. Illő megállnunk nekünk, magyaroknak itt egy pillanatra, s belegondolnunk, mit jelent az: ezer év. Hogy aztán búcsút vegyünk a szakrális csendtől, s belevessük magunkat a pezsgő óvárosi éjszakába, harcias vörösborokat igyunk, élvezzük a székesegyház melletti kocsmából kiszabaduló s az utcákon végigkanyargó dzsessz ritmusát.Dalmáciában minden tengerparti városnak más arca van. A romantikus Dubrovnik után Split, vagyis a történelmi Spalato nyüzsgése egészen másképp hat. Ez már nagyváros, sőt főváros: Dalmácia fővárosa, iparral és a külvárosokban a nálunk is ismert lakótelepekkel. Aki hajóval érkezik, a kikötőből a pálmafasorral szegélyezett, elegáns sétatérre kilépve már láthatja, hogy jó helyre érkezett. Hát ha még azt is tudja, hogy Horvátországban Split nemcsak regionális központként, hanem a gyönyörű lányok városaként is ismert! S erről nem csupán a jól öltözött, magas és napbarnított mediterrán szépségek látványa, hanem a statisztika is meggyőzhet bárkit: a legtöbb Miss Croatia ebből a városból származik.Szemmagasságnál fennebb is érdemes nézni, hadd hívjon a spalatói harangtorony látványa egyre beljebb, vezéreljen el Európa egyik nagy csodájához, a Diocletianus-palotához. Ez a majd kétezer éves építmény valójában városrészként funkcionál: mintegy háromezer polgár lakik az ókori házakban, s míg a férfiak a tengeren vannak, vagy a pincekocsmákban szórják a kunát, addig az asszonyok kifeszítik a vizes ruhákat az ablakok közé, a gyerekek pedig a bőrt pattogtatják az ódon falakon. Van valami szép abban, ahogy az itt élő emberek nem körbekerítik és megcsodálják, hanem kihasználják és belakják a történelmet, fenntartva a folytonosságot az isteni Diocletianus és a jelenkor gyarló halandói között.Ez persze nem hatotta meg a városi önkormányzatot: rendeletet hoztak a Diocletianus kori lakások elidegeníthetetlenségéről, így azt követően, hogy valamelyik lakás gazdája elköltözik e világból, az értékes négyzetméterek fölött a spliti önkormányzat veszi át az uralmat, hogy néhány évtized múlva az egész város számára hasznosítsa a palotát. Nem lesz tehát skanzen Diocletianus örökségéből, Split (Spalato) népe továbbra is részese marad a múltnak. S még valami: aki ide érkezik, ne feledkezzen el az egykori pogány mauzóleum – ma keresztény templom – megtekintésekor IV. Béla királyunk két leányáról, Margitról és Katalinról, akik e falak között nyugszanak.Bármerre jár a vendég Dalmáciában, mindenütt pompás templomokat lát. Akit azonban nem hatnak meg a csúcsívek és a reneszánsz kupolák, az utazzon Porecbe, bizánci templomot látni. Igaz, ez már nem Dalmácia, hanem Isztria, ám ez a legkevésbé sem zavarta Euphrasius püspököt, amikor a VI. században grandiózus templom építésébe kezdett. Hála a restaurátoroknak, a bazilika ma ugyanabban az állapotban található, mint Justinianus császár idején, sőt mára a hangulatos kis Porec Isztria szakrális központjává vált – az ipart és az adminisztrációt, köszöni szépen, meghagyta Pulának.Pula – eredeti nevén Pola – ugyanazt a szerepet tölti be Isztriában, mint Split Dalmáciában. Ki ne ismerné a híres pulai amfiteátrumot, amely ma is filmfesztiválok, komolyzenei és rockkoncertek színhelye? A tizenkétezer ember befogadására képes amfiteátrum legutóbb Joe Cocker koncertjének adott otthont, júliusban pedig – a régi hagyományokat követve – Gladiátorok éjszakája címmel kick-boxgálát tartanak.Eredeti jelenség a pulai „Váci utca”, ahová a Sergiusok diadalíve alatt átbújva lehet bejutni. Ezt látta naponta ablakából James Joyce, aki két évig angoltanárként tevékenykedett Pulában. A sétálóutca végén patinás tér, kávéházakkal, városházával, Augustus császár építtette templommal.Itt, több száz kilométerre a magyar államhatártól, magyarok is élnek. Nincsenek sokan – arányuk egyszázaléknyi –, mégis jegyzik őket. Többségük a Vajdaságból menekült ide, az antik nyugalomba, amikor kitört a délszláv háború. De élnek itt olyanok is, akiknek meszszebbre vezetnek a gyökerei. A pulai művésztársadalom legkedveltebb találkozóhelye a Nemes-galéria, ahol a festményeken és grafikákon kívül CD-ket, kazettákat és régi bakelitlemezeket – köztük viharvert LGT-albumokat – is lehet kapni. Nemes nagypapa még Budapesten született, galériatulajdonos leszármazottja sajnos már csak az igen, nem szintjén beszéli a magyart – eltérően attól a fagylaltárus fiútól, aki ugyan színtiszta horvát, ám hallva a vevők magyar beszédét, könnyedén szedi elő szürkeállományából a tessék és köszönöm szavakat. Őt már csak az a pulai bennszülött múlja felül, aki akcentus nélkül magyarázza el, melyik az amfiteátrumhoz vezető legrövidebb út.A hatalomváltásoknak köszönhetően Pula ma Horvátország egyik legsokszínűbb városa: itt nem csupán a római, hanem az itáliai és az osztrák–magyar kultúra is letette névjegyét. Ennek köszönhetően szinte az összes pulai polgár beszéli az olasz nyelvet, valamint – a turistákra való tekintettel – az angolt. Amúgy elképzelhetetlen, hogy a horvát tengerparton – a portástól az utca emberén át a butácska pultoslányig – bárki is megengedje magának az egynyelvűség luxusát. Talán nem ártana nekünk sem, akik idegenforgalmi nagyhatalmi státusról ábrándozunk, ha Dubrovnik, Split vagy Pula utcáin sétálva, egy-egy dalmáciai vagy isztriai szállodában eltöltött éjszaka után megtanulnánk, hogyan lehet spontán módon turizmust szervezni, és belegondolnánk, hogy az egymillió forintos gulyáslevesek országában vajon mennyire lehet érezni a szellemet a szolgáltatások mögött.