Helyünk Közép-Európában

Magyarország jelene és jövője aszempontjából döntő fontossáagú annak elemzése, milyen politikai, gazdasági és kulturális helyet foglal el hazánk szűkebb környezetében, Közép-Európában. Ennek fogalmát többféleképpen értelmezhetjük.„Egész” Közép-Európa huszonkét országot foglal magába. Ezek a következők: Németország, Lengyelország, Ausztria, Svájc, Csehország, Szlovákia, Magyarország, Szlovénia, Horvátország, Észtország, Lettország, Litvánia, Oroszország (a kalinyingrádi terület), Fehéroroszország, Ukrajna, Románia, Moldova, Szerbia, Bosznia-Hercegovina, Albánia, Macedónia és Bulgária. A „nagy” Közép-Európának nem része Németország, Fehéroroszország, Ukrajna, Moldova, Bulgária, Macedónia és Albánia. A „kis” Közép-Európa pedig csak Ausztriát, Csehországot, Magyarországot, Szlovákiát, Horvátországot és Szlovéniát foglalja magába.Közép-Európa élesen eltérő hagyományú országokból áll: a legjelentősebb különbség az ortodox és a katolikus-protestáns hagyományok között áll fenn. Ez a választóvonal rekeszti el Nagy-Közép-Európától Fehéroroszországot, Moldovát, Romániát, Szerbiát, Bulgáriát, Macedóniát és Albániát; és a földrajzi adottságon túl ez határolja a legmarkánsabban Kis-Közép-Európa országait. Németország elkülönítését Nagy-Közép-Európától az 1945 után kialakult francia–német szövetség indokolja, amely Németországot inkább a nyugat-európai országokhoz kapcsolja. Ukrajna, Románia és Bosznia-Hercegovina helyzete kettős. Ukrajnában erős a görög katolikus hagyomány befolyása. Románia nyugati területén ugyancsak jelentős a katolikus-protestáns hatás; és ugyanez érvényes Bosznia-Hercegovinára.Közép-Európa egyik értelmezése alapján sem választható el Európa egészétől. Európa politikai helyzetének meghatározó eleme még mindig a Szovjetunió összeomlásával kialakult hatalmi vákuum. Ezt a vákuumot évekkel ezelőtt meg lehetett volna szüntetni, hiszen egy hatalmilag kiüresedő térség csak akkor marad hegemónia nélkül, ha nem határos meggyőző fölényű hatalmi központtal. Európa nyugati felében azonban létezik ilyen képződmény. Ezért némi csodálkozással szemlélhetjük azt a tényt, hogy a fő ellenség összeomlása után egy évtizeddel a felszabadult közép-európai területek jelentős részében még mindig hatalmi vákuum van. Ezt vagy természetellenes tehetetlenség, vagy jól megfontolt taktika magyarázhatja. A megértéshez közelebb visz annak felismerése, hogy Nyugat-Európában nem egy, hanem két hatalmi központ létezik, amelyek együttműködése első látásra sem problémamentes. Az Európai Unió hatalmi szerkezete a francia–német szövetségen alapul, ami ténylegesen Franciaország befolyását jelenti. (A francia hadsereg mind a mai napig fenntartja szerződéses katonai jelenlétét az 1945 után megszállt német területeken.) Ráadásul Franciaország és a NATO kapcsolata az együttműködés ellenére sem felhőtlen; Franciaország cselekvése nem függ minden további nélkül a NATO felső vezetésében meghozott döntésektől. Ez a bonyolult képlet jelzi, hogy Európa hatalmi helyzete két, részben ellentétes törekvést tartalmaz: egyrészt Franciaország önálló hatalmi tényét, másrészt a NATO szövetségének a tényét. Franciaország elemi érdeke, hogy a Németországgal fennálló politikai, gazdasági és katonai szövetsége fennmaradjon. Németországnak ugyancsak érdeke e szövetség fenntartása, ám egyben saját gazdasági befolyásának érvényesítése a kelet-európai területeken. A NATO-nak érdeke a francia–német szövetség megőrzése, ám globális elkötelezettsége miatt nem érdeke a francia–német kapcsolat egyensúlyának megbontása. Az unió keleti kiterjesztése Franciaország szempontjából azzal a veszéllyel jár, hogy nem lesz képes a jelen formában fenntartani a francia–német szövetséget, hiszen Németország szerepe aránytalanul megerősödhet. Ezért Franciaország érdekei azt diktálják, hogy vagy egyáltalán ne járuljon hozzá az unió bővítéséhez, vagy csak olyan formában, amely meggátolja a német befolyás megerősödését, és biztosítja Franciaország politikai-gazdasági pozícióit az új térségekben.Ezzel szemben a NATO keleti kiterjesztése határozottan célja a katonai szövetségnek. Ha ez nem történik meg, a NATO globális célkitűzései kerülhetnek veszélybe, amennyiben Európa katonai ellenőrzése döntő fontosságú az eurázsiai térség befolyásolása szempontjából. Ezért a NATO és az Európai Unió érdekei ezen a ponton elágaznak. Ez a divergencia ugyan – a NATO-bővítésnek köszönhetően – ma már nem jelent katonai vákuumot Nagy-Közép-Európa nyugati övezetében, ám nyitva hagyja a kérdést, hogy a térség politikailag milyen irányba fejlődik. Ezen a ponton nem szabad lebecsülnünk az unió és a NATO részleges érdekeltérését: a NATO nem érdekelt abban, hogy az unió úgy terjeszkedjék kelet felé, hogy eközben csak a francia politikai szempontokat érvényesítse. Ez ugyanis azt a veszélyt villantja föl, hogy Franciaország mint Európa legfontosabb politikai hatalma olyan politikát kezdeményezhet, amely részben vagy egészében eltér a NATO globális céljaitól; ez viszont megrendítheti a NATO helyzetét. Ezért a mai Közép-Európában némi versengés észlelhető a NATO és az EU törekvései között. E divergencia ollójában terük nyílik különféle politikai kezdeményezéseknek.Közép-Európa legnagyobb politikai játéktérrel rendelkező állama Lengyelország. Az unió politikai stabilizálásának egyik lehetséges forgatókönyve szerint (amely Brzezinski egyik kedvenc gondolata) az unió mai francia–német szövetségét ki kell bővíteni francia–német–lengyel–ukrán szövetséggé. De míg a francia–német–lengyel szövetség gondolata talán egybevág az unió mai érdekstruktúrájával, Ukrajna csatlakozása ugyanazt a nehézséget veti fel, mint általában az unió keleti bővítése. A jelentős területű, nyersanyagforrású és lakosságú Ukrajna bevonása az unióba ugyanúgy okozhatja Franciaország elszigetelődését és Németország felértékelődését, mint az unió keleti bővítése. Ezért Franciaország inkább csak a lengyel partner bevonásában, illetve a lehetséges szövetségesek távol tartásában érdekelt, ami fenntarthatja a hatalmi vákuumot Európa keleti felében. E vákuum kiküszöbölésének másik módja egy Franciaországgal szövetséges Oroszország megerősödése lehet, ami azonban ma még a képzelet világába tartozik; s különösen nem oldja meg Ukrajna problémáját. Ukrajna ugyanis – egy zártan felfogott francia–német–lengyel tengely kialakulása következtében – automatikusan Kis-Közép-Európa felé tájékozódna.Ez utóbbi talán elkerülhetetlenanek tűnik, mivel Franciaoraszág jelenleg elzárkózik a szövetség ukrajnai kibővítése elől. S itt érkezünk el Magyarország közép-európai helyzetének elemzéséhez. Az ország töredékállamok zónájában található, amelynek hatalmi struktúrája kiforratlan, és kijegecesedését aligha segítik elő az unió bővítésének mai forgatókönyvei. E Kis-Közép-Európa tükrözi az egész Európa-problematikát: sok apró, részben ellentétes érdekű állama közül egyik sem döntő befolyású. A NATO kiterjesztése Cseh- és Magyarországra csökkentette a hatalmi vákuumot e térségben, de önmagában nem nyújt megoldást. Ukrajna évtizedekig nem befolyásolja érdemben a térséget; a NATO tehát nem lesz képes egyetlen hatalom dominanciájára építeni jelenlétét, hanem a számos kisállam együttműködésére kell hogy támaszkodjék. Ennek két kifutási lehetősége van: vagy az történik, hogy a NATO vezetésével katonailag összehangolt országok megmaradnak a mai kaotikus állapotban, ami azonban hosszú távon veszélyezteti a NATO pozícióit is; vagy pedig olyan szerkezeti egységesülés indul meg, amely megerősíti a NATO jelenlétét, és az EU-bővítés forgatókönyvei közül azt emeli ki, amely a francia–német–lengyel tengely mellett alközpontok kialakítására törekszik. Ilyen alközpont Olaszország, és ilyenné válhat a kis-közép-európai térség. Igaz, a kis-közép-európai alközpont elfogadásához Franciaországnak részben át kell hangolnia politikai preferenciáit, de nem elképzelhetetlen, hogy elfogadhatónak tartja ilyen alközpont kialakulását, amennyiben az nem Németország befolyásának növekedését segíti elő. Ha azonban Franciaország, évszázados politikájának megfelelően, inkább e térség atomizáltságát kívánná fenntartani, vagyis megpróbálná kivárni a megerősödő Oroszország ismételt térnyerését, elképzelése nemcsak illuzórikus lenne, hanem szembekerülne a NATO globális érdekeivel is. A NATO ugyanis elfogadja Oroszország szövetségét, de csak akkor, ha ez nem veszélyezteti európai pozícióit.Mindezek miatt Kis-Közép-Európa önálló politikai formálódása a NATO számára fontos, az EU számára pedig tolerálható vagy csak közvetve utasítható el. Kis-Közép-Európa az említett államokon kívül jelentheti még Bosznia-Hercegovina bevonását, esetleg Románia és Szerbia csatlakozását. Ez utóbbi valószínűségét gyöngíti a hagyományos francia stratégia, amely Romániában és Szerbiában a német befolyás terjedésének gátját látta és látja. Ezzel szemben megvalósíthatónak tűnik Kis-Közép-Európa egységesülése akár Csehországgal, akár nélküle. Lássuk világosan: e térség centrumában a fejlett Ausztria és a gyorsan fejlődő Magyarország áll, s egységesülése nem képzelhető el másként, mint e két ország egyre szorosabb gazdasági, kulturális és politikai összefogásaként. Mindez erősen függ a belpolitikai helyzettől. Tapasztalhattuk, hogy a szociáldemokrata párt (SPÖ) kormányzása idején az osztrák csatlakozási retorikát a gyors EU-bővítést elutasító állásfoglalások árnyalták, s nem kétséges, hogy ezek fejezik ki a dolgok valós állását. A mai osztrák kormány azonban bővítéspárti akkor, ha a bővítés számol az osztrák érdekekkel is. Magyarország vezető pártjainak retorikája eltér ugyan az ország közvetlen külpolitikáját illetően, de gyakorlatilag jól látják az ország alapérdekeit. Ezen sokat ront az MSZP örökölt kompromisszumos taktikája, amely mindenkor hajlandó volt alárendelni a lokális érdekeket a külső érdekeknek.Mi tehát Magyarország lehetősége ebben az összefüggésben? Nem más, mint a magyar–osztrák kapcsolatok megerősítése. Leszögezhetjük, hogy Kis-Közép-Európa politikai egységesülése a különleges magyar–osztrák kapcsolatoktól függ. Az a törekvés, amely e kapcsolatot erősíti, jól artikulált Közép-Európát kíván; s az, amely gyengíti, atomizált, és hosszú távon ismét orosz befolyás alá helyezhető Kis-Közép-Európában gondolkodik. E kapcsolatot két tényező gyengíti: 1. Ausztria nem tagja a NATO-nak; 2. a schengeni határ Ausztria és Magyarország között húzódik. Az első probléma elhárítható, a második megoldása viszont nem érdeke azoknak, akik az unió bővítését alárendelik a centralizáció kérdésének. Ennek ellenére lehetségesnek tűnik a magyar–osztrák kapcsolatok erősítése, hiszen ez érdeke a NATO-nak. Ugyanígy NATO-érdek a többi kis-közép-európai ország bevonása e kapcsolatrendszerbe, ideértve Ukrajnát is.Hosszabb távon a megerősödő aKis-Közép-Európa a NATO aeurópai jelenlétének nagyobb súlyát szolgálja, ami egybevág a szervezet globális érdekeivel. A NATO helyi beágyazódása azért fontos kérdés, mert a globális versenyben azok a hatalmak vannak előnyös helyzetben, amelyek egy adott területen biztos háttérre támaszkodhatnak. Érdemes megfontolni, hogy Kis-Közép-Európa jövőjét nem foghatjuk-e fel olyan modellként, amely nem az amerikanizmus mértéktelen importját jelenti, hanem – Dél-Korea helyzetéhez hasonlóan – inkább az amerikanizmus védőpajzsának felhasználását más befolyásokkal szemben és a saját jelleg védelmében. E tendencia megerősödése az unió érdekeit is szolgálja, hiszen olyan alközpont jöhet létre Európában, amely közvetlenül nem függ Németországtól, tehát nem fenyegeti Franciaországot az elszigetelődés veszélyével.A kis-közép-európai alközpont kialakulásával Magyarország külpolitikai mozgástere kitágul; gazdasága egy viszonylag jelentős régió középpontjába kerül, ami növekedését minden eddiginél jobban felerősíti; végül, de nem utolsósorban a jól meghatározott magyar érdekek oly módon válnak képviselhetővé, hogy nem egy másik ország ellen irányulnak, hanem egybevágnak az egész térség érdekeivel. Ezzel a térség egésze példátlan fellendülés sodrába kerülhet, és hozzájárulhat valamennyi érintett ország stabilitásához és harmonikus kapcsolatához.