Menetelünk Európába?

A tűz, a kerék, de talán még a magfúzió lelkes feltalálói is joggal védekezhetnek a végső ítéletnél: nem láthatták előre, hogy ötletük hová vezet. Azt is mondhatják, a hibát a felhasználó követte el, hiszen a sült hús jobb, mint a nyers, és kerekeken gördül a babakocsi is, nem csak az ágyú. Vannak azonban olyan „találmányok”, amelyeknek következményeit előre lehetett (volna) látni – ezekre legfeljebb magyarázat van, mentség nincs. Az egészségügy sem mentes ezektől az ötletektől, és a következmények szinte beláthatatlanok.Az igazi bajok ott kezdődtek, amikor egyes hamis próféták azt hazudták a népnek, hogy csak az a munka, ami izzadtsággal jár. Sokan elhitték ezt, sokan – a lelkük mélyén – ma is rokonszenveznek ezzel a gondolattal, elfelejtve, hogy az ötletadók már akkor is legfeljebb a vadászatokon végeztek testi munkát. A munka társadalmi elismertségét legáltalánosabban a fizetés tükrözi. Az idézett ideológia oda vezetett, hogy még a hatvanas években is másfélszer-kétszer annyit keresett egy segédmunkás, mint egy orvos. Nem tudom, ki adta át az első „hálapénzt”, és azt sem, hogy melyikünk fogadta el először, de a találmány gyorsan terjedt, mint a tűz. Épített, mert az orvos nem halt éhen, és rombolt, mert ez volt az első teljesítményfinanszírozás. A paraszolvencia okaival, következményeivel számos tanulmány foglalkozik napjainkban. Itt és most elég, ha egy következményre utalok: a segítő foglalkozások számára végzetes, ha valaki azért dolgozik, hogy többet keressen, és nem azért, mert gyógyítani, segíteni szeretne ott és úgy, ahogy talentuma, adottságai révén helye van. A paraszolvencia vízválasztó lett a szakmák között is. A keresők keresettek lettek, a többi pedig hiányszakma. Napjainkban – sajátos ellentmondásként – ezek kerültek olyan helyzetbe, hogy egységes fellépéssel megbéníthatják az amúgy is sánta egészségügyet. Altatóorvos, röntgenes, vagy labor nélkül leáll az egész kórház. Az ügy sokkal veszélyesebb, mint egykor a taxisblokád...A második, most már annak is nevezett teljesítményfinanszírozás a 80-as évek végén indult. Ma már megállíthatatlannak tűnik, pedig romboló hatását előre lehetett tudni. Már a szó is hibás: azt sugallja, hogy X. Y. egészségügyi dolgozó több fizetést kap, ha többet dolgozik. Az érdekeltség persze fennáll: ha a kórház nem dolgozik egyre többet, adósságcsapdába kerül, megszüntetik, leépítik, és az utcára került dolgozó még annyit sem kap, mint annak előtte. Egyáltalán miféle teljesítményt értékel a pontrendszer? Fizikait vagy szellemit? Harmadik lehetőség nincs. A fizikait, hogy mennyit állunk, futunk, fordítjuk, mosdatjuk a beteget, hogy hány kilopond erővel nyomjuk a szike hegyét, biztosan nem méri az OEP, a szellemi pedig úgyis mérhetetlen, ezért ezt meg sem próbálják. Valójában egy roszszul kitalált költségfinanszírozásról van szó. Átlagbeteg átlagbetegséggel átlagkórházban átlagszemélyzettel X nap alatt köteles meggyógyulni. Ha nem, akkor sem fizetnek érte többet. Mit érdemes tehát gyógyítani, ha nem akar csődbe jutni a kórház? Olyat, aki csak kicsit beteg, kevés gyógyszert igényel, és azt addig kell benn tartani – ugye, hihetetlen –, amitől az OEP már fizet. Ha véletlenül korábban gyógyul meg az illető, mint a kitalált ápolási napok minimális száma, akkor sem mehet haza, legfeljebb papíron. De az utóbbi megoldás veszélyes, két okból is: le lehet bukni, és akkor nincs pénz, csak büntetés, a másik rosszabb: ha bennfekvése, de kinnjárása idején történik vele valami, a felelősség a mienk, hiszen ott volt – vagy nem. Mindez nem vicc, hanem véresen komoly valóság, egy végig nem gondolt „találmány” egyik következménye. A kórház pedig kényszerhelyzetben van, mint Michelangelo a falanszterben: minél több széklábat kell faragni, díszíteni sem érdemes, nem fizetik meg. Mózest, Dávidot ügyelet után szabad varázsolni, sőt ebben a sajátos falanszterben kötelező is, hiszen a híres munkák javítják a kórház „imázsát”, jobb lesz a piár, több megrendelést kapunk, lehetőleg széklábakra, mert az rentábilis.Az általam egyébként nagyra becsült Széchenyi-tervben is olvastam egy szóösszetételt: „egészség-ipar”. Semmi bajom az iparral, de ez nem az! Ha piaci alapokra helyezzük, a következmények előre láthatók. A megoldás roppant egyszerű. Tisztességes, polgári létet biztosító fizetést kell adni az egészségügy közalkalmazottainak, az indokolt költségeket pedig el kell számolnia az intézménynek. Itt aztán jöhet nyugodtan az ellenőrzés. Szakmai ügyekért pedig felel a szakmai vezető, az orvos-igazgató, a szakmai kollégium. A lustát, a felelőtlent elküldi majd az osztályvezető főorvos, főként ha fel tud venni helyette mást.Nem tud. Nővért, műtősfiút, kórboncnokot, altatóst, laborost, röntgenest – hadd ne folytassam – nem tud. Reggel háromnegyed nyolckor mindennap összeül az osztály. Ilyenkor azt kell megbeszélni, hogy mi történt az éjszaka, milyen sorrendben operálunk, konzíliumok, rendelés, asszisztencia, mit talált valaki az interneten egy súlyos beteggel kapcsolatban – ez a dolgok rendje. Az már nem, hogy megint elment egy nővér, a helyzet már kritikus, nem, rosszabb. Miért ment el, teszi fel valaki a kérdést. Mert 30 000 forintból nem tud megélni. Abszolút indikáció, jegyzi meg az egyik kolléga. Van relatív is – mint a műtéteknél. Az egyik előző, okos, szép nővért támogatta a családja, lakása is volt, de már nem bírta lelkierővel, hogy kortársai háromszor annyit keresnek, s ha hibáznak is, nem kerülnek börtönbe.Nemrégiben előkelő betegünk volt. Londonországból jött mandulaműtétre hozzánk. Szakmai elismerés? Biztosan az is, de most nem erről van szó. Ezt a rutinbeavatkozást itt is, ott is egyformán végzik. Anyagi okok miatt? Mindkét helyen volt biztosítása. Elárulom: 2002-re kapott előjegyzést! Aki nem hiszi, járjon utána, és azt is megtudja majd, hogy egy szakorvosi vizsgálatra fél-háromnegyed évet kell várni, hacsak nincs életveszélyben a beteg. A magyar egészségügynek még vitathatatlan értékei vannak, de ezeket majd akkor értékeli a közvélemény, ha a folyamatos erkölcsi és anyagi értékvesztés során elveszíti. Menetelünk Európába. Az egészségügy is, lehet, hogy az nem annyira, ki tudja. Ellentmondásokkal terhes ez az úti cél. Nem vagyok biztos abban, hogy mindenki egyformán örül majd a megérkezésnek. Lesznek meglepetések szép számmal. Az egészségügyieket – mármint azokat, akik kibírják addig – biztos megélhetés várja, az átlagbeteg pedig átlagosan hosszú hónapokig fog várni egy átlagfülnézésre, egy átlagmosolyra, hacsak nem ordít a fájdalomtól.