Baloldali ország – mennyország?

A kiváló, saját tudományterületén megkérdőjelezhetetlen tekintélyű szakember méltatlankodva meséli: rosszalló megjegyzésekkel illették, már-már megbélyegezték, amiért – más fórumok mellett – a Magyar Nemzetben is publikál. A konkrét cikk ellen senki semmilyen kifogást nem hozott fel, sőt esszéje az adott konferencia egyik sztárja volt: a rendezők alig győzték róla a fénymásolatokat gyártani. A fanyalgóknak egyedül a kontextussal, a megjelenés helyével volt gondjuk, mondván: komoly tudósembernek szélsőjobboldali fórumban nem illik publikálni. Komoly tudósemberünk visszakérdezett: bírálói szokták-e néhanap a szóban forgó lapot a kezükbe venni, hogy ilyen csalhatatlanul képesek ítéletet alkotni annak szélsőjobboldali voltáról. Nem, nem szokták – hangzott az értetlenkedő válasz: hát hogy is vennének a kezükbe egy szélsőjobboldali lapot? (Legfeljebb így, fénymásolatban...)Az ismert tévés személyiség, műsorvezető megmakacsolta magát: nem fog leülni egy asztalhoz egy olyan kollégával, aki úgymond „teleírja” a szélsőjobboldali sajtót. A hírre a szűk szakmai kerekasztal más meghívott résztvevői is kilátásba helyezték: ha a diszkreditált szakírót kirekesztik a nyilvános eszmecseréből, ők is kirekesztik magukat. A bölcs és rutinos szerkesztő csak kínos magyarázkodással, bocsánatkéréssel tudta helyrehozni hebehurgya kollégája baklövését: nem úgy gondolta, nem volt képben, hogy a kifogásolt résztvevő csupán a Magyar Nemzetet „írja tele”. A műsor rendben lement, de a ceremóniamester (közszolgálati médiamunkástól szokatlanul leplezetlen – és leleplező – őszinteséggel) állítólag még hozzáfűzte: neki voltaképp mindegy is, ki mit ír tele a jobboldalon – onnan ő sem a Magyar Nemzetet, sem egyebet nem olvas.Talán – a lap érintettsége okán – nem kifejezetten szerencsés e történetkékről épp a Magyar Nemzetben beszámolni, de hát az a szomorú helyzet, hogy mára egyszerűen nincs más fórum, ahol a jobbközép (tehát a radikális jobboldalitól és a mindenféle szivárványos baloldalitól egyaránt különböző) sajtóidentitásról értekezni, illetve azt megvédelmezni lehetne. Védelmezésre pedig égető szükség van, hiszen a baloldali sajtóhenger (egyesülve az állítólag kormányelnyomás alatt nyögő elektronikus közmédiumok jó néhány műhelyével) a teljes verbális arcvonalon támadásba lendült. Ez az alattomos média-hidegháború természetes célpontjának tekinti lapunkat – annál inkább, mert más markáns céltárgyat mára nem is igen talál a keresőablakban. A propagandisztikus hadviselés elsősorban a szellemi gettósítást tekinti elérhetőnek – a teljes megsemmisítés egyelőre hiú álom.Paradox módon a baloldal sajtóteoretikusainak lazán belefér a sajtószabadság-fogalmukba, hogy a honi lapstruktúra – igazodva az állítólagos társadalmi igényekhez – kizárólag baloldali lapokból álljon. Úgy vélik, ekkor lenne a magyar nyilvánosság végre maradéktalanul piackonform. (Megjegyzendő, hogy e sajátos logika szerint a Kádár-éra, ahol csakis baloldali lapok jelenhettek meg, maga volt a piacgazdaság és a sajtószabadság diadala.) Légy a tejben, hogy az állítólagos olvasói igény (amely a baloldal megmondóemberei szerint marginális Magyarországon a jobbközép sajtótermékek iránt) nem látszik egybevágni a választói igényekkel: a baloldali sajtó szakadatlan túlsúlya ellenére eddig két ízben jobbközép kormányt segítettek hatalomra egyetlen balközép kabinettel szemben. A marginalizált ellenlábas, a „jobboldaliatlanított” sajtó persze orwelli világot hoz létre, a baloldali lapok azonban már nagyban treníroznak erre az időre: úgy gondolják, hogy magukhoz csábítva a jobbközép szalonképesnek mondott szerzőit (kormány-főtanácsadók kíméljenek) a külvilág felé saját hasábjaikon is eljátszhatják a formális sajtópluralizmust, hitbizományba vehetik a sajtószabadságot.E vágykép megvalósulásának azonban bosszantóan útjában áll néhány polgári őskövület, nem tudván vagy nem akarván feloldódni a langymeleg (ám egykor forradalmian bugyborékoló) baloldali pocsolyában. Mivel – a bársonyos rendszerváltozás eredményeképpen – mögöttük jószerivel alig áll gazdasági hatalom, a politikai háttér pedig egy demokratikus váltógazdálkodásban mindig ingatag, ezért ideológiailag és erkölcsileg kell őket és utolsó fórumukat tönkretenni, elhitelteleníteni. S a jelek szerint nem eredménytelenül: ez a kirekesztő technika nem csupán a televíziós személyiségek esetében hatékony, hanem a szakmai konferenciák közönségének körében is. A rágalmazóknak kezükre játszik, hogy a szalonképtelennek bélyegzett szerzőket és orgánumokat a baloldali etika szerint még olvasni sem illik, ezért aztán bajos meggyőződni arról, hogy ők (illetve azok) valóban szalonképtelenek-e.Az erkölcsi-politikai lejáratás leginkább bevált fogása, ha valakiről vagy valamiről azt állítják, hogy szélsőjobboldali. Ennek tételes bizonyítása macerás ugyan (ehhez előbb meg kellene mondani, melyek a szélsőjobboldaliság kritériumai, ezek hogyan viszonyulnak a demokratikusnak elismert jobbközép értékekhez, s azt a tényt, hogy valakire e kritériumokat alkalmazzuk, mennyiben befolyásolja az alkalmazó személye, például hogy ő maga korábbi életében „fegyverrel vagy tollal” egy önmaga által is diktatúraként meghatározott szélsőbaloldali rendszert szolgált) – de nem is kell effélével bajmolódni: ehelyett a jól bevált csoportos bűnbakképzés rutinját mozgósítva az egész kontextust kell leszélsőjobbozni.Pillanatnyilag tehát az a helyzet, hogy a monopóliumra törő baloldali „véleményformálóknak” becsületszóra kellene elhinnünk, hogy amiről véleményt formálnak, az úgy is van. A becsületszóhoz azonban etimológiailag is hozzátartozik a becsület, ami konzervatívnak ható fogalom, de ha liberális szinonimáival helyettesítjük (méltányosság, ténytisztelet, elfogulatlanság stb.), akkor nyugtalanító szakmai és morális hiátusokra bukkanunk e média-hidegháború élharcosainál.Tamás Gáspár Miklóstól eddig sem várhattunk következetességet, saját elveihez való hűséget, a más véleményen lévők megbecsülését, miként minimális polgári jómodort sem (az a bizonyos ezüstfejű sétapálca aligha volt egyéb az aktuális politikai szerephez szükséges színpadi kelléknél); azt azonban, amit a Magyar Hírlap tegnapi számában – Aczél Endrét kioktatva, az ő radikalizmusán is túltéve – ír, nem lehet szó nélkül hagyni: „...a legsüvöltőbb szélsőjobboldali publicisták ma már egyáltalán nem MIÉP-esek. A Magyar Fórumnál ma már gyakran radikálisabb Magyar Nemzet (a kormány félhivatalos „polgári napilapja”) és a Magyar Demokrata nem a MIÉP-hez áll közel, hanem a lehető leghivatalosabb kormánytöbbséghez.” A MIÉP „radikalizmusát gyakran (bár még nem minden esetben) túllicitálja a Fidesz közeli heccsajtó, amelynek az általános vakság következében tisztességes munkatársai, szerzői is vannak (akik ezzel legitimálják a reformfasisztákat)”.Nem tudni, a filozófus szerző engem a legitimáló rövidlátók vagy a süvöltő „reformfasiszták” közé sorol-e (ha utóbbi terminuson a „reformkommunista” jobboldali megfelelőjét érti, határozottan tiltakozom); de ha egyszer majd kinyilatkoztatja, biztosan becsszóra elhiszik neki azok, akik amúgy sem olvasnak. Bizonyára meg tudná magyarázni a Fidesz-közeliség talányos fogalmát is (ebbe néhány elvbarátjának már beletörött a bicskája); de figyeljünk inkább a mögöttes politikai üzenetre: a Magyar Nemzet (s a régi jó kapcsos zárójellel: a Magyar Demokrata) immár radikálisabb, mint az eddig a szélsőjobboldaliság etalonjának tartott Magyar Fórum; a Fidesz pedig immár radikálisabb, mint a „reformfasiszta” mumus MIÉP. A gettó szép tágas lett: belefér az egész jobboldal, differenciálás nélkül. Velük szemben pedig az egységesen mérsékelt balközép mennyország – Thürmer Gyulától Tamás Gáspár Miklósig.Hát hogy a csudába ne heccelné fel az ember magát!