A szemétzóna

Ha az ember vonattal utazik el Budapestről, olyan jelenséggel szembesül, amely akár csak néhány évvel ezelőtt is ismeretlen volt. Az utcák végén, a házak tövében, a mezők szélén, a termőföld árkainak oldalán és mélyén mindenütt sebtében kihordott szemét halmozódik. Építkezési törmelék, csomagolóanyagok maradványai, ismeretlen tartalmú műanyag zsákok üledékhalmai, amelyek ma már úgy veszik körbe a várost, mint a Szaturnuszt önnön gyűrűje. S nem csak a fővárost: a kisebb települések körül hasonló a helyzet. Induljunk el akár nyugatra, keletre, északra vagy délre: a szemétövezet mindenütt megjelent településeink környezetében. Vagy akár a belsejében is. Nemcsak a főváros már-már indiai szintű elhanyagoltságára gondolok – a mindehhez hozzátartozó, leromlott külsejű, utcán háló szerencsétlenek sokaságával –, hanem arra is, hogy a szemétzóna gyűrűje nap mint nap beljebb húzódik a városközpont felé. A centrumhoz mind közelebb bukkan fel az éjszaka leple alatt kihordott építkezési sitt, háztartási szemét, ami hónapokig halmozódva várja reménytelen elszállíttatását. Vagy már nincs is szükség az éji sötétre: amiképpen az utcán hálók ma már szégyentelenül végzik kisebb vagy nagyobb dolgukat a legforgalmasabb utak partvonalán, a szemétkihordók sem szégyenlősek: legyen bár fényes nappal, a csomagtérből néhány perc alatt kipenderül az a három-négy műanyag zsák, amelyek titkát majd a kóbor kutyák szorgos állkapcsa igyekszik napvilágra hozni...A nyugati turista, akinek már arcáról is lerí a nyugalmasabb életvitel, megáll az Erzsébet híd lábánál, és nem tudja, mit csodáljon inkább: a budai dombok fölött alászálló nap látványát, amint aranyló fényfátyollal teríti be a várost, vagy a pesti Duna-part elfeketedett házsorait, amelyek oromzatáról darabokban mállik az évtizedek alatt szürkére horpadt vakolat. E hórihorgas, szinte apokaliptikus látványt nyújtó épületek a maguk égbe szökő tornyocskáival – dacára a turista első feltételezéseinek – nem egy hajdani történelmi film itt felejtett drapériái. Lépcsőházaik még külsejüknél is rémisztőbbek, vizeletszagú bejáratuk elé ma már nem jár vissza a házmesterek kihalt fajának egyetlen, utolsó kísértete sem, hogy két vödör vízzel, egy jó kötésű seprűvel röpke félóra alatt felsikálja a hívatlan látogatók nyomát; vagy csupán felöntse a csontszárazra szikkadt aszfaltot, amelyen a rekkenő hőség a médiumíró fanatizmusával satírozza kontúrosabbra egykori ürülékfoltok zuzmós lenyomatát. Talán a várost belengő enyhe nyári dögszag tartja távol az érzékeny orrú kísérteteket; s talán ugyanez ihleti a mániákus festékpermetezőt, aki valaminő fatális félreértés okán már nemcsak a vasúti kocsik oldalát, hanem a köz- és magánépületek szinte mindegyikét befújja festékes jelképeivel, lázasan igyekezvén megfeledkezni a méltóbb emberi tevékenység formáiról.A szemétzóna, amelyben élünk, nem néhány nap alatt keletkezett. Valaha virágzott e táj, városai üdék, rendezettek voltak, bennük egy természetesen növekvő, sokféle tehetségű civilizáció bővizű folyója kanyarodott egy ismeretlen korszak lehetséges világa felé – oly világ felé, amelynek első emlékeit ma már csak az összeomló múlt végóráiként idézzük. Hova merültek el a városok szorgalmas lakóikkal, hétköznapjaik feszes egyhangúságával, hová az a világ, amelyben nemcsak a szavaknak volt foghatóbb értelme, hanem az élet is világosabb teleológia szerint szerveződött? E költői kérdés, ha válasz lenne rá, az emlékezés holtágába terelné a gondolatot. Voltak városok, amelyek a virágzás évszázadai után nyomtalanul szívódtak föl az idő sodrában, avagy üszkös romjaik századokon át figyelmeztettek minden e világi mulandóságára – akárcsak a temetetlenül fehérlő emberi csontok szőnyege a sztálingrádi ütközet máig érintetlen színterein. S voltak városok, amelyek éltükben is romhalmaznak tűntek; a köröttük terjedő szemétzóna már akkor is a bomlás erősebb hatalmairól mesélt, amikor lakói közt a jobbak még megtisztuló jövőben reménykedtek. Reménykedni a szemétzóna kellős közepén: csak akkor nem nevetségesen értelmetlen, ha benne nem semmittevés, hanem helyesen elgondolt és végrehajtott cselekvés diktál.Ehhez azt kellene tudnunk, hol is húzódik valójában a szemétzóna; honnan meríti tartalékait? Elegendő-e arra rámutatnunk, hogy a fejlett világot mindenütt szemétzóna fogja körül, Dél-Amerikában éppúgy, mint Kelet-Ázsiában? Sokan készen állnak a válasszal: a nemrégiben még háború sújtotta Horvátország vagy Szlovénia sikerrel hárítja el periferikus helyzetének efféle veszélyeit. A rendezett falvak és települések látványa déli szomszédainknál egy több száz éves helyzet negatívja: még a két világháború között is Magyarország volt e térség köznapi kultúrájában legfejlettebb állama. Ne essünk tévedésbe: miközben a földrajzi szemétzóna terjedését figyeljük, önmagunkat látjuk. Költői, de tartalmas fordulattal azt mondhatnánk, hogy e szemétzóna bennünk terjed – ha a kimért fejtegetés nem késztetne arra, hogy árnyaltabban fogalmazzunk. Először is itt van történeti alakulásunk aránytalansága: idehaza a gépjárművek száma folytonosan növekszik, ám az úthálózat fejlettsége az elmúlt húsz évben alig változott. Ha épültek is új útvonalak, a régebbiek tönkrementek. A kihajított autóroncsok, gumiabroncsok ma már belakják erdőinket és mezeinket. E rendellenesség felszámolására pedig nem született egyetlen országos intézkedéssorozat sem. A kihajított akkumulátor, a törmelék, az árokparti gyommal halálos birokra kelő autógumi jól egészül ki a tizenéves leány magát kellető, útszéli lépteivel, amint gyermeklelkének szorongását a fenyegetés és jutalom kettős perspektívájával igyekszik lecsillapítani, olykor némi kábítószer segítségével. De a kábulat elmúlik, s a rá következő kétségbeesés csak újabb menet elindításával ellensúlyozható, egészen addig, míg a testi természet fel nem lázad, vagy a lelkiismeret válik oly tompává, hogy az angyaloknak – ha el nem riasztaná őket az izzadságoldó pacsuli szaga – sírni volna kedvük.Az autógumi az első agresszió az erdők harangvirága ellen; a második a műanyag flakon. Jár a szarvas a terebélyes tölgyek alatt, fejét magasra tartva, gyanakodva néz előre – noha felőle fúj a szél, mélyebb érzéke azt súgja, hogy valami nincs rendben arrafelé, ahol az ágak sűrűjében az erdei vándor figyel. A kémlelő néhány percig moccanatlan, majd mégis oldalra lép – s a reccsenés, amely a lépést követi, a szarvast azonnal menekülésre riasztja. Nem száraz ág reccsent, ami még természetes lett volna, hanem avarba süppedt műanyag flakon. Valaki elhajította. Favágó? Nyugatról importált téli vadász, akinek a kiszórt kukoricára rászoktatott vadat legfeljebb tíz méterről szokása főbe lőni? Mindegy: a műanyag flakon éppoly elpusztíthatatlan, mint az autógumi; steril szaporodása a szemétzóna baljós ostromgyűrűjének zárótüze erdő és mező, utca és tér, mindennapi életünk színterei körül. E behatolás, képzeljük bár el természetes növekedésként, nem automatizmus. A kiszórt törmelék mögött egy-egy mozdulat húzódik, a mozdulat pedig emberé, aki gondolkodik. Nagyjából úgy gondolkodik, hogy a gumi kihajítható, hiszen nincs kapcsolat ember és környezete, ember és ember között – talán még saját mozdulata és önmaga közt is alig. E gondolkodás csak részben vezethető vissza más tényezőkre, családi szokásra, társadalmi normákra, felelős politikus mulasztására, aki teheti, de mégsem teszi: hiába a hét végi közúti halálesetek nagy száma, nem kezdődik kampány a figyelmesebb vezetésért; hiába növekszik a fiatalkorú prostitiáltak száma, senki sem emel szót a gyermeki lélekért; s hiába a terjedő szemétzóna, senki sem áll fel, és nem mondja el, hogy léteznek törmelékgyűjtők, a háztartási szemét hasznosítható, az aluljáró fala nem hieroglif bandaszimbólumok reklámfelülete, s az utcai átkelő sem az a hely, ahol a gyalogosnak csak azért kell nyomorultul elpusztulnia, mert idehaza tragikusan feledésbe merült a jobbról való előzés tilalma...Mélyebb ok a szétesettségé; a kultúra felbomlásáé, amelyben nemcsak az egyetemes célok válnak valószerűtlenné, hanem e célok fontossága is, érdekeltségem abban, hogy körültekintően cselekedjem. A vallás régi latin neve religio, azaz elővigyázatosság, amely ügyelt arra, hogy a hely természetes szelleme ne sérüljön. E viselkedés szerint a másik ember vélekedése kiindulópont, nem pedig elpusztítandó akadály; a természet olyan tényező, amelynek meghaladása szükséges, de elpusztítása vallástalan, kegyetlen tett. Religiótlan korunk a természetest, legyen ez külső vagy belső, már régen nem tartja semmire. Vagy önző szenvedélyek rabszolgaságába hajtja, vagy a természetellenesség kultuszával igyekszik elpusztítani. S a harsány természetvédelem gyakorta ugyancsak álarc, amely konkurens politikai-gazdasági célok szolgálatában aktivizálódik. Akár így, akár úgy, a természet elve, amely kimondja, hogy a természet nem más, mint önmaga meghaladása, sérül.De sehol sem oly mértéktelen a vallástalanság, mint a vesztesek közt. Volt idő, amikor úgy tűnt, a vesztes akkor jár jól, ha elhull a csatatéren. Ekkor nem kell végignéznie övéi megsemmisítését, a győztes bevonulását egykori otthonába. Ha ezt mégis kénytelen végigélni, a vereséget újabb követheti: az erkölcsi összeomlás. Ha körülnézünk a vesztesek országában, látható, hol tartanak mindebben. Ha házaik romosak is, még élhet bennük a remény; ha szegénységük kiáltó is, választhatnak maguknak méltó vezetőket; ha fájdalmuk elviselhetetlen, még feltámadhat bennük az újjászületés akarata. De ha vallástalanná válnak – levetkezik elővigyázatosságukat –, nehéz megmenteni őket a megsemmisüléstől. A vallástalanság első látásra kiút az összeomlásból; cinizmusa folytonos fényt ígér. E fény azonban kétes; rejtve marad benne a romlás, amely a legtorzabbat is természetesnek véli, és mit sem vesz észre a szemétzóna szűkülő gyűrűjéből. Fel sem fogja, hogy e zónában csak a felhalmozódás folytonos, ám szerves feldolgozás és kiáramlás nem lehetséges; nincs reciklálás, mert nem működik a szervezet egésze, amelyben alak és salak, a természet e két végső elve egyensúlyt alkothatna.Könnyű azt mondani, hogy a lebénult szerveket operációval kell megjavítani; hogy a szervezet beavatkozással még megmenthető! Az operáció végrehajtása sokkal nehezebb; s még nehezebb megítélni azt, hogy van-e egyáltalán olyan műtét, amellyel egy nép erkölcse helyreállítható.