Ó, skóla!

Most, így az első őszi iskolakirándulások és felmérő dolgozatok táján ideje bevallanom, hogy magam is szökött tanár vagyok, mint annyian e hazában. Apám-anyám tanító volt, így aztán vidáman végignyomorogtam az ötvenes éveket. Az általam leggyűlöltebb szó akkoriban a „kartárs” volt, mert ezt hallottam otthon a legtöbbször. Hogy utáltam én „pedagógusgyerek” lenni!Egyébként az iskolák sose tudták, mit kezdjenek velem, én se velük. Osztályelső voltam általánosban, de egy alá nem íratott intő miatt két hétig nem mertem iskolába menni. Aztán jött a világgá menés meg az öngyilkossági kísérlet. Kilencévesen. A gimiből háromszor akartak kirúgni, de a középiskolai tanulmányi versenyek miatt fölvételi nélkül kerültem az egyetemre. Ösztöndíjat kaptam Angliába, és hazatérve megbuktam angol nyelvészetből. Nem mentem pótvizsgázni, mert a szerelmem – aki miatt kirúgattam magamat – nem ismert kegyelmet. Kialakult bennem az a meggyőződés, hogy a szappan és oktatás nem olyan gyors, mint a tömeggyilkosság, de hosszú távon pusztítóbb.Végül is egy mondat miatt nem lettem tanár. Egy diszkó kerítésén át másztam be egy kiscsajjal (tanárjelölt voltam épp), és ahogy ráestünk a kukára, a sötétből megszólalt egy hang:Jó estét kívánok, tanár úr!Na, akkor tudtam, hogy nem sok sót fogyasztok el én ezen a pályán. Pedig szerettem a gyerekeket, és ők is engem. Végül is befejeztem az egyetemet, és elkezdtem végre tanulni.De nem azért törtem én buksi fejemet, hogy magamról mint az oktatás két lábon járó kudarcáról értekezzem itt, hanem a mai oskolákról. Kezdjük ott: azt már Salamon is tudta, hogy „a bölcsességnek sokaságában sok búsulás van, és valaki öregbíti a tudományt, öregbíti a gyötrelmet”. (A prédikátor könyve II:1.)A mai iskolákban a gyötrelem, a kiábrándultság és a félelem az úr, tanárnak és diáknak egyaránt. Az iskola, a halott eszmék temetője a huszadik század végén elérte azt a pontot, ahonnét már nincs nagyon lejjebb. Minden emberre, aki tanítani akar, harminc ember jut, aki nem akar tanulni. Ha jól emlékszem, ezt hívják osztálynak. Persze hogy jól emlékszem. Elfelejtettem ugyan, amit nekem tanítottak. Csak arra emlékszem, amit megtanultam. Mert – miként Kung Fu-dze mondá – a gondolkodás nélküli tanulás hiábavaló. A tanulás nélküli gondolkodás veszélyes. (A túl sokat tudás meg még veszélyesebb. Egyenesen halálos, teszem most hozzá.)Arról van szó, hogy ezen a százezredvégen az iskola mind kevesebb szerepet játszik a gyerekek életében és információszerzésében. Mi fizetjük ugyan (Magyarországon rosszul és alacsonyan) a tanárt, de a gyerekünket a többi gyerek tanítja. A generációs azonosság soha olyan fontos nem volt, mint manapság, amikor két-három évenként új generáció tűnik elő, és lesajnálja a többit. Mielőtt berágnánk, jusson eszünkbe: mi is így cselekedtünk. Csak akkor még öt-tíz év volt egy nemzedék felfutásának – felező – ideje.Az internet, a menedzserkalkulátor, a videó, a hifi, a multikulti, a mobiltel, az SMS, a tv, a techno és a tudattágítók által uralt világban egyre messzebb kerül a tanár a diáktól. És most nem csak a tisztességben megőszült tanarakra gondolok. A huszonévesek is gondban vannak. Nem beszélik ugyanazt a nyelvet, miközben ugyanazokat a szavakat használják. A gyerekek megtanulnak olvasni, írni, számolni, beszélni, de ennyi elég is nekik a suliból. Amerikában, ahol volt szerencsém tanítani, a college-ok (amit van pofájuk a filmszövegfordítóknak „kollégiumnak” fordítani) tele vannak funkcionális analfabétákkal. Ezek a gyerekek már leérettségiztek, kérem szépen! Csak azok tanulnak, akik értelmiségiek akarnak lenni. De ki akarna értelmiségi lenni ott, ahol sokkal jobban meg lehet élni másból? Ezek a vidéki kis egyetemek arra valók, hogy a papa fizessen egy csomó pénzt a nagy semmiért, és a gyerek végül kapjon egy diplomát, ami csak arra jó, hogy beüljön az apuka gyárába. Három dolog a nehéz ezeken a campusokon:1. a szex a neokonzerv diákok közt;2. az atlétika az öregdiákok számára;3. és parkolóhelyet találni egy tanárnak.Arról van szó, hogy a világon (durván egyszerűsítve) két oktatási-nevelési elmélet létezik. (Rousseau Emiljét most hagyjuk, szegény gyerekei szívták meg azt is, amikor bevágta őket a lelencházba, mert zavarták a munkában.)Az egyik elmélet – amely még virágzik kedves hazánkban – a porosz módszer. A gyerek akaratát – ha kell, fizikai eszközökkel – meg kell törni. Azután úgy építjük fel a gyereket, ahogy akarjuk. A lényeg, hogy ne lógjon ki a sorból. Ha kilóg, kap a fejére. Szép, kockafejű gyerekeket akar az ilyen tanár látni. Ebben a rendszerben a legnagyobb barom többet kérdezhet egy vizsgán, mint amennyit egy nálánál bölcsebb ember tudhat. Pedig itt megtanítják a válaszokat, csak a kérdéseket nem. Az ilyen helyeken hét-nyolc kiló könyvvel-füzettel a hátukon szédelegnek a kisgyerekek az utcán.Az amerikai módszer az más. (Egyre több ilyen beállítottságú iskola van már nálunk is.) Itt nem nyúlnak a gyermekhez, nem akarják holmi tudásanyaggal terhelni az ő pici lelkét. Nem taposnak az önérzetébe, bimbózó önzését még támogatják is. Az ilyen helyeken a tanárok, mint a szolgák, az urukra várnak, a legostobább tanulóra (miket mondok: nebulóra), mert addig nem mernek továbbmenni az anyagban, míg ő nem tudja. Sose fogja tudni. Az ilyen iskolákban tegezik és verik a tanárokat. A tanár itt úgy érzi magát, mint egy marslakó. Erkölcs, kultúra, életcél? A gyerekek csak röhögnek ezen. A papa fizeti a tandíjat, és kilóra meg tudná venni ezt a szerencsétlen oktatót. Hát akkor minek hallgassuk? A tanár az ilyen helyeken az az ember, aki tapintatlanul belebeszél az órák alatt alvó kis egyéniségek álmába.Mindkét módszer úgy szar, ahogy van. Egyesítésére kevés példát látni. Ha lehet és kell egyesíteni ezt a két módszert egyáltalán. A mai iskolákban az a legfőbb gond – írta Marshall McLuhan, aki Keatsből szakdolgozott –, hogy lineárisan gondolkodó emberek tanítanak a totális jelen időben élő és szimultán gondolkodó embereket.Mert miről van szó? Nézzünk meg egy tinit. Mit csinál otthon? Mondjuk tanul. De legalábbis nyitva van a könyv előtte. Közben szól a zene, fél szemmel a tévére is sandít. Rázza a lábát a zenére, ezenközben a hajával játszik. Közben megszólal a mobilja. A tömegkommunikáció tényleg falut csinált a világból. Ebben a világfaluban, ezt McLuhan zseniálisan meglátta, újfajta törzsi emberek élnek, és lételemük a szimultaneitás. Minden egyszerre történik velük, bennük.És mit kap ez a gyerek, ha bemegy az iskolába? Linearitást, egymásutániságot. Ebben az iskolában azt akarják tőled, hogy az agyadban külön fiókban legyen a földrajz, a matematika, a történelem és a fizika. Mindet csak egymás után. Lehet, hogy fizikából már a XIX. században jársz, de irodalomból még csak a középkorban, és így tovább. Annak a gyereknek, aki ebben az iskolatípusban előre akar jutni, meg kell tagadnia törzsi önmagát. Megéri-e? Amit belevertek a középiskolában, azt kiszedik belőle az egyetemen.Németh László nem ismerhette McLuhant, mégis úgy tanított, hogy egyszerre mutatta be az illető század összes tudományát és művészetét. A gyerekek teljes körképet kaptak tőle, és közben átélték az idő változásait. Ehhez persze reneszánsz műveltség kell. Keveset tudni veszélyes, de ritka az az ember, aki mentes ettől a veszélytől.Mondjuk ki: a nagy tanáregyéniségek is hiányoznak ma. Nekünk még volt olyan szerencsénk, hogy találkoztunk velük. Na, nem sokkal. De voltak. És ők tanították meg azt is, hogy az egyetemen egy dolgot kell megtanulni csupán: mit hol találunk meg a könyvtárban, és ki az illető szakterületen a legjobb? A többi szecskát el kell felejteni. Én leráztam magamról az egyetemen tanított dolgokat, mint kutya a vizet. Mi lenne, ha az agyam még mindig a pégével, a dial. és tört. mattal meg a többi faximaxi tárggyal lenne tele?A tanulás nem más, mint hogy hirtelen megértesz valamit, amit eddig is tudtál, de most másképp. Az igazi tanár pedig csak sugalmaz, hogy te mondd ki az igazságot. Mintegy megajándékoz az igazság felismerésének örömével. Nem kell tudni mindent, amit megtanítanak, de minél többet abból, amit nem lehet megtanítani. Manapság ötezer tankönyv van, emberek!A tanítás az, amikor az előző nemzedék átadja a tudását (nagy szóval a lelkét) a következő generációnak. Az egészen világos, hogy az iskola sokkal kisebb szerepet fog játszani a gyerekek világában, mint eddig. Mert már nem az egyetlen kitüntetett információszerzés többé. Hogy mi lesz helyette, és az milyen lesz, az már egy másik dolgozat tárgya, amelyre úgysem kapok jó jegyet.