Összeáll a baloldali koalíció?

A Magyar Nemzet is tudósít arról, hogy a nyugati sajtóban rendszeresen jelennek meg olyan elemzések, amelyek az Osztrák Szabadságpárt kormánypárttá válása apropóján a magyar szélsőjobboldal esetleges hatalomra kerülése miatt aggódnak: az „egyre inkább a szélsőjobboldalra” sodródó Fidesz koalíciót köt a MIÉP-pel. Ezek a cikkek általában a magyar baloldali ellenzéki források (pártpolitikusok, sajtó, „független” szakértők) véleményére alapozódnak, ezért egyoldalúak. Ahogy a baloldali ellenzék, úgy a nyugati újságírók is becsukják a szemüket a következő tény előtt: semmilyen közvélemény-kutatási eredmény nem igazolja a MIÉP népszerűségének olyan mérvű növekedését, amely alapján már két évvel a választások előtt (!) reális valószínűsége lenne a MIÉP „királycsináló” szerepének. Ezért aztán az sem meglepő, hogy a pártok közötti parlamenti erőviszonyok (mandátumarányok) szerinti választási aritmetika területén is komoly hiányosságokat találhatunk.Ha cinikus akarnék lenni, azt mondhatnám, a kérdés igen egyszerű: nem kell félni a MIÉP kormányra kerülésétől, hiszen az MSZP és/vagy az SZDSZ megmenti majd az országot ettől a szégyentől. Ha ugyanis a mostani koalíció 2002-re ötven százaléknál kevesebb mandátumra tesz szert, ami közvélemény-kutatási adatokkal szintén nem prognosztizálható, akkor a baloldali ellenzéknek meglesz a parlamenti többsége. Miért féljünk hát a MIÉP-től? Ez annyira logikus, csak azon csodálkozom, hogy sem a nyugati „elemzőknek”, sem az őket informáló ellenzékieknek nem jut eszébe. Egész egyszerűen: a MIÉP-kérdés – úgy, ahogy az aggódók rendszeresen megfogalmazzák – valójában MSZP- és SZDSZ-kérdés. Ha ezzel szembenézünk, fel kell tennünk azt a kérdést is, hogy a szocialisták és a szabad demokraták miért nem hangoztatják nyilvánosan, hogy ők hajlandók és képesek is megmenteni az országot a MIÉP-től? És persze kérdés az is, hogy az ellenzéki elemzők miért nem mutatnak rá erre az igazán triviális és megnyugtató tényre? Talán azért, s itt van a kutya elásva, mert a Fidesz vezette blokk és a MIÉP esetleges parlamenti többsége azt jelentené, hogy az MSZP-nek és az SZDSZ-nek együttesen nem lenne meg a kormányalakításhoz szükséges több mint ötvenszázaléknyi mandátuma. Ami magyarul választási vereséget jelent. Ha tehát a baloldali ellenzék sikert aratna a választásokon, abszolút mindegy lenne, hogy a jobboldalon ki kivel akar koalícióra lépni.A MIÉP-kérdés állandó napirenden tartásából ezért azt a következtetést lehet levonni, hogy a baloldali ellenzék, beleértve az értelmiség és a média hátországát is, egyáltalán nem biztos az MSZP és az SZDSZ választási győzelmében, dacára a szocialisták valóban jelentős támogatottságának. Ha pedig ez így van, még egy rendkívül egyszerű kérdés adódik: mit tesz a baloldali ellenzék, hogy elkerülje a választási vereséget? Csak nem ölbe tett kézzel várja a tragikus végkifejletet? Ismétlem, mert fontos, hogy értsük: a kérdés nem az, hogy mit tesznek a MIÉP hatalomra kerülésének megakadályozására, hanem hogy mit tesznek a választási kudarc elkerülésére. Az okot (választási vereség) ne keverjük össze az okozattal. És ebben az összefüggésben bizony más értelmet kap a MIÉP miatti aggodalom is. Mivel egyáltalán nem prognosztizálható a MIÉP átütő sikere, a MIÉP-re mutogatás csak arra szolgálhat, hogy elriasszák a jobbközép szavazóit és a bizonytalanokat. Erre azért kell gondolnunk, mert sem az MSZP, sem az SZDSZ mindeddig nem tudta elszippantani a Fidesztől elfordult szavazókat. Míg az MSZP valóban képes mozgósítani a saját szavazótáborát, amiért is vezet a népszerűségi versenyben, a Fidesznek az elfordult, de át nem pártolt szavazókat kell meggyőznie. Vagyis mindeddig kétséges, hogy alternatív programmal és a kormány kemény bírálatával a baloldali ellenzék nagyszámú szavazót tud elhódítani a kormánypártoktól.A MIÉP-kérdés azért is MSZP- és SZDSZ-kérdés, mert ha a két baloldali párt azzal érvelne, hogy választási győzelmükkel feltartóztathatják Csurkát, azzal azt is ki kellene mondaniuk, már most, hogy ismét koalícióra lépnek egymással. Ezt legkevésbé az SZDSZ teheti meg, hiszen maguk is elismerik, hogy 1998-ban választóik megbüntették őket a szocialistákkal való kormányzás miatt. Demszky is éppen azt akarja világossá tenni, hogy nem kötődnek ezer szállal a szocialistákhoz. És hiteltelenné válna a „liberális középpárt” doktrínája is, amely az MSZP-től való rugalmas elszakadás eszköze. Belső okok miatt az MSZP-nek sem érdeke a két párt együttműködésének hangsúlyozása: a kemény frakcióharcok egyik oka, hogy a párt igen befolyásos „liberális” szárnyát sok szocialista azért támadja, mert a párt irányvonalát hajlandók feláldozni az SZDSZ érdekeiért. (Lásd Demszky támogatását Katona Bélával szemben a főpolgármesteri választáson.)Igen elgondolkodtató az is, hogy az SZDSZ számára váratlanul fontos lett az antikommunista imázs. Miután a Liberális Internacionálé egy korifeusa azzal kommentálta a Fidesz esetleges kilépését, hogy a liberalizmus egyszerre ellenfele a fasizmusnak és a kommunizmusnak, a magát egyedül liberálisnak tartó SZDSZ értelmiségi holdudvara hirtelenjében átvette a szlogent, ami annak a jele, hogy a Fideszt jobbról (is) akarják előzni. Végül vissza kell térnünk a választási aritmetikához, de már más összefüggésben. Több időközi választás bizonyította már, hogy az MSZP hajlandó választási együttműködést kötni a Munkáspárttal. Az SZDSZ ugyan elhatárolta magát a hazai kommunistáktól, de hát a szélsőbaloldallal való összjáték soha nem terhelte meg az SZDSZ és az MSZP kapcsolatát. (Demszky is kész volt besöpörni a kommunista szavazatokat, amíg Latorcai veszélyesnek tűnt.) Az MSZP és a Munkáspárt ugyan mostanában bírálgatják egymást, de a fehérgyarmati választások során valóságos kampány folyt az antikommunizmus (kommunistázás) ellen és a Munkáspárt mellett. Az SZDSZ antikommunista sasszéját meg az ellensúlyozza, hogy a kommunizmusról és bűneiről folyó vitákban a párt értelmiségi holdudvara megdöbbentő toleranciát mutat a régi rend iránt.Ez és az a tény, hogy a szabad demokrata Tamás Gáspár Miklós rendszeres szereplője olyan kormányellenes demonstrációknak, amelyeken Thürmerék nyíltan is részt vesznek, egy újabb típusú, most már a Munkáspárt szalonképessé tételéért szerveződő „Demokratikus Charta” (álnevén: Civil Fórum) szerveződésére enged következtetni. A lényeg: 1998-ban az MSZP aktívabb kampányával mindkét oldalon több polgár ment volna szavazni, ami miatt a szavazatait maximalizáló MIÉP talán nem került volna a parlamentbe. 2002-ben a baloldali ellenzék érdekelt lehet egy aktív kampányban, s mivel nem zárható ki, hogy az igen fegyelmezett szocialisták pártérdekből a Munkáspártra szavaznak, számolni kell azzal a lehetőséggel, hogy a Munkáspárt bejut az Országgyűlésbe. A tét a kormányalakításhoz szükséges parlamenti többség. És a pakliban benne van az is, amivel a baloldali stratégák már most számolnak: ha alakíthat, akkor az MSZP és az SZDSZ csak a Munkáspárttal együtt alakíthat kormányt. Ez az, amire az aggódó nyugati „megfigyelők” valamilyen okból sosem akarnak figyelni. A szerző politológus, egyetemi oktató