Visszatérés a halálból

A közlekedési balesetek civilizációs ártalomnak is nevezhetők. Sok az áldozat, egyre több a tolószékbe jutott fiatal rokkant. A tönkrement életekről nincs statisztika. A számszerűségnél fontosabb a hatás, amit a szerencsétlenségek kiváltanak, mert a fájdalom, a kétségbeesés láncreakcióban gyűrűzik tovább a szűkebb és tágabb környezetben. Ennek olykor megálljt parancsolnak, s vasakarattal igyekeznek legyőzni a szenvedést.A gyógyfürdőben ismertem meg Szaniszló Istvánt. Keze-lába lehetetlen testtartásban lebegett a vízen, miközben bátyja, Anti átkarolta derekát, és erősen fogta a tizenhét éves fiatalembert, hogy alá ne bukjon a medencében. Aztán, amikor a gyógytornász megmozgatta a béna fiú végtagjait, a testvér felnyalábolta, száraz helyre vitte, padra fektette, ott az édesanyja, Ildikó vette kezelésbe, lepedővel dörzsölte a tehetetlenül mozgó kezeket és lábakat. Szaniszló István 1999. szeptember 4-én kora délután motorkerékpárjával ötven kilométeres sebességgel haladt Szeged belvárosában, amikor szabálytalanul elé kanyarodott egy furgon. A mindig fegyelmezett és kitűnő tanuló gimnazista nem tudta elkerülni az ütközést, agysérülést szenvedett.Öt hónapig volt kómában, Szegeden és Budapesten gyógyították. Az orvosok csodának tartották, hogy életben maradt. Szaknyelven szólva Szaniszló István kétoldali béna. Tehát magatehetetlen. Ápolása megváltoztatta a hozzátartozók életét. Anti, az idősebb testvér kiiratkozott a középiskolából, hogy szerencsétlen öccsét hozza-vigye, Ildikó asszony pedig munkahelyét hagyta ott, hogy gondozhassa. Mindketten hősies erőfeszítéseket tesznek, hogy Istvánt talpra állítsák. A riport azért készült, hogy pillanatképet adjak arról, mennyire magukra maradnak a hozzátartozók ilyen helyzetben, ha szegények. Titkon abban is reménykedem, híradásom együttérzést vált ki a tehetős emberekből, és a Szaniszló család hozzájuthat olyan támogatáshoz, ami lehetővé teszi a külföldi gyógykezelést, mert itthon István állapotán már nem tudnak javítani.Szeged belvárosának egyik régi házában egyetlen szobában hárman laknak. Körülményeire keres mentséget Szaniszló Antalné, amikor helyzetüket magyarázza.– Régóta egyedül nevelem két fiamat, férjemtől elváltam. István balesete előtt pénztárosként dolgoztam, negyvenezer forintot kerestem, abból nem tudtam nagyobb lakást venni. Éppen azon törtem a fejem, hogy a szobát egy válaszfallal megosztom, amikor bekövetkezett a tragédia. Most, a nagy bajban nincs is szükség új lakásra, hiszen éjszaka is figyelni kell béna fiamat. Jó, hogy mindhárman egy szobában vagyunk.István mindent megért a beszélgetésünkből. Megtámasztva ül a konyhában egy speciális székben, s amikor lecsúszik, bátyja felhúzza. István állandóan mosolyog, édesanyja azt mondja, személyiségében visszaesett, infantilis lett, de ez a jó, mert így nem eshet mély depresszióba. Így védekezik a tudata a szörnyű következmények felismerésétől. Aztán István közbeszólása gyorsan megcáfolja anyja szavait.– Jobb lett volna, ha meghalok – mondja mosolyogva.Állandóan nevet a béna fiú. Lassan, tört nyelven beszél, a családtagok tolmácsolása nélkül nehezen érteném. Ám a hozzátartozók ezt is nagy eredménynek tartják, mert áprilisban még egy szót sem tudott kimondani. Több műtéten esett át, pedig külsérülései alig voltak. Napjainkra a sebészi beavatkozás lehetőségei kimerültek, talán csak egy különleges rehabilitáció után javul az állapota.– Amikor a kórházi ágyon kómában feküdt, az orvosok egyértelműen megmondták, hogy csak a gép működik. Imádkoztam és bíztam a gondviselésben. És lám, életben maradt – mondja az anya.– A pesti rehabilitációs intézetet nem próbálták meg? – kérdezem.– Dehogynem. A műtétek után oda szállították, hetekig volt a kómaközpontban, a változás csak annyi, hogy ott magához tért. Pestről a tatabányai, a váci elfekvőbe vihettem volna, az orvosok őszintén megmondták: többet nem tudnak tenni. De én saját felelősségemre hazahoztam.Szavai nyomatékául Szaniszlóné megmutatja azt a zárójelentést, amelyet az Országos Rehabilitációs Intézet adott ki, s amelyben ez olvasható: „Érdemben azonban az állandó emésztési és táplálási problémák miatt foglalkozni vele nem tudtunk, panaszainak hátterében Pancreatis áll.” A baleset után a tizenhét éves fiatalember cukorbeteg lett, és magas vérnyomástól is szenved. István tisztában van minden bajával, hangulata állandóan változik, édesanyja elbeszélését most egy másfajta kiszólása szakítja meg.– Élni fogok, mert az Isten velem van.Közlése után mély csend telepszik közénk, a beszélgetés fonala megszakad. Ildikó asszony és Antal némasága velem azt érezteti, valami közös titkuk van. A hosszú hallgatást Szaniszlóné töri meg, arra kéri Istvánt, mesélje el, amit nekik már sokszor elmondott. A béna fiút nem kell nógatni.– Amikor a kómából visszajöttem, csak egy dologra emlékeztem. Az eszméletvesztés idején fehér fényben voltam. Akkor fehér ruhában megjelent Jézus, és azt mondta, menj vissza, mert nagy jövő vár rád. A fehér fényben a halott nagymamámmal is találkoztam. Egy nagy barlangban voltunk, és én ott jól éreztem magam vele. De állandóan arra buzdított, menjek vissza.Akik voltak a klinikai halál állapotában, hasonló élményeket írtak le. Mondanám is a kötetcímeket Ildikó asszonynak, de ő kitalálja gondolataimat, és megelőzi kérdéseimet.– István soha nem olvasott ilyen témájú könyvet. Tehát nehogy azt higgye, olvasmányélményeit mondja vissza. Eleven, sportos fiú volt, nem érdekelte az efféle irodalom. De az a meglepő, hogy ezt az élményt szinte szóról szóra mindig ugyanúgy mondta el.Szaniszlóék életrendje szinte napról napra ugyanaz. Korán kelnek, akkor Anti kiviszi öccsét a vécére, majd következik a fürdetés, amibe az édesanya is besegít. Arra külön ügyelnek, hogy István ne hízzon gyorsan, amíg kómában volt, hatvanötről harminc kilóra fogyott le. Kezei, lábai elvékonyodtak, olyanok, mint egy nyolcéves gyerekéi. Naponta sokszor etetik, fokozatosan erősítik. Délben Anti felnyalábolja, s viszi a gyógyfürdőbe. Ott három-négy órát töltenek el. Szaniszlóné az utóbbi hetekben hasonló nyomorék gyerekeket keresett fel, és a szülőktől tanácsot kért.– Találtam egy olyan családot, ahonnan nagyon sok jó ötletet kaptam. Nagyobbik fiuk tizennyolc éves korában megsérült, eltört a gerinccsigolyája, tolószékbe került, most, harmincévesen már önálló életet él. Jó emberek segítettek a szülőkön, és így háromszor is kivihették az Egyesült Államokba, rehabilitációs utókezelésre. Én nem akarok olyan messze menni Istvánnal. Németországban és Svájcban is vannak olyan különleges intézetek, ahol az agysérültekkel foglalkoznak, havi kétmillió forintért. A magyar orvosok azt tanácsolták, egy-két éven belül próbáljak ilyen lehetőséghez jutni, mert ha gyógyíttatni lehet fiamat, akkor most tegyem. Engem ez tart életben.Az édesanya nem szívesen beszélt saját szenvedéséről, depressziójáról. Akkor sem ment orvoshoz, amikor lelki mélyponton volt. Kibeszélte nagyobbik fiának a bajait. Anti lett az erős támasza, aki nemcsak az öccsét, hanem az édesanyját sem hagyja magára egy percre sem. Szaniszlóné keményen tartja magát, mert tudja, keménynek kell lennie. A családot megismerve azt is láthattam, hogy nagy szerencsétlenségükben az embereknek boldogságot ad, ha egymásnak tudnak élni.