1956 valódi tétje

A rómaiak városuk megalapításától – ab urbe condita – számlálták az éveket. Keresztyének számára az Úr születésétől tagolódik előttre és utánra az idő. Azoknak, akik résztvevői lehettünk 1956-nak, ’56 előttre és ’56 utánra osztjuk életünket, s vele a XX. századi magyar történelmet. Vitázva is, a mai pártpaletta szemben álló térfelein állva is, bajtársamnak szeretnék tekinteni mindenkit, akivel ’56-ban a barikádnak ugyanazon az oldalán állottunk. Így Márton László írót is, aki akkor az Egyetemi Ifjúság című újság főszerkesztője volt. Ezzel együtt sem olvashattam indulatok nélkül Ötvenhatos tékozló fiúk című írását a Magyar Hírlap augusztus 28-i számában, amelyben kétségbe vonja ’56 polgári irányultságát – és ironizálva bírálja ezért a minősítésért Orbán Viktort, aki 1989 emlékezetes júniusában, Nagy Imréék újratemetésén mindenkinél merészebben mondta ki újra az ’56-os fiatalok azon követelését, hogy minden ország katonája térjen vissza saját hazájába.Ellentmond Márton László polgárképének és ’56-képének közel nyolc évtizedet átfogó élettapasztalatom, és ebből a háttérből utalnék a szerző okfejtésének tárgyi tévedéseire. Gyermekkoromat a 20-as, 30-as években egy sikeresen polgárosodó dunántúli községben töltöttem, ahol református egyházpolgárok választották a presbitériumot, a papot, a tanítót, gyakran az ellenzéki bírót, a képviselőt, és küldtek primőr fehérpaprikát a svéd, a dán piacokra. A középiskolát, az egyetemet Pesten végeztem. A magyar irodalomra Szerb Antal is tanított, regöscserkészként jártam az országot, Karácsony Sándor körébe jártam, Kiss Sándorral kerültem ’44-ben a diák-ellenállási mozgalomba. Felemelt polgárfejjel jártam meg a nyilasok Margit körúti vallatószobáit: ’47 telén pedig, a „változatosság” kedvéért, az Andrássy út 60.-at, az első koncepciós politikai per egyik vádlottjaként a kommunista börtönöket. Előbb, ’45 novemberében a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt jelöltjeként választott a vörös Angyalföld országgyűlési képviselővé. Majd öt évtizeddel később a Fidesz-Magyar Polgári Párt listáján kerültem be újra az Országgyűlésbe. Polgári politizálásomnak ezt a két, időben igencsak távol eső szakaszát köti egybe, hogy ’56 októberében ott lehettem a Bem-szobornál, a Kossuth teret ellepő polgároknak abban a százezres tömegében, amely visszautasította, hogy Nagy Imre „elvtársakként” szólítsa meg; s részt vehettem a ’47-ben szétvert koalíció talpra állításában, a győztes forradalom gazdasági programjának tervezésében – a szovjet invázió után pedig a tanúságtételben a magyar ’56-ról Nyugat-Európa és Amerika polgárai előtt. Mindezekhez képest utalnék Márton László ’56-ot illető tévedéseire.Téves az a retorikus kinyilatkoztatás, hogy a polgárságnak hiányoztak a politikai pártjai Magyarországon. A 20-as, 30-as években sorra jelentkeztek a polgári radikális, a polgári demokrata pártok formációi (Rassay, Vázsonyi, Szent-Iványi), és tekintélyes parlamenti képviselethez jutott a Független Kisgazda-, Földmunkás- és Polgári Párt, amely 1945-ben abszolút többséget (57 százalékot) szerzett. A polgári társadalomra, a parlamentarizmusra épülő kormányzás hívei pedig együttesen 83 százalékot szereztek.A második tévedés az, hogy Magyarországon ’56-ban nem létezett polgári mentalitás; hogy addigra feledésbe merültek annak hagyományai. Hiszen a gyászos fordulat éve, 1947 óta akkor még csak kilenc esztendő telt el. Száz évvel korábban a korszerű polgárosodás a közgondolkodásban a reformkorban Széchenyi, Kossuth, Deák és társaik munkálkodása nyomán már olyan mély gyökeret eresztett, amelyet a szabadságharc utáni önkényuralom sem tudott kitépni. A kiegyezés utáni évtizedek gazdasági növekedése, az azzal járó társadalmi és kulturális emelkedés pedig tovább szélesítette a polgárosodás közegét.Márton László harmadik tévedése, hogy a polgári forradalom kifejezés úgymond vulgármarxista zagyvalék. A vulgár- (és a tudományos) marxista történelembölcselet ellentmondásai azonban mit sem változtatnak azon, hogy ami Franciaországban 1789 júliusában, Oroszországban pedig 1917 februárjában történt, az ideológiáját és tömegbázisát tekintve egyaránt polgári forradalom volt. Amin mit sem változtat az, hogy a francia forradalom később terrorrá degenerálódott, és hogy az orosz forradalmat kisiklatta Leninék államcsínye.A negyedik tévedés, hogy 1956-ban hazánkban azért nem volt polgárság, mert akkorra már megsemmisült. A „pokolban” nem csak az „úr marad úr”: a polgár is polgár marad. A szétvert és megalázott polgárság tagjai a hortobágyi fészerekben is vagy – mint Hamvas Béla – üzemi raktárosként is polgárként viselkedtek. Nem tudhatták bizonyosan, de sohasem szűntek meg reménykedni abban, hogy a diktatúra épülete egyszer majd alapjaiban megrogygyanhat. Ám amikor ez bekövetkezett, azonnal és nagy számban csatlakoztak a forradalomhoz. Támogatásukkal izmosodtak meg napok alatt azok a lakóhelyi és munkahelyi önkormányzatok, amelyek láttára szétesett a diktatúra.Az ötödik tévedés, hogy „a szovjet rendszer megreformálhatatlanságára ráébredő kommunisták (...) annak értékrendjével radikálisan szakító, főleg zsidó származású marxista értelmiségiek nem vonták le a konzekvenciákat”. Már bocsánat: a Gimes Miklósok nem vonták le a végső konzekvenciákat? Mártírhalálukkal ne kerültek volna át örökre a mi oldalunkra? De a hatalommal továbbra is kompromisszumokat kereső egykori „reformkommunisták” közül is egyre többen sodródtak át a nemzeti forradalom oldalára, s vállalták az újraszerveződő pártba való be nem lépés nem kis kockázatát. Sokan közülük Nyugatra távoztak, és konstruktív tagjai lettek az emigrációnak.A hatodik tévedés azt feltételezi, hogy a falukutatóktól megörökölt eszmék szerepe „lényegében október közepéig tartott”. Valójában az az értelmiségi réteg, amely a 30-as évektől kezdődően a népi írók eszméin nevelkedett, túlnyomó többségében keserűen hordozta a kommunista diktatúra, a téeszesítés, a kulákosodás sebeit. A nagy többség ’56-ban azok mellé állott (vagy éppen mint Szigeti Attila Győrött, azok élére állott), akik leváltották a földreform elárulóit, a valódi szövetkezések megerőszakolóit, valóban haladónak nevezhető eszmék kerékbe törőit. Maguk a népi írók pedig politikailag is aktivizálódtak, gondolok Illyésre, Németh Lászlóra, Veres Péterre, Kerék Mihályra, a Gond és Hitvallást megfogalmazó Tamási Áronra, legfőképpen pedig – mint 1956 erkölcsi-szellemi folytathatóságának referenciaszemélyiségére – Bibó Istvánra. Márton László írásának hetedik, s talán legbántóbb tévedése pedig az 1956-os barikádok „magyar Gavroche”-ait illeti. Ezeknek a tizenéves fiúknak és lányoknak a legkisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint az, hogy forradalmunk – hogy forradalmuk – eszmetörténeti vegyelemzésével foglalkozzanak. De amikor a vérükkel írták a budapesti aszfaltra, hogy minden ország katonája térjen vissza saját hazájába, akkor a normalitás helyreállításáért, az emelkedő nemzet továbbemelkedése akadályainak a lebontásáért, vagyis a polgárosodás folyamatának az újrakezdéséért áldozták ifjú életüket.Természetesen senki nem vonja kétségbe bárkinek a jogát ahhoz, hogy kritizálja az ország mai polgári kormányát. De a polgári pártokat 1998-ban többségre juttató választói döntés legitimitását vonja kétségbe – egyúttal az elmúlt két magyar évszázad legnagyobb teljesítményét relativizálja – az, aki Magyarország polgárait arról az egyetemes programról próbálná meg lebeszélni, amit a tihanyi echóval társalkodva fogalmazott így meg Csokonai Vitéz Mihály: Ember és polgár leszek. Az 1956-os forradalom még élő résztvevői pedig nem kell hogy különösebben aggódjanak, amíg Orbán Viktorék minősítik polgári forradalomnak 1956-ot. S igyekeznek annak fényében megújítani, tovább vinni a magyar polgárosodás hagyományait.