A forradalom idegenvezetője

Edward Liszewski volt a vendége a Fidesz Lendvai utcai székházában látható, az 1956-os forradalomra és szabadságharcra emlékező fotókiállítás múlt heti megnyitójának. Edward Liszewski részt vett a 44 évvel ezelőtti eseményekben. Az egykori diák lapunknak idézte fel emlékeit.Különleges idegenvezető voltam1956. október 23-án, hiszen akkor érkezett egy lengyel csoport a varsói műszergyárból és a Magyar Felsőoktatási Minisztérium engem kért segítségül, hogy tolmácsoljak nekik. Mivel én előző este részt vettem a Budapesti Műszaki Egyetem kollégiumában azon a viharos gyűlésen, ahol eldöntötték, hogy másnap forradalom lesz, így a varsói műszergyárból érkező csoportnak nem a múzeumokat mutogattam, hanem a Bem térre vittem őket, ahol már ott volt a tüntető tömeg – emlékezett vissza Edward Liszewski, az egykor Budapesten tanuló lengyel diák.A történetet folytatva elmesélte, hogy a tizenkét-tizenhárom fős lengyel csoport október 23-án követte a tömeget a Parlament elé, ahol Nagy Imrére vártak. Mint elmondta, a sötétben lengyelként elveszettnek érezték magukat, és megbeszélték egymás között, hogy fel kellene hívniuk a figyelmet arra: ők is itt vannak a tüntetésen. Először halkan, majd egyre hangosabban kezdték el énekelni a lengyel himnuszt, és a tömeg megtapsolta őket. „Itt vannak a lengyelek” – kiabálták többen és egymás után többször is kérték őket, hogy énekeljék el nemzeti himnuszukat. A történethez az is hozzátartozik, hogy Liszewski ekkor találkozott először leendő feleségével, aki a műszergyárból érkező csoportba tartozott. „Úgy látszik, a forradalom jó hatással volt a házasságunkra, hiszen azóta is együtt vagyunk” – tette hozzá nevetve.Megkérdeztük, gondolt-e arra, hogyha kell, életét is kockára teszi-e egy számára idegen ország függetlenségéért, vagy sem. Liszewski azt válaszolta: a magyar–lengyel barátságot mindig fontosnak tartotta és amikor a helyzet kritikussá vált, egy percig sem gondolkozott azon, hogy mit kell tennie.Liszewski később, november elején több társához hasonlóan nemzetőrként teljesített szolgálatot. „November 4-én reggel nagyon korán felébredtem, mert hallottam a Moszkva tér felől az ágyúdörgést, a puskák kattogását” – emlékezett vissza. Kifutott a kollégium kapuján. Ott állt egy magyar nemzetőr, aki szólt neki, hogy védje a Mátyás-templom mellett a Batthyány utca felé vezető lejáratot. Amikor odaért, akkor már ott volt egy tizenhárom éves kisfiú puskával, úgyhogy ketten védelmezték a lejáratot. „Nem tudom, mi történt volna, ha valóban jönnek az oroszok, de nem hiszem, hogy ketten bármit is tudtunk volna tenni” – tette hozzá. Fél óra múlva visszahívták őket a diákszállóba és elmagyarázták nekik, hogy a szovjet hadsereg körbevette Budapestet, úgyhogy értelmetlen küzdelem, hiszen csak a halottak száma növekedhetne, megvédeni már nem lehet az országot. November hetedikén valaki elkiáltotta magát a kollégiumban, hogy „ég a levéltár, segítsetek!”. Vagy húszan kirohantak az épületből a Bécsi kapuhoz, ahol az égő levéltárból megpróbálták kimenteni az iratokat. Liszewski számára ezek voltak a forradalom utolsó pillanatai.„Túloznék, hogy ha azt mondanám, hogy bármilyen következménnyel járt a forradalomban való részvételem” – magyarázta az egykori lengyel diák. – „Egyszer házkutatást tartottak a kollégiumban, amikor átkutatták az én ruháimat is. Később találtam két töltényt a zsebemben, amit nem vettek észre, és akkor először félni kezdtem. Kimentem a kollégiumból, és lestem, nem lát-e valaki, aztán egy közeli parkban bedobtam a bokorba a töltényeket.” A lengyel diákok november 12-én utasítást kaptak a nagykövettől, hogy térjenek haza. Ugyanazokon a vöröskeresztes kocsikon tértek vissza a hazájukba, amelyeken néhány héttel korábban a vért szállították a magyar rászorulóknak. Ezt a kocsit megállították az oroszok, de csak elvették tőlük a röplapokat és fényképeket, egyébként békén hagyták őket. Liszewski forradalmi tevékenységének sem Lengyelországban, sem Magyarországon nem lett következménye. „Hazatérésemkor sírva várt az anyám – mesélte –, hiszen pár nappal korábban valaki meglátogatta és azt mesélte neki, hogy látott engem vérbe fagyva a Parlament előtt.”„Mit jelent számomra egy ilyen megemlékezés? – gondolkodik el – észreveszem, hogy már milyen rosszul beszélek magyarul – mondja nevetve, – de valójában nevek jutnak az eszembe. Elfelejtett honfitársaimnak a nevei, akik szintén részt vettek a harcokban, de már el is feledkeztek róluk: Niedzielski Edward, Bazylczuk Eryk, Kallaui Leon, Skoczen Jerzy...’’