A mindenható (téesz)elnök

„Milosevics után Luka!” Ilyen feliratok jelentek meg a hét végén immár errefelé megszokottan áldemokratikus választásokra készülő Minszk utcáin. Alekszandr Lukasenko elnököt azonban a sok hasonlóság ellenére sem fenyegeti szerb barátjának a sorsa. Pedig kevés országról hallani manapság Európában annyi lehangolót, mint Fehéroroszországról, ahol mintha megállt volna az idő. Egytotalitárius rendszer természetrajzát felvázolva a nálunk már rég feledésbe merült múltba kalauzolt el kétfehérorosz ellenzéki újságíró-kollégám, Roman Jakovlevszki és Vladimir Glod, stílszerűen külföldön, egy berlini hajó fedélzetén.A diák az utcán sétált, amikor megállt mellette a rendőrautó. Az őrsön elé tették a vallomást, miszerint a nagygyűlésen ellenállt a rendőröknek, s elnökellenes jelszavakat kiabált. Mikor kiderült, hogy ezt aligha tehette, hiszen süketnéma, dühükben megpofozták, és bíróság elé állították.A történetet fehérorosz kollégáim mesélték a helyzet ábrázolására, hozzátéve, hogy Belorussziának anynyi más országhoz hasonlóan van ugyan elnöke, parlamentje, ellenzéki pártjai, másként gondolkodó újságjai, mindez azonban csupán a demokrácia látszata. Az 1994-ben a szavazatok 56 százalékával megválasztott elnök legitimitása tavaly július 20. óta finoman szólva is erősen kérdéses. Ekkor járt volna le ötéves mandátuma, amelyet egy 1996 végén nemzetközileg el nem ismert referendumon jóváhagyott alkotmány alapján hosszabbíttatott meg Lukasenko 2001-ig. Ugyanekkor oszlatták fel az előző törvényhozást, amelyet mind az Európa Tanács, mind pedig az EBESZ parlamenti közgyűlése a mai napig demokratikusan megválasztott parlamentnek tekint. Igaz, arról kevesebb szó esik, hogy ez nem határozatképes az 1994-es alkotmány szerint sem, mivel 108 képviselő átült az új alsóházba. A lényeg tehát az, hogy más közjogi dimenzióban működik az elnök által kiépített autokratikus hatalmi gépezet a maga szalonellenzékével, illetve a tavaly elnökválasztást kiírt, a mostani voksolást pedig bojkottáló valódi ellenzék, amelynek több vezetője emigrációban él. Így a Belorusz Népfront első embere, Zenon Poznyak Varsóban, a feloszlatott legfelső tanács elnöke, Szemjon Sareckij pedig Vilniusban. Az utóbbi még az édesanyja temetésére sem mert hazamenni.Nem véletlenül – figyelmeztetnek beszélgetőpartnereim –, hiszen Fehéroroszországban gyakran tűnnek el emberek, főleg, ha másként gondolkodnak, mint Lukasenko. A miniszterelnöki posztról 1996-ban tiltakozásul lemondott Mihail Csigir, az ellenzék egyik mai vezetője még szerencsésnek mondhatja magát, hiszen csupán háromévi felfüggesztett börtönbüntetést kapott. A tavalyi földalatti elnökválasztáson az ő stábját irányító Jurij Zaharenko exbelügyminiszter holléte azonban immár egy éve ismeretlen. Akárcsak egy másik híres ellenzéki személyiségé, Viktor Goncsaré, a központi választási bizottság elnökéé. Minszkben arról is pletykálnak, hogy az ellenzék egyik potenciális vezetőjének, Gennagyij Karpenkónak jó egy évvel ezelőtti hirtelen halála sem a véletlen műve volt.Más oka van „idegenvezetőim” szerint a Lukasenkóhoz egykor közel állók eltűnésének. Tamara Vinnyikovának, a jegybank egykori elnökének a rossz nyelvek szerint azt róhatták fel, hogy koronatanúja volt a Lukasenko-klán pénzügyi machinációinak. Előbb házi őrizetbe került, majd külföldön bukkant fel. Börtönben ül az egykori mezőgazdasági miniszter, Vaszilij Leonov is. A Szovjetunió kétszeres hőse valamikor annak a mogiljovi területnek volt az első titkára, ahonnan Lukasenko karrierje indult. Állítólag a mai elnök ebben az időben megölt két részeg traktorost, s Leonov simította el az ügyet. Úgy látszik, nem hitték el neki, hogy tud felejteni. No meg az sem igen tetszett, hogy németországi nagykövetként szerzett korábbi tapasztalataira alapozva kezdte el miniszterként az agrárszféra átalakítását. Lukasenko pedig ijedten nézte, hogy a kolhozok függetlenedni kezdenek a helyi hatalomtól. Leonov provokatív letartóztatását – 120 dollárt találtak nála, s ez alapján megvesztegetéssel vádolták – a tévében is mutatták.Az eddig leírtak önmagukért beszélnek. Ám ha valakinek lennének még kételyei a belorusz demokráciával kapcsolatban, álljon itt egy adat. Fehéroroszország minden negyedik lakosa valamilyen fegyveres erőnél szolgál, s ha már a statisztikánál tartunk, Csernobil miatt minden második pajzsmirigy-rendellenességben szenved. A viszonyokra jellemző az is, hogy az ominózus 1996-os referendumon a szavazólapokat két napon belül megsemmisítették, az eredmény pedig több kérdésben szöges ellentéte lett az előzetes közvélemény-kutatásokénak. Aztán a parlament két éve elfogadott egy törvényt, amely az államfő sértegetését öt évig terjedő börtönbüntetéssel sújtja. Az is ismerős lehet a múltból, hogy a rezsim száműzte az oktatásból a neki nem tetsző tanárokat. A havi áremelkedés mértékét is sokáig maga az elnök szabta meg.A hivatalos adatok szerint így Fehéroroszország valóságos kistigris. Az alacsony termelékenységgel és a magánszektor hiányával küszködő, reformoktól elzárkózó, a sokáig recesszióval küszködő orosz és ukrán gazdaságra utalt országban nehezen képzelhető el tartós, nagyarányú gyarapodás. Ezt igazolják a havi 35 dolláros bérek, amelyek mellett hiába szinte ingyenesek a szolgáltatások, s igazolja az is, hogy tavaly év elején a belorusz gazdasági csoda általános áruhiányba fulladt. Már három számjegyű az infláció is. Ha pedig az országnak meg kellene adnia Moszkvának az energiaimport miatt felhalmozódott körülbelül egymilliárd dolláros adósságát, az teljes összeomlással járna.Ezek után jogos a kíváncsiság, milyen ember is Lukasenko. Beszélgetőpartnereim szerint ezt inkább egy pszichiátertől kellene megkérdezni. Az egykori kolhozelnökből, pártfunkcionáriusból lett államfőt a kommentárok csak minszki cárként emlegetik. Önéletrajza szerint a mogiljovi főiskolán történelmet, majd estin közgazdaságot, valójában inkább marxizmus–leninizmust tanult. A határőrségnél szolgált politikai tisztként, magyarán: feltehetően KGB-s volt. Ma az ország irányítását családi ügyként kezeli.Útitársaim mindezek ellenére elismerik, hogy Lukasenkónak egyelőre otthon nincs valódi alternatívája. Az életszínvonal csökkenése miatt két éve folyamatosan veszít népszerűségéből, amely még így is mintegy 40 százalékos. Intő jel azonban számára, hogy Putyin már Fehéroroszországban is népszerűbb nála. Az új orosz elnök megválasztásával Lukasenkónak a Kremlről szőtt álmai egyébként is szertefoszlottak. Putyin szóbeli tiltása alapján már az orosz régiókba sem utazgathat kampányolni. Úgy tűnik, Fehéroroszország és elszigetelt elnöke már az államszövetség másik tagjának, Moszkvának is egyre kényelmetlenebb a nemzetközi színtéren.Lukasenkót azonban ma csak információs háborúval lehetne megbuktatni. Ez viszont csak az orosz tömegtájékoztatási eszközök segítségével elképzelhető, ám ehhez a Kremlnek végleg ejtenie kellene őt. Moszkva azonban ma még óvatosan viselkedik a számára stratégiai fontosságú Fehéroroszországgal szemben.A minszki sajtó csak látszólag többszínű. A kritikus hangok elhalkítására szolgáló módszereknek széles a skálája. Így például a hatalom lapjai a nyomdáért 3-4-szer, a terjesztésért hatszor kevesebbet fizetnek, mint a független újságok szerkesztőségei. A gazdasági megfojtás eszköze az is, hogy az állami cégek számára tilos hirdetni magánkézben lévő újságokban. Az emberek a pénztelenség miatt egyébként sem vásárolják a sajtótermékeket, így a nagy többségre egyedül az állami tévé és rádió hat. Jellemző, hogy utóbbi élére nemrég a kommunista párt elnökét nevezték ki. Így aztán a hárommillió idős megelégszik azzal, hogy kevés nyugdíját legalább idejében megkapja, a középnemzedék a létfenntartásért küzd, és nem politizál. A legerőteljesebben a fiatalok akarják a változást.